Versmondók Blogja

Az utolsó mérkőzés

2011-07-19T13:36:00.000+02:00

Játszom a Dunaharaszti-pályán,
játszom-játszanék az ellenfelemmel, és meg-
felelnék saját - és csapattársaim elvárásának, de
nem tudok Anyukámnak megfelelni, és hiába
látom Őt szüntelen, és hiába várom a hangját, Ő
már soha többé nem fog felelni, soha többé? ez
végérvényes immár, bele kell hogy verjem a
tenyeremmel fejembe, mint ahogy a másik
oldalon is ezt teszik velem, kapaszkodhatnék, de
remeg az ütőt tartó kéz, mint ahogy Édesanyám
is megremegett az utolsó ütésváltások előtt, Ő
már tudta, mi következik, mi még csak sejteni
véltük, de gondolni sem mertünk rá, nélküle
mivé is válunk ott az elárvult kórházi ágy mellett,
a lelkétől örökre elzárt külvilágunkban.

/Molnár József/

Nem könnyezem

2011-07-19T13:33:00.000+02:00

Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.

/Molnár József/

Cselező

2011-06-20T10:40:00.000+02:00

Cseles tervek,s velük újjá születek.
Felébresztik a régi tűzet.
Vadászni zsákmányra várni.
Horgot kivetni,gátlást ledobni,
a magját megrágni,és várni.
Míg a szikra lángra nem lobban,
s csókja csattan a számra.
Hevít míg bírja a vér,
és szét nem feszít.
Robbanás vagy roppanás,
szakad egy száll.
Arcon csap a tudat,
s szívem lángra kap.
Nincs szó,nincs magyarázat mi jó,
csak egy szikra mi lángra kap!
/ G.S-Ágnes /

Agyhalál

2011-06-20T10:34:00.002+02:00

Ha élni hagyja

tegnapjaim a jelen,

előbújik párnái közül,

ajtót nyit mégis a félelem.

Szabályos kört rajzol hátamra

az önismeret céltábla gyanánt.

Nyílhegyre vár

megideologizált tetteim mögött

a lélek.

Agyhalál

/Csikós Szilvia/

Ima – haiku

2011-06-07T11:32:00.002+02:00

Mikor az ima
beteljesíti magát,
ki jön ki tapsra?

/Csikós Szilvia/

A megrogyott elmén túl

2011-05-23T07:37:00.000+02:00

Már én is repülnék, akár a gondolataim, de már
a mindenekfeletti szerepet is átadnám a kórházi
ágy forró ölelésében fekvő Édesanyámnak, ki ki tudja
már hányadik életmentő műtétére vár, hogy
megálljt parancsoljanak végre a szenvedésnek,
a mindig kiújuló örökös rettegésnek...Csak
néz nyitott szemmel a hátamögött hagyott
élet kibogozhatatlan szálai közt vergődő
életére, csak próbálja megfejteni a még
számára is megfejthetetlen feladványok közé
szorított talányokat, csak kiutat keres a szűkké
vált labirintusból, ahová kétségbeesett
szülei zárták, születése óta, s ahonnét azóta
sem tud kiszabadulni. Most itt van az újabb e-
sély, s a számtalanul átgondolt variációk közül
a legfényesebbet fogja majd választani, ha
nem választott volna már - tudom. "Most szívte-
lennek tűnik a perc is, amint a síri csendből szó-
lok, de döntésem véglegesítve-hitelesen szerető
pecsétjeitekre vár, ne haragudjatok, ha már
elmennék innen, hol annyian, s annyiszor dédelgető
kék egetek között voltam, hol annyian, s annyiszor
hívtatok vissza...Most mennem kell, ne várjatok
vissza, ne hívjatok vissza, hívjátok az Angyalt, ki
eddig vigyázott rám, ki lejegyzett rólam mindent, s
most benyújtották a számlát; Majd látjátok a távozó
Fényem, majd áthaladok egy réten, majd integetek
serényen..." S amint ott fekszik az ágyon, a
forró, még ki nem hült ágyon, hol mozdulatlanul
alszik, nyitott szeme tükrében még tollászkodik
az élet, hogy várja az új életrementő műtétet, a
múlt álarcait levető emlékek megrohamozzák, s a
mi fog történni velem? kérdéseivel összeütköznek...
Megrogyott elmével elézuhan az eseményeknek.

/Molnár József/

Kell

2011-05-23T07:25:00.002+02:00

Kell egy,ki nagyon szeret,

kinek a szemében,

tiszta minden tett.

Kire felnézel akkor is ha fáj,

ha a múltad csak köd homály.

Mikor a jelenbe azt érzed lehetetlen,

s csak a csillag fénye ami nem hagy el,

ide húz a jelenbe.

Ébreszti pajkos lelked,

mint tavasz tájt a kikelet,

s a napfény íze mosolyt csal ajkadra,

s akkortájt a szíved is hevesebben üt,ver,kalapál.

Halk léptek,

nesz veri fel a csendet.

S ott áll előtted.

Mögéd oson,ne habozz,

kapkodj,húzd magadhoz.

Tű sarkas lába,fonódik testeden.

Ennél a résznél,már nem is vagy észnél.

Forró az ajka,

s csókja marasztal.

Hát itt van az-az egy.

Kinek szemében tiszta minden tett.

S felnézhetsz rá,

mert itt van Ő,

a nyerő Nő.

/G.S-Ágnes/

Változás előtt

2011-05-23T07:22:00.003+02:00

Ilyenkor, mikor nincs a minden,
azaz van a semmi eseményszinten,
ember az ég alatt nyugalmat un,

de fönn a dolgok már állnak össze,
drámamag pottyan a langyos földre,
viszlát, unalom.

/Csikós Szilvia/

Szeretni, mint kő a kőt

2011-05-08T21:08:00.002+02:00

El kéne, hogy engedjem,
de fogva tart,
királydinnyés vendégem
a szívbe mar.

Átizzít a félelmem,
hínár-időm,
most lenne jó véletlen
ellopni őt.

Elrejteni késektől,
s szikék elől,
úgy szeretni lélekből,
mint kő a kőt.

Egymásra összetolni
a végtelent,
jövőt kipuhatolni,
legyen jelen.

Míg pihen a műtőben
az életed,
addig én varázskővel,
mint szellemet,

másik dimenzióba
kísérlek el,
hogy egy vén diófa
így mesélje el.

/Molnár József/

Plátói

2011-05-08T21:05:00.000+02:00

A szükség vagyok,
mit kőnyakadba pottyantott
egy fölédtévedt madár.
Esetleges voltam, visszatarthatatlan.
Tűröd cementes ragaszkodásom öntudatlan,

Semmit nem csinálsz alattam,
galambszaros köztéri szobor.
Nem lépsz, nem beszélsz, nem gondolsz velem,
csak széplesz, bűzlesz az időben
csöndben, moccanatlan.

/Csíkos Szilvia/

Acéldarázs-türelem

2011-05-08T21:01:00.000+02:00

A tolatási csendben kéken berepült

acéldarázs remegteti dróthálós

szárnyaival az alvó egekbe feszült

bárányfelhőt, és a mennyet-bejárót,

a félénken mosolygó gyémántos szelet,

ki már földre fekvő bokrok árnyékát

rázva mint csengőt, készenlétben nevet,

majd magas fák lombjában gyújt hiénát.

A nap rozsda-szürke esőben ázik,

s a szétdobált vonatkerekek az időt

tapossák, mint gyermek, ki derekáig

üvölt, mert elfogyott türelme már kilőtt

utálatként zúzza a virágzó teret,

tavaszi mennyre váró bunker földeket.

/Molnár József/

Keltsd életre

2011-04-28T16:55:00.002+02:00

Keltsd életre! I – II. címen két kötetes könyvet jelentetett meg az NKA anyagi és az Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus szellemi támogatásával a Magyar Versmondók Egyesülete, amelynek szerkesztői és szerzői a MMIKL munkatársai; Kiss László, Tóth Erzsébet és Tóth Zsuzsanna, a versmondás kiváló elméleti és gyakorlati szakemberei.

dr. Böhm Edit ajánlja az olvasóknak:

„Rohanó, digitalizált világunkban, amikor a közvetlen emberi kapcsolatok egyre felszínesebbek, gépiesebbek lesznek, amikor a művészetben való csöndes elmélyülésre egyre kevesebb a lehetőség, a versek személyes megszólaltatásának fokozottan megnő a jelentősége. És megnő a versek előadóinak felelőssége is. Mert –Kosztolányi Dezső szavaival élve-

„…éppen ez egy nép műveltségének fokmérője. Csakis az a nép értheti költőit, mely a betűkbe, szavakba szerelmes, és minden érzékével magáévá akarja tenni, nemcsak szemével, hanem fülével is, különböző művészektől kívánja hallani, mint a zenekedvelő Beethoven vagy Chopin zongoradarabjait.”

Nehéz dolga van ezért annak, aki művészi igénnyel áll a pódiumra. Magányos művészet ez, a versmondó partnerek nélkül, egyedül áll a közönség elé, önálló művészi alkotása a pillanaté, s eltűnik, amikor lelép a dobogóról. Hatása azonban sokáig megmarad.

A versmondás elméleti és gyakorlati kérdéseivel évtizedek óta nem foglalkozott érdemben sem a tudomány, sem a művészeti élet.
Az amatőr művészeti mozgalom mindennek ellenére ma is életben tartja ezt a meglehetősen magányos
és magára hagyott művészeti ágat.

Számos versmondó-verseny ad lehetőséget arra, hogy a versek művészi megszólaltatói megmutathassák magukat, példát és mintát adjanak a kevésbé jártas versmondóknak. Az ő számukra rendezik meg a különböző versmondó táborokat, ahol kellemes körülmények között, a versekre koncentrálva, szakemberek segítségével mélyülhetnek el ennek a művészetnek a rejtelmeibe. Mindez azonban mégsem elegendő. A versválasztáskor, a versek értelmezésekor, a pódiumra állásra készüléskor a versmondók és tanítók többsége rendszerint magányosan küszködik, hathatósabb gyakorlati segítséget vár.

Ezt a segítséget kívánja megadni ez a számos gyakorlati kérdést tisztázó, a versmondás különböző színterein tapasztalt problémákat elemző, a felkészüléshez hasznos útmutatást adó könyv.”

A szerzők szót ejtenek praktikumokról, kezdve a rövid verstani összefoglalótól a versválasztásig, a pódium külső követelményeitől a vers megfejtésének mozzanatáig. Beszélnek a versmondás szervezeti felépítéséről, és a szervezéshez is hasznos tanácsokat adnak. Ugyanezen célból közzéteszik egy tábor tapasztalatait, és verssel, novellával való foglalkozás-vázlatot is adnak.

A második kötetben kifejezetten szubjektív versválogatással találkozhatnak az érdeklődők, néhány szöveghez ajánlásokat is megfogalmaznak. A válogatás keretei annyira szűkek, kedvenceink sora pedig oly hosszú – épp ezért nagyon nagy versek nem kerültek bele a kötetbe, s olyanok sem, amelyeket más válogatásaink (Kortársaink. MVE, 2007.) tartalmaznak.

A két kötetes könyv megrendelhető a Magyar Versmondók Egyesülete címén (1011 Budapest, Corvin tér 8.), vagy a www.polcon.hu honlapon 3800 Ft áron. A Magyar Versmondók Egyesületének tagjai és a Versmondó folyóiratot előfizető intézmények (művelődési házak, könyvtárak, szervezetek) 20%-os kedvezményt kapnak.

A mondat

2011-04-25T16:39:00.000+02:00

Beragadt a mondat az agyamba,
mint bukfencezés után nyáron a régi réten
bogáncs a hajba.
Gyötör, fogvatart, nem ereszt, nem eresztem.
Bökdös, idegesítően szöszmötöl benn, kattog is.
Zavar, na!

Megragadom, megvizsgálom, szagolgatom,
feldarabolom, porrá töröm,
beveszem, megrágcsálom, ízlelgetem, kiköpöm.
Felfőzöm és felhörpölöm,
kihányom, szemétre vetem és kikukázom.
Feleselek vele, megtagadom, megkérdőjelezem,
Tesztelem feszt, igaza lesz a dögnek, ezerszer,
fejet hajtva –megpróbálom – beletörődöm,
megszeretgetem, elfogadom -

- mert itt állnak hosszú sorban mind:
Mami halála, egy beteg kisgyerek,
hét szürke eminenciás, három közlekedési baleset,
az éhező, egy komplett földrengés sújtotta övezet,
saját átkozott magányom.
A komment a képekhez csak ez:
Bármennyire szívfacsaró:
az igazság nem visz közelebb a lényeghez.

/Csikós Szilvia/

Katasztrófa-film

2011-04-13T00:18:00.002+02:00

Most hogy a világvége is matekozik bennem, holott én mindig
utáltam a számolást, szájtátva reszketek, a helyemben, te mit
tennél, akárki, kedves ismeretlenként: várnál az „úgyis mindegy,
a temetésnél biztos lesz virág”…, és a felpúpozott halotti csokrok
alól néha kiszólnál, hogy látjátok feleim szümtükkel, hová
vezetett, ha okosabbnak hitted magad, mint az átlagos átlag,
és a szétmálló fejedre hintett elmúlás majd feledtet mindent,
valóban úgy lesz?...vagy csak a kísérteteknek dobtak, hogy
legyen mit enni, s a csalóka csalogány vágyad, hogy majd te
ébresztesz bárkit, fülére dobva a csengőt, oszlopra akasztva
a valót, felverve a házat, az utcát, a köd-világot, sunnyogni
be véres és rút hátsókon, elmeunt holdudvarban értelmet
róni, sziklákba vájt szentképekkel körberohanni a földet,
s verni a melled, hogy te időben szóltál, dölyfösen döfve
átszúrva a bölcsen meditáló csendet, rohanni tovább, fel-
pörgetve magad a hangrobbanás fölötti hangsebességre,
és már kérdeznéd is, él még-e a gyermek, ki nap alatt
felnőtt, s élveznéd a percet, mint egy ígéretes katasztrófa-filmet, ha nem alattad hullna szét a légző-tér, ahol már utolsókat futnak
a lábak, a mészfehér földet kilopva alóla, futnak a kártya-várak,
zokognak a házak, kúsznak az ernyedt árnyak, láng nyalja bőrük körbe-körbe,
futnak a házak, és futnak a lábak, az összetört jövőt ki
viszi utánuk?..., futnak az erdők, hátra sem nézve mérik a
szétégett tájat, futnak a festők, futnak a reggeli harmatot ivó lányok, asszonyok,
futnak a nyugalomra-vert útszéli akácfa-bölcsek, futnak az
üszkösödő hangok, mint kétségbeesett déli harangszó,
futnak a félelem-férgek a tenyeremben, belehányva az
érhálózatomba, futnak az utolsót fuldoklók is olajbarna
mérföldeket öklendezve, futnak az ember-milliók
a végsőkig belengő Föld-Univerzumban.

Este majd vámpír-filmet nézek, s az érzelmeket cseppenként
adagolva leláncolt székemen izzadtan figyelem amint egy
óriásnyira nyúlt árnyékarc új fogsorát belemélyeszti Hollywood
üdvös-kéjének nyakába.

Csak közben az autót ne törjék fel!

Molnár József

Kell

2011-03-29T00:10:00.002+02:00

Kell egy,ki nagyon szeret,

kinek a szemében,

tiszta minden tett.

Kire felnézel akkor is ha fáj,

ha a múltad csak köd homály.

Mikor a jelenbe azt érzed lehetetlen,

s csak a csillag fénye ami nem hagy el,

ide húz a jelenbe.

Ébreszti pajkos lelked,

mint tavasz tájt a kikelet,

s a napfény íze mosolyt csal ajkadra,

s akkortájt a szíved is hevesebben üt,ver,kalapál.

Halk léptek,

nesz veri fel a csendet.

S ott áll előtted.

Mögéd oson,ne habozz,

kapkodj,húzd magadhoz.

Tű sarkas lába,fonódik testeden.

Ennél a résznél,már nem is vagy észnél.

Forró az ajka,

s csókja marasztal.

Hát itt van az-az egy.

Kinek szemében tiszta minden tett.

S felnézhetsz rá,

mert itt van Ő,

a nyerő Nő.

/G.S-Ágnes/

Hajócsavar

2011-03-24T15:08:00.001+01:00

- Dunapló –

Hangtalanul érkezem. Lábujjhegyen kiszállok fáradt „négylábúmból”, majd barátságosan megtenyerelem.

- Eridj a hűsbe!

Ekkor meglátom a hatalmas lapátkerekű hajót, Neszmély felirattal, majd óvatosan felé araszolok. Szennik Évi jókedvvel nyugtáz.

Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke sztoikus nyugalmában ül, várja a táborozókat.

Közben a Nap borotvaélű sugarai lehúzzák a Dunáról a hullámokat, szél sehol, csak várakozás és csend.

Visznek a bőröndjeim.

Lemegyek kabinomba körülnézni. Négy ágyas kajütök, az emeletes fekhelyeken vágy a pihenés.

Mogyorósi László érkezik először. Nagy buddha-fejét belógatja a szobába, majd leroskad az alsó szintre.

„Tavaly megnyertem a Rubophen Versíró Versenyt, ez a tábor lett az egyik nyeremény, illetve csak ezt kaptam meg, amit a Magyar Versmondók Egyesülete adott.”

A zsűri egyik tagja, az internetes bejegyzések tanulsága szerint az igazi hozzáértő tag Turczi István volt. Akit látatlanban is vártam – tanulni szerettem volna tőle és megmérettetni, s nem úgy mint aki könnyűnek találtatott.

Egy másik sokszínű kaméleon érkezik. Énekes-gitáros, a „Mi újság?” verseket megzenésítő együttes frontembere, színjátszó, rendező is egyben. Ezért ő a drámajátékokban, a versmondásban és a hangképzés óráin is aktívan részt vesz. „Pille annak, aki mindenhez ért!” – jegyzem meg magamban, vigyázva, senki se hallja.

Ül előttem M. László, aki Nagykálló város írója, s meséli: Nemrég egy kimondhatatlan nevű német kisvárosba delegálták, hogy ottani benyomásait naplóba gyűjtse. Megtudtam, az állásnélküli német-magyar szakos tanár majd’ háromkötetes költő.: „Nyomdára kész a harmadik kötet is”. De hogy melyikbe, azt senki sem tudja még.

Megérkeznek a tábor többi lakói is, Basa Bella, Ági, Olga,, Eszter, Jani, Bence, Júlia, Bernadette, Csenge, Petra, Anna,, Döníz, Melitta, Zsófi…mind egy külön világ, külön égtáj.

- Csak még szükségük van a tanulásra! – jegyzi meg Kiss László.

Amint megérkezik Turczi István József Attila-díjas költő, műfordító, a Parnasszus folyóirat főszerkesztője és a Versmondók irodalmi alelnöke, elkezdünk pörögni:

„ Az első feladat, megírni a mai bronzmeccset!” – hangzik az ukáz, mi meg rohanunk előkeríteni egy tévét, akár a kocsmából is.

Németország – Uruguay. Élvezetes meccset nézünk, talán a legjobbat az egész vb alatt.

Esténként rá kell döbbennünk: „Nem vagyunk egyedül!” Hét óra körül nem várt látogatók érkeznek, menetrendszerűen. Járjuk is miattuk a táncunk. Én meg hülye, egy régebben írt versemben, ami a télben íródott: „A szúnyogok hada, mondd, merre jár?...” – hiányoltam őket. Merre? Hát a szétcsipkézett bőrünkön, meg amerre még befurakodtak…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Már az első alkalommal összekovászolódik a kis csapat. A szakadó esőben végighajtott meccsről mindenki saját magán átszűrve eljátszhatta-elmondhatta, hogyan élte meg az eseményeket. A nagy „leszakad az ég” zuhogásban sajnos a magyar csapatot nem láttam, pedig végig azt hallottam, nekünk is ott a helyünk. Még a lelátón se!

Az első foglalkozáson mindenki részt vett. Költők, versmondók, leendő színészek. Néha beletört a bicskám, ilyenkor „Laci bácsi” segített. Néha arra gondoltam, mi lenne, ha versem felolvasásakor kölcsönözhetném Lutter Imre előadóművész, drámapedagógus hangját és akkor érthetően, nem motyogva kitátanám a számat, hogy elmondjam: A hajón, ahol élek, boldog vagyok!

Jöttek a hírek otthonról, milyen kánikula van az országban, bólintottam és elgondolkodtam: Itt a vízfelületen ringó és a nap által érlelt hajó ponyvából lugasként kialakított fedélzeten nem sokat érzünk a forróságból. Ez nem is igaz! Érzünk, csak az ihletett környezet szárnyakat ad, s észre sem vesszük.

Már az első költői órán akkora pofont kaptak szárnyaim, hogy talán még mindig zuhanok. Egy-egy körben mindenki felolvasta régebbi versét. Kiderült, Lacival és Marcellal nincs semmi és az én Szonett a Nőről című versem is tetszett Turczi Istvánnak, bár a hintót nem tudta hova tenni. A többiről hiába is beszélnék. Formailag jók, tehetség is van, csak ahogy írok 19-ik századi. Talán eltévesztettem az évszázadot? Itt megígérte István, hogy mikorra elvégzem a szemináriumot mindezt levetkőzöm. És így is lett…

Olvassunk mai költőket! – hangzott el Turczi szájából és hogy ez mennyire igaz, alátámasztotta Kukorelly Endre költő, író, aki szerény és érzékeny lelkétől elszakadva néha olyan érzelmi kitörésekkel magyarázott, hogy oda kellett tartanom a fülem. A megdöbbentő tényről beszél, mely szerint ma Magyarországon, ahol magas szintre emelték a versmondást mint művészetet, csak ritkán hallani kortárs költők verseit. Csak a klasszikusoktól!...Hát itt a magyarázat az én versemre is. Na gyerünk olvasni!

Az első komoly feladat Nemes Nagy Ágnes Ehnaton című versének első valamit mégis kéne tenni és utolsó sora már nem halaszthatlak tovább közé írni verset…

Pedig készültem, mondja az egyszeri diák és könyveli a szokásos egyest. A feladványt a már beidegződött szonettformában írtam meg, most ne részletezzük, milyen erdménnyel. Majd átírom…

Majd egy számunkra kedves-kedvetlen állat bőrébe kellett bújni, mely témáról pont annyi jutott az eszembe, mint egy szamárnak. Nem úgy Lászlónak, aki amikor megkaptuk a penzumot, leballagott a szobánkba és egy lélegzettel addig maradt lenn, amíg el nem készült. Természetesen remekelt, nem úgy mint az a bizonyos Mekk Elek (Lúcio monológját írta).

Közben Marci egyik bódulatból a másikba érkezett, ideje, ihlete egy szál se, látszott rajta, színjátszás, „beszédfabrika”, s éjjel, alvás helyett kezében fegyvere, mágneses hangjával elgitározott sok, számomra ismeretlen költő műveiből jó párat. Azt mondja, Havasi Attila az egyik kedvence (már nekem is!) S reggel, amikor új nap, új virágai nyíltak előbukkan a hajó valamelyik szegletéből, és jelenti, készen áll. S talán még ezt is mondja: ”Kérem a következőt!”…

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Elgondolkodom. Látszólag úgy nézek ki, mint aki alszik… Kukorelly Endre előadásán vagyunk, aki így folytatja:” Sokszor IC-n utazok. A vonaton egymással szemben két nő ül. Ki sem néznek a fejükből. Hosszú az út, mégsem olvasnak. Kizárták…” Itt a hangja felerősödik: ”Az aki vonaton egy sort sem olvas, az a büdös életben sem!”

Amikor ezeket a sorokat írom, már itthon vagyok, fekszem a váci strand napozóágyánférfiteste: Tojásranyírt fej, kigyúrt vállai egy-egy szekrényt is elbírnának, sátáni tetoválásait még a fenti libák is megbámulják – kezében a sör, mint étel. Néz, felfújt fejéből valahová el… Az első fűcsomónál elakad.

Elmélkedem.. Azt mondják ősi írásaink, már akihez még eljut néha belőlük egy-egy levél, hogy az emberiség, s mi magunk is a Sziriuszról származunk, ők 10 ezer évvel járnak előttünk, és amikor még nem volt „divat” ez a táguló világegyetem (107 évente tartották velünk a kapcsolatot), összegyűltek a bölcsek és az idegenek, akik lehozták nekünk a pulit, a delfint… s lehet, a tönkölybúzát és a rovásírást is - pontosan nem tudom, honnan is tudnám -, lehelyezték maguk elé gondolatátvivő-fordító szerkezetüket, s mindenki megértette a másikat…Elnézem az előttem ülő „húshegyet”, félek, korunk férfietalonjának nincs értékelhető gondolata.

„Nem olvasunk, nem olvasunk, nem olvasunk!”

Időtlenül bámuljuk a számítógépünket, minden feltett kérdésünkre tőle várjuk a választ, s közben elájulunk a legújabb telefonunkon és más „kütyükön”, és szidjuk az időjárást. De hogy miért születtünk a Földre, meg sem fér fejünkben. „Nincs erre időnk!” – jön a válasz.

Meg hogy már mindent megírtak, a verseket is! – mondatok keringenek, mint űrszemét…

A következő feladat Baudelaire A vámpír versének mintájára írt vámpír-vers. Mikor ezt meghallottam, kiültem a Napra.. Azonban rá kellett jönnöm, ettől még nem lesz ihletem. Elmentem hát úszni. Ettől meg a halaknak lett ihlete, mert állandóan nekem ütköztek, legalábbis ezt mondtam Mogyorósi Lacinak, aki irtózott tőlük, meg még a piócáktól és a mocsári zöldtől a víz színén.

Tolom a hullámokat magam mögé, hátán fekszem az őselemek közül a legnagyszerűbbnek, felettem a Nap kíváncsi narancsa: „Vajon mire jutok terveimben?”

A vámpír-verset vértelen arccal írtam, ez lett a címe is – egy vámpír naplója aláfestéssel. Természetesen hexameterben, hiszem, ez illik egy vámpírhoz.. Idézek:

- Az első és az utolsó sor zseniális, a közötte levő 6 sort cseréljem le! – értékelt Turczi.

Legalább jól lebarnultam! – gondoltam és égés elleni kenőcsöt kerestem. Szükségem volt rá.

A következő erőpróba Ámor és Cupido jegyében zajlott, de írhattunk a női emancipációról is. És kaptunk egy, István által ujjgyakorlatnak nevezett, az esti sétánk alatt megírandó epigrammát, amelynek az utolsó két szava, fényre derül. Bármiről szólhat – így István.

„Hallod, a választások után most mekkora csend van.

Olvad az ördögi arc, szép Haza fényre derül?”

Itt már nagyon jól szerepeltem, legalábbis a többiek szerint. Szavaztunk minden feladat végén.

Kaptuk még: Berzsenyitől a Magányosság, Faludy Ferenctől a Fortuna szekerén, Kölcseytől a Szonetto…verseket átültetni mai közegbe, mai nyelvezettel. Itt kettőt is választhattunk a háromból.

„Ezt szoktam magyarról magyarra fordításnak nevezni!” – hallottuk István segítségét.

Itt írtam meg a Magányosságra reflektálva Ragadozóhely és a Fortuna szekerén-re Veszíthetek címmel két versemet. Istvánnak bejöttek átköltéseink.

Nappal, amikor már a hajó fedélzetén is felforrósodott a leheletünk lementem a „hűtött” társalgóba. Itt igyekeztem fantáziámra bízni magam, miközben fent Bakos-Kiss Gábor színművész musicalrészletekkel átitatott előadása hangzott sikerrel. Később Wiegmann Alfréd rendező igazgatta a tanulni vágyókat a szakma szeretetére, nagy alázattal.

Most a hajó fedélzeti szárnyának egyik sarkában kialakított „dolgozószobában” vagyunk. Előttem lap-top-om, a net sehol. Gyenge a vétel, mondják, így aztán csak döcögünk’, ha keresek valamit. Mérgemben odahajítom a szúnyogoknak. Ekkor balesetről rebegnek, nem tudni, ki az, de már előre sajnálom őt.

Most megtudom. Turczi István megcsúszott a stégen, zuhanáskor a térdhajlat táján erős ütést kapott.

Telefonáltam neki, semmi hír. Teltek az elkeseredett órák, az arcokon a megdöbbent csend, de a munkát sem lehetett eltéríteni a szem elől. Az aggódás nyomban véget ért, amikor fél lábon bebicegett közénk István:

- Na mi történt? – kérdeztem és azonnal mankóként segítettem „műhelyembe”. Ott az óriásira duzzadt vérömlenyt finoman a szív irányába masszíroztam, legalábbis úgy tűnt. Valójában saját erőmből tápláltam…

-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Méretes jégkockák, kámforos-mentolos lóbalzsam, trombózis elleni injekció, fájdalomcsillapító, ezek István „előbb azt hittük, szalagszakadás történt” balesetének kísérői. Ekkor elfehéredik – talán sokkot kapott. Elkezd remegni. Talán jót tenne egy szivar? Nem, az sem érdekli.

- Csak el ne hagyd magad! – suttogom, mire ő vesz egy nagy adag friss levegőt és igyekszik felállni. Vigyázva rátámaszkodik sérült lábára – pedig eltiltották tőle! – és fogcsikorgató küzdelemben elindul átköltözni a lakókocsiba. Aki csak tud segít.

Másnap külön ágyat kap, amelyen pihentetve lábát megtartja a szokásos órát. A duzzanat kisebbedett. A hajófedélzetről lehet látni a szemközti fákat, nyújtózkodnak, s figyelik a beszélgetésünket:

Az Egyről kell, mint oszthatatlanról kell írnunk, amiről József Attila természetesen remekművet írt. A másik feladatot passzolom. Egyszer lehet.

Közben még jobban egységesedik a csapat. Nálam ez úgy jelentkezik, hogy elkezdem a visszaszámlálást. Hány napunk van még? Három.

Magamba szívom a sodródó Duna némaságát, a látszólag élettelen hajó közönyét és azt a mérhetetlen energiát, amelyet reggelente kihorgászok a szívembe. A Föld rezgéseit.

Közben eszünk, körbeülve az asztalokat, és hiszem, életünk egy nagy salátástál, itt a Neszmély-hajón, a víz tükrén.

Az Egyről írt versem a számmisztikához kötődik, hideg, sivár, analitikus: „Mint egy angol vers” – dicsér Turczi. Van azonban egy másik írásom e témában, ez már nem jön be. Sorolja is István a hibáit, egyszer csak elhalkul… látja rajtam, nem viselem tovább a kritikát…

Most a négy elemről – föld, tűz, víz, levegő – kell írnunk. Beugrik az utolsó sor, már csak a verset kell eléje gondolnom. S ha ez nem volna elég, három idézetet kapunk, lehet mindet, de egyet kötelező beemelni versünkbe. Nekem Arthur Rimbaud-tól az ura vagyok a csendnek

sor tetszett a legjobban. (Azóta már megírtam).

Utólag visszagondolva, nehezek voltak-e a feladatok, vagy hogy fel lehetett volna jobban készülni a hét nap alatt megfogalmazott 12 versre, prózára, nem tudom, bár minden nap éjjel kettőig kutattam rá a választ. Azt hiszem, erre is van axióma:

„Aki saját magában és a közvetlen környezetében nem találja meg azt, amit keres, az soha nem fogja megtalálni, bárhol jár is a világban. Bennünk van a kincsek kincse!”

Nagy felhajtóerőt kaptam, ennyit már érzek, s ezt meg is írtam – dühömmel együtt – Felszálló című versemben. István közlésre javasolná.

Rakosgatom dolgaim, hazafelé tartva… Közben megérkezik Kinizsi Ottó

, a Barátok között ifjú sztárja. Kézen fogja tüneményes kislányát, aki később, egy játékos feladat során bizonyítja: jó géneket örökölt. Beszélgetésünk során Ottó elmeséli, már rendezőként számítanak rá, ide is ötleteivel jött. És megrendezi az ittlévőkkel a Rómeó és Júliát, olyan Kinizsi Ottósan. Hogy az milyen? Erő, dinamika, lendület, játék, mindez sajátos, csillogó humorban. Mondhatnám szeretetnek is. „Ti sokkal kreatívabbak vagytok, mint akikkel idáig dolgoztam” – mondja, utalva rá, ne játsszák túl a szerepüket… Megy a Rómeó és Júlia, színházzá válik a hajó fedélzete, én meg a néző egy-egy poénnál határtalanul nevetek. Még most is látom Esztert, aki anyáskodik a csoport felett (nekem is segített gépelni), ősszel előadóestje lesz, Bernadettet, a filozófus-meditatív lányt, aki sérülékeny, Annát, a tűzhányószemű 13 évest, az eljövendő nagy színésznőt, ha lesz kitartása!, Bencét, aki 17 évesen úgy szaval József Attilát, mint más kenyeret eszik, Janit, akinek tehetsége számomra John Travoltát idézi (igaz, énekelni nem hallottam), Dönízt, aki ifjú kora ellenére be tudja tölteni a színpadot életrevalóságával, Zsófit, aki tervezőmérnökként jött el közénk, ki tisztaságára, szeretetére építhet, Bellát, aki ha lent verset akartam írni utánozhatatlan poénokkal szórakoztatott, fent meg elvarázsolt játékával, Júliát, aki gyémánt, de meleg szemeivel mintha egy népdalból érkezett volna, Petrát, aki Esztergomban a Pázmány Péter Egyetemre jár, de színésznő akar lenni ( legyen úgy, ahogy szeretnéd!), Ágit, aki cserfes közvetlenségét kihasználva bámulatosan játszott el bármit és első lett a páros feladatnál, Olgát, aki a meglepő monológjában úgy levezényelte a meccset, hogy nem lehetett nem figyelni rá, Csengét, aki egy vírus miatt hamar feladta, kár érte, nagyon, Melittát, aki már színházban játszik 18 évesen, ugyanakkor a rádiózás is érdekli…

Mikor elbúcsúzok tőlük, többen a nyakamba ugranak. Hirtelen úgy érzem, kiszakadok belőlük…

Hazafelé a hőség hatványozódik. Sír a motor, s az út menti fák levelei bánatos felhőkként ülnek…

Neszmély. A Duna adott. A naplóm kész. A bőröndöm utazni hív. Jövőre is…

/Molnár József/

Bella István: Szaggatott világ

2011-03-24T15:07:00.000+01:00

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,

megfőzte a nyomorúságot,

a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.

A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak

tűzén melegedett gyerekkorom.

A kódorgó füst kékellő tulipán lett,

s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,

s egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért

énekeltem a megfeszített Jézust,

kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,

és most, mikor már istennel semmi dolgom,

ők énekelnek, szorítják össze mellem,

hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.

Emlékeimben egy gyerek kuporog,

üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,

s a csöndben jószóért: kenyérért énekel.

Összefogás a magyar kultúráért

2011-03-24T15:03:00.002+01:00

Visszalépett az olasz kormány attól a döntésétől, hogy emeli a mozijegyárakat és csökkenti a kulturális eseményekre szánt támogatásokat, két nappal a kulturális költségvetési megszorítások elleni országos sztrájk előtt. Az olasz kulturális minisztérium közleménye szerint a konzervatív kormány 236 millió eurónyi (63 milliárd forint) támogatást visszaadott a minisztérium számára a korábban csökkentett, illetve befagyasztott összegekből. A filmgyártási alap támogatását az üzemanyagokra kivetett magasabb adókból fogják finanszírozni és nem a korábban bejelentette egyeurós mozijegy-áremelésből. Az olasz kormány új rendelete intézkedik továbbá a világörökségként számos tartott Pompeji állagának javításáról is.

A kulturális költségvetésnek, köztük a színházakat és a filmgyártást támogató alap finanszírozásának 36,6 százalékkal való csökkentése ellen tiltakozó színészek, zenészek, művészek méltatták az új rendelkezéseket. "Meghozta a gyümölcsét a film- és színházi szakmában dolgozók, az értelmiség és az állampolgárok mozgósítása" - hangoztatta Walter Vergano, a torinói Regio színház rendezője. Gianni Alemanno, Róma polgármestere nyilvánosan mondott köszönetet Riccardo Muti karmesternek, aki a múlt héten szenvedélyes felhívást intézett az olaszokhoz Verdi Nabuccójának vezénylésekor, ellenezve a kulturális alapok csökkentését. A milánói La Scala társulata a kormány visszakozásának hatására lemondta

péntekre tervezett sztrájkját.

A színházak és a mozik azt tervezték, hogy március 25-én zárva tartottak és nem csatlakoztak a március 27-i színházi világnaphoz sem. Március 26-28-ra a múzeumok, könyvtárak hirdettek tiltakozó akciókat. Tavaly tavasszal az olasz kulturális élet közel egy hónapon át sztrájkolt a költségvetési megszorítások ellen. Magyarországon több tízmilliárd forintot vont el a kormány a kultúrából. Ez ellen tiltakozik megannyi szakmai szervezet és magánszemély.

Összefogás a magyar kultúráért

Százezrek nevében tiltakozik a miniszterelnöknél, a nemzetgazdasági, a humán erőforrás miniszternél és a kulturális államtitkárnál 20 jelentős kulturális szövetség és egyesület a kormányzat által meghozott, úgynevezett takarékossági intézkedések ellen. A kulturális, oktatási, művészeti és közművelődési célú programokat, alkotásokat és alkotó közösségeket érintő pénzügyi zárolások a kultúra ellehetetlenítését eredményezik.

A nyílt levél írói hangsúlyozzák, hogy a tavaly júliusban elrendelt „takarékossági intézkedések”, zárolások felháborították a kulturális élet valamennyi szereplőjét, amelyhez a kegyelemdöfést a mostani 250 milliárd forintos „stabilitási tartalék” képzése adja. Ennek legnagyobb kárvallottja a minisztériumok közül a kulturális tárcát is birtokló Nemzeti Erőforrás Minisztérium, amely közel 40 milliárd forinttal kevesebből gazdálkodhat, de jelentősen megnyirbálták a Nemzeti Kulturális Alap költségvetését, amely jogszabályban garantált módon az Ötös Lottó nyereményalapjából támogathatná a különböző kulturális, művészeti és képzési programokat, alkotásokat. Tény, hogy a kultúra gerincét érintő közművelődésre idén még 400 millió forintot sem ad a kormány, emiatt sok száz jelentős hagyománnyal bíró, a nemzet értékeit felvonultató program (színházi előadások, képzőművészeti alkotások, könyvek és folyóiratok, tárlatok, fesztiválok, találkozók, művészetoktatás, táborok stb.) marad el, vagy el sem készül. Ráadásul újabb jelentős megszorítások érik az állami/önkormányzati intézményeket is, amelyek a művészeti és

közművelődési értékek létrehozásában és terjesztésében a civilek szakmai együttműködő partnereik.

Hivatásos és amatőr művészként ma többszázezer ember ténykedik aktívan Magyarországon, és majdnem ennyi embert (diákot és felnőttet) érint a drámapedagógia, a művészetoktatás és a társadalmi nevelés. A holdudvart is hozzászámítva – közönség, hozzátartozók, barátok és érdeklődők, akik szintúgy formálódnak e közösségi tevékenységek által – ez a szám még tovább sokszorozódik. A kórusokat, zenekarokat, vers- és prózamondókat, iskolai és felnőtt színjátszókat, színészeket, előadóművészeket, táncosokat, képzőművészeket, fotográfusokat, filmeseket, bábosokat, cirkuszművészeket, az alkotó népművészeket tömörítő szövetségek és egyesületek számára egységes, korrekt, átlátható és biztonságos állami finanszírozást követelnek, amelyet a szakmai szervezetekkel közösen alkot meg a kormány, haladéktalanul.

A megfogalmazók szerint a kormány meggondolatlanul, hirtelen ötlettől vezérelve döntött a művészeti életet jelentős hátrányba hozó intézkedésekről. Hiányolják a „Nemzeti Konzultációt”, valamint Szőcs Géza államtitkárnak a kultúra érdekében tett lépéseit, konkrét döntéseit, máig ismeretlen stratégiai terveit, amelyeket kilenc hónapos államtitkársága alatt sem ismerhet a társadalom, vélhetően, mert ilyen nincs.

A miniszterelnöknek írt levélben arra hívják fel a figyelmet, hogy az államkassza egyensúlyi helyzetét nem szabad a kulturális, művelődési kiadások rovására, a magyar kultúra kárára végrehajtani, hiszen ezzel azok az érzékeny szellemi alapok sérülnek, amelyeknek köszönhetően egyenrangú szereplők vagyunk az európai államszövetségben. Magyarságunk, örökségünk az, amit védenünk kell, és fejleszteni kötelességünk. Európának mi magyarokként vagyunk érdekesek, ez pedig kulturális identifikáció: a hagyományok átadásának és az alkotókedv megőrzésének a kérdése, és a nemzet egységének kulcsa!

„Mindaz a kulturális érték, mely ezen intézkedések miatt nem jöhetett létre, már soha nem jön létre.” – írják levelükben. Az összefogást sürgetők kétségeiknek adnak hangot a közcélú feladatok ellátásával kapcsolatosan is, mert a közgyűjteményi és közművelődési területen dolgozók a közalkalmazottak között is mára már a legalacsonyabb jövedelműek közé tartoznak. „Fel kellene ismerni, hogy a kevés számú tudományos intézmény és művészi alkotóműhely mellett a könyvtárak, levéltárak, múzeumok, művelődési házak, állat- és növénykertek az őrzői, fejlesztői és közvetítői a kulturális értékeknek.” – fogalmaznak.

A tiltakozók "Összefogás a magyar kultúráért" néven saját csoportot hoztak létre a facebook közösségi portálon, ahol minden kultúrabarát ember, műkedvelő, szervezet és társulat csatlakozhat, az is elegendő, ha lájkolja a csoport közösségi oldalát:

Összefogás a magyar kultúráért

Vesszenek a kilók!

2011-03-24T14:59:00.002+01:00

„Jól áll neked a pocak :) ” – mondta kedvesen Feleségem egyik este, amikor lefekvéshez készülődtünk. A mondat megütötte a fülemet. Édes volt, hangjában a cinizmus csírája sem volt tetten érhető, tudtam, hogy nem bántani akar, megsérteni még úgyse, és ha egyszer azt mondta, hogy jól áll a pocak, akkor azt úgy is gondolta. Rámosolyogtam, kiosontam a fürdőszobába, és akár a nők az utca kirakatüvegében, jól végigmértem magam. Az alvópólóm enyhe gömbformát öltve nézett vissza rám, már csak szemet meg szájat kellett volna rajzolnom a szmájlihoz, hogy jó fej legyen. A második fejem… Szörnyű! A huszonegyedik század sokat hangoztatott szlogenjei futkároztak agyamban, mint az áram a vezetékben: egészséges étrend, vitamindús ételek, sokszor keveset enni, cukormentes üdítő, jóga, sok mozgás, fitt életmód, konditerem… Agyam másik féltekében pedig a reggeli kávé, a napközbeni laptop emelgetés, a torna helyetti le-föl lépcsőzés az irodában, az energiaitalok és koffeinbombát érő kólák, nassolnivaló, az agyserkentő mogyoróscsoki, a napi koplalás utáni kiadós vacsora, mondjuk szalonna meg kolbász – szóval ezek lebegtek. Most már tényleg változtatni kell.

33 vagyok (Krisztusom! – pont ebben a korban…), ideje tényleg változtatni… De ha nem lesz hasam sem már, mit dicsér majd rajtam a Kedves? De nem bánnám, ha az a kitüremkedés a bicepszem lenne inkább! Fellapoztam jól ismert kortársam írásait, ki hogy élte meg (csak van, aki hasonló elváltozásokat tapasztalt saját testén!!!), Lackfi János barátom mutatta az utat. Én meg megyek utána, lesz, ami lesz. Hajrá fittség, bye-bye kalóriák!

Lackfi János: Fogyó

Dehogyis tagadom, meghíztam,

Focizok, de a láb nem villan.

Tizenegy kilogram túlsúlyban

Lebegek: telivér, bús kullancs.

Van előny, ugyebár, mindebben:

Leverem, aki bánt, hogy nyekken.

De viszont csurog az izzadság,

Nehezen hajolok, ingnyak vág,

Kimerít az a pár lépcsőfok,

Busz után ha futok, megfúlok.

Cipelek, szuszogok: kandisznó,

Fura tánc az elefánt-diszkó.

Dehogyis tagadom: meghíztam,

Poharamban ezért csapvíz van.

Cukor és buborék ártalmas,

Adalék, színezék: elhallgass.

Se söröm, se borom, sem vodkám,

Pedig a pia úgy – vágyott rám.

Ne egyek sokat és nem sokszor,

Kivi, őszi, narancs felspannol.

Se szalonna, se jó disznósajt,

Csibemell, zuza, még mit óhajt?

Recsegek a vizes zsemlémmel,

Libazsír, oda te nem nézel!

Se süti, se csoki, sem habcsók,

Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!

A kinőtt ruhatár énrám vár!

Lesik a hasamat: fogytál már?

Fut a sok dekagramm szép sorban:

Leszek újra, ki még nem voltam.

Lehet

2011-03-14T13:28:00.002+01:00

Lehet, lemaradtál a jövőről…
Még belenézhetnél a szemébe, ha nem
tetted volna vakká a csillogó-feketét-kéket.
Mintha a ködbe néznél, vonatlámpaként
százhúsznál keresve az ismerős alkony-
köveket, mely tegnap még ott volt, mint a
vakító parázs a szívben. Ködből a ködbe
vezetsz, s az ismeretlent az ismeretlen
egyenlet zárja. Fiatalságod vakablakká
lett, gyáva sejtjeid halálraítéltek. Nézel,
de már egy ócska szemüveg mögül, egykor
karcsú termeted a híd túloldalán némán
emeli kalapod, te meg bambán
szépreményekre emlékezel.

Aztán már a szépre sem…Figyelmed fekete
lyukban cipeli tested, mint hóhért gyermeke, s a
fájdalmas üvöltés ekkor már nem a tiéd, azt is
ellopták, ahogy tolvaja voltál te is
életednek, lomként zuhansz mint
megválaszolatlan kérdés, már nem a tegnapi
jövőd vagy, minden értelmetlenné vált,
létutazó lélekutazás.

/Molnár József/

Tavasz

2011-03-14T13:27:00.000+01:00

Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor
szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim
között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket
sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy,
ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott
voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a
hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én
akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el,
akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó
szakadékok
útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó felhők
alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport
virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a
róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor
zuhanni kezdtem…és …minden kezdődött elölről.

Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen
akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból
zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok
mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor
a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik
megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami
Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és
élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi
madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok
beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe
a tavasz-szobából.

Egyre többször időzök lelkem ablakában.
/Molnár József/

Előérzet

2011-03-11T18:06:00.000+01:00

Kardod előtt
páncélt levetve állok.
Ha megölsz, hát meghalok.
Én nem félek.
Annyiszor,
annyiszor voltam már
halott.

/Csikós Szilvia/

Vágyeresztő haikuk

2011-03-08T23:58:00.001+01:00

Telik már a Hold,
két arcát mutatja,
éji fényesés.

Sorban átadom
ami kedves, ami vágy,
szerelmem, Élet.

Áldott üresség,
az összes semmim itt van
-bennem, a nincsben.

Az összes nincsem,
kincsem lyukas zsebben
-bennem, a vanban.

/Csikos Szilvia/

Hangrab

2011-03-02T22:02:00.000+01:00

Csilingel egy hang.

s szól a soul.

Talán megint álmodom?

Érdes hangra ébredek,

szinte egyből észhez is térek.

Hajnal van, mégis kacagok,

egy hang rabja vagyok.

Bilincsel és láncol,

ma még oly távol.

Majd ha közeledbe érek,

kérlek ne legyél tétlen.

Árassz el szeretettel,

a boxkesztyűt tegyük el.

Fessük át a világot,

hisz színesbe mindent másképpen látok.

Énekelj hát tovább,

s így lesznek az éjszakák csodák.

G.S-Ágnes

Játék

2011-01-18T09:05:00.000+01:00

Humoros ötletek,

mikor a forró bor,

égeti nyelvedet.
Íme egy újabb pár,
szemem előtt vibrál
Külsőleg felszínes pillanat.
Kusza,kóbor gondolat,
nevetés mely mögött titok lappang.
Szenvedély tőr elő hirtelen,
nem is értem csak mereven nézem.
Üt a bor s a leány szelídül.
Felragyog a szeme,kacagva nevet.
Színjáték ez az élet!

/G.S-Ágnes/

Otthon az Alföldön

2011-01-08T14:08:00.000+01:00

Ismerős tájon járok
lábam sík talajra lép
itthon vagyok
s a végtelen rónán
kutatva nézek szét

a sín mellett sorompó ásít
megállít mielőtt megérkeznék
s a lámpák álmosan,tompán
hunyorognak mint ha csak kérdeznék:
hát megjöttél?

Jobbról és balról fák üdvözölnek
susogásuk a szívemig ér
visszatértél, már vártunk: mondják
és kis ablakok ontják rám a fényt

Az út fehéren csillog alattam
boldogan ragyog, mosolyog
messzire hallatszik angyali hangja
menj haza rajtam
ez a te otthonod
Isten hozott!

/Mezei Marianna/

Erőtér

2011-01-07T20:55:00.001+01:00

A reszkető lábú béka - eredetileg elvarázsolt király,

babácska népviseletben, neve Klára,

a bolgár pár, mellettük kicsi kecske, maga a Nap

–fából -, sugaras, kerekecske,

flitteres káposztafejecske, a szintén csillogós banán,

és egy püspöklila, szorongós nyuszi.

- utóbbi három kínai gagyi – tiszta műanyag, ám

lazán megférnek így, egy kupacban a frigó falán.

Hogy szokják a sors dialektikáját,

a színpadot néhanap átrendezem:

hogy ne csak a bolgár párra süssön a Nap,

leveszem, s olykor a béka, vagy a banán fölé teszem.

Közelebb tolom a káposztát a nyúlhoz,

ha érte kapna, elérje, annyira élhetetlen szegény állat.

Töprengek: ha már a vegák is szánják a növényt…

és csak nagy sokára vonok sóhajtva vállat.

Az erőtér magától is él egyébként; működteti a delej:

a békára –láttam- már régebben szemet vetett Klára.

Mire ő átbucskázott fején , és békávévá változott,

kicsit sem vágyva Klára csókjára…

A banán nem kellett senkinek – el is bujdosott szegény -,

ott zokog most, a vándorló tábla vállán, a hűtő szélén;

rajta a mára már elavult felirat:

„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél”.

/Csikós Szilvia/

Illúzió

2011-01-04T20:56:00.000+01:00

A babák buknak rád a kirakatban.

A sanda-kíváncsi sóhaj szemed.

Gazdagságod átlőtt aranylemez.

Elhervadt mosolyt dob az üvegablak.

Kínos látomás lázas valóságod.

Cúgos cipő talpát megveheted.

Lyukas estéből rázol tarka-telet.

Éhező fényből formálsz kék virágot.

Véres kenyered nyel gyémánt-közönyt.

Utcazenészként kopogtatsz a fagyban.

Holdat őrző koldus-eb sem köszönt;

Lefekszel ott, hol nemrég túrt a vadkan.

Hajnalra kialszol egy vízözönt,

S egy új napot nézel a gomb-lyukadban.

/Molnár József/

Elment Dániel Kornél

2011-01-04T09:36:00.007+01:00

Több hónapos súlyos betegség után elhunyt Dániel Kornél, Bessenyei György-díjas népművelő, színjátszó-rendező, az Anyám Fekete Rózsa versmondó verseny főszervezője. Megint elment közülünk egy jóbarát, aki épp most kapta meg a Radnóti-díjat. Nem gondoltuk, hogy munkásságának méltatása helyett gyászjelentést kell kiadnunk. Álljon itt mégiscsak az a laudáció, amely Győrött a Radnóti-díj átadásakor hangzott el.

A kuratórium döntése értelmében Dániel Kornél az egykori Szentendrei Szabadtéri Színház, majd az Erdőkertesi Művelődési Ház, még később a versegyházi intézmény igazgatója, a húsz éves „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó megálmodója, szervezője és rendezője Radnóti Miklós-díjban részesül.

Erdőkertesen született ötletéből ma már Veresegyház ad otthont ennek a kiemelkedő eseménynek, amelyre évről-évre százak, ezrek jelentkeznek.

Hihetetlen energiával, szervezi, hívja, válogatja az édesanyák tiszteletére rendezett eseményre az arra fogékonyakat, gyerekkorú résztvevőktől a felnőttekig, szép korúakig határainkon innen és túl.

Nevéhez kötődik a találkozót bonyolító alapítvány létrehozása és működtetése is, amelynek segítségével évente több helyszínen rendezik meg e nemes találkozót, amely végezetül a versegyházi több napos nagy- és reprezentatív versünneppel zárul.

Dániel Kornél amatőr színházi rendező, színházi szakember maradandó értéket hozott létre „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó évenkénti megrendezésével.

A húsz év alatt több tízezernyi vers hangzott és számos eredményes versmondó fordult meg Erdőkertesen és Veresegyházán, nem egy ma már Radnóti-díjas versmondó.

A mindig jó kedélyű és vidám szakember betegsége miatt, most csak lélekben lehet velünk, de innen is mielőbbi gyógyulást kívánunk számára, mert rövidesen kezdődik a XXI. „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó.

Szenvedély

2011-01-02T18:17:00.003+01:00

Feszít, hevít, repít, eltérít.

Tudom mit gondolok.

Mégis mikor meglátom, olvadok,

szívem repes, feszül a test.

Vágyom, hogy érinthessem,

hogy hevüljön teste.

Csók és nyílik a száj.

Vad, őrjítő, nyelvem kitépő,

mennyekbe repítő,

ruhámat tépő, vad pillanat.

Mikor tested a testem alatt,

csak a csípő ring, kegyetlen.

Eltéríti tudatunk,

ma megint megkaptuk,

kéjes varázsát a napnak.

Lassan ernyed a test,

megpihen a két ember,

hangosan már csak a szívük ver.

/G.S-Ágnes/

Áldás

2011-01-01T20:26:00.000+01:00

Adjon az Úr kenyeret
sokat asztalodra,
hozzon neked meleget,
hitet a házadba,
éltessen, hogy élni tudj
veszni sose hagyjon,
öltöztetve szívedet
vendéged maradjon.

Adjon az Úr égi fényt
reményt a lelkedbe
szeretettel öleljen
reggel,délben,este,
ott legyen ha elesel,
ébresszen,hogy felkelj
tüze vigyen utadon
mindörökké.Ámen.

/Mezei Marianna/

Év-végére

2010-12-31T09:15:00.000+01:00

Eltelt!

Túl vagyok rajta.

Várom az újat a jót.

Kín, kacaj, nyomor és boldogság,

váltakoztak ebben az évben jócskán.

Szemeimben tündököl már,

ahogyan a leány a kandalló előtt áll.

Visszatekint az éjbe.

Ott álltak,még utoljára,

ebben az évben.

Szerelmes bókokat súgott a leány fülébe.

Szorosan ölelte, mintha ez a pillanat,

a végtelenbe veszne.

Nem vágyott másra, csak hogy magában érezze,

az erős férfi minden lüktetését.

Kalandoztak ujjaik,

felfedezték, mi rejlik a ruha alatt.

Finom csókok a testen,

leheletek mibe borzongtak.

Játék, szenvedély és izzik a levegő.

Velük megállt az idő.

Ropog a tűz!

Durran a pezsgő!

Boldog Új Esztendőt!

/G.S-Ágnes/

Kilenc téli haiku

2010-12-30T09:38:00.002+01:00

Találkozások

Kanyarodunk. Ki

erre, ki arra. Élet-

be-vágó sávok.

Teremtés

Nagykanállal mersz

két Semmit -bátran- tenni

egy Valamivé.

Alkotás

Rakosgatod a

valamiket. S valami

össz-hang összeránt.

Szerencse

Út is ment ott. Csak

eltérített a tér. Idő-

ben késtem el.

Idők

Kép-lék-eny-nyi. Van.

Kérdő-jel-re vessző.

Elő-idéző múlt.

Sértés

Hanyag szavakban

húrnyi hangok. Finom-

hangolás: dé-durr...

Egyedül

Hallom. Fog alól

szól csikorgó dallamom:

lélekmuzsika.

Beszélgetűnk

Metszett pohárba

pár hűvös ujj fagyott

igéket hajigál...

...Kristályszerkezet:

tökéletes. Bölcsen zö-

rög egyben a más.

/Csikós Szilvia/

Veréb a Pillangó utcából

2010-12-29T11:02:00.001+01:00

Metróval utazunk ketten, a massza, meg én.

Bosszúsan, meg unottan, meg zölden kicsikét.

Mennyien vannak – gondolom én. Mennyien vannak

– gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

„Keleti pályaudvar” – na ja… én is a massza része vagyok

- fut végig a program, aztán nyílik az ajtó újra.

„Pillangó utca” Szépnek tartom az elnevezést, már várom a lepkét.

És mint kamikáze, csapódik be a veréb a vagonba.

Bizarr egy meglepetés, és mi, a massza

hirtelen elkezdünk nagyon élni,

halványzölden még, kicsikét bátortalanul, és mégis

- idegen idegennel - ettől kezdünk el mi beszélni:

hogy” így, szegény, meg úgy szegény…hol van, nem látja?

Jaj, bocsánat! Az előbb még ott volt…nem?”

Járkálunk fel-alá és terelgetjük, még mielőtt

újra záródnának az ajtók. - még kirepül idejében.

Pár perc múlva, változunk újra zombiutassá,

itt ülünk némán, rosszkedvűen a plüssön.

Mennyire másképp volt az előbb minden a verébbel

- gondolom én, gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

Arra járva azóta a metrón mindig látom a képet;

a Pillangó utcából – titkon elmosolyodva, ha nyílik az ajtó, várom,

jön, vagy nem a veréb, és várja sok éve

pont ugyanúgy a barna kabátos férfi mögöttem.

/Csikós Szilvia/

Shakespeare kertjében

2010-12-26T09:08:00.000+01:00

Álmos nem vagyok, mert már álmodok,

Shakespeare kertjében élet-rab vagyok.

Tündér-királyok, bohóc-farkasok,

Baljós kacajok, gyilkos pénz-sasok.

Hamlet kezében beszédes monológ,

Koponyám kapkodom, köd gomolyog.

Átkod szórd, király! Ott a várfokán,

Éteri tested vesztett koronát.

Mondd el titkod, mitől tűnt el erőd?!

Kakasszóra mért lépsz napod előtt?

Zúgod, nem várt és igaztalanul

Ölték meg a tested, ököl beszorul…

Tisztulni se tudtál, háborúk és halál

Vermét hányszor ástad, s ravatalát

Ácsoltad a gúnynak, mentél tovább.

Láng-üszkökön léptél, védtél határt.

Most itt állsz némán, fájdalmad eged,

Vársz, fiad meghallja üzeneted?

Bosszúra bosszú jár, dárdára kard,

A halott nem nyugszik, szelleme a kar.

Vérfolyók, zendülnek harang-hadak,

Bús király, mért hallom sikolyodat?

Shakespeare, Uram, kacagsz? Roppant korok

Csontján égő tűz, Dánia zokog.

/Molnár József/

Szent este

2010-12-25T16:00:00.003+01:00

Ünnep, csengő az ágon,

fénylik már a város.

S szerelmes szívemben látom,

már én is várom.

Dobog és lüktet, mint éjjelente.

Mikor már úgy kell,

hogy ajkad az ajkamhoz érjen.

S testedben a hév,

mi csodákba repít.

Érintésed, s borzongom,

minden éjjel a tied vagyok.

És itt az este a szent,

áldott legyen hát az Ünnep!

/G.S-Ágnes/

Kedvelve imádja

2010-12-23T09:55:00.001+01:00

Hosszú fekete hajszál göndörödik inge ujján,
vajon ma éppen merre járt?
Cserepes az ajka valaki nemrég még vadul csókolta.
Nagyokat nyelt száraz a torka,bárcsak már ihatna.
Szemei ragyognak,legszívesebben csak kiabálna: IMÁDLAK!
Gondolatai még ott voltak mikor megpillantotta a nőt,
a hölgyet aki elkápráztatta,mosolyával és derűs hangulatával.
Ölelni akarta el sem engedni.
Nem sokáig tartott hát és kettesben találtak egymásra.
A férfi már mohon harapdálta a nő meggy bordó ajkát.
Tépte le ruháit nem voltak szabályok.
A nő beleborzongott minden érintésbe.
Nemtudta mi a helyes a járható út csak szíve dobolására hallgatott.
Forrót a vérük,égett a bőrük összefonódott testük.
Élvezték a búja perceket mit együtt töltöttek.
Újra és újra csókok a szájon.
Érintés a bőrön.
Kéjes tekintett,s a test összeér.
Majd egyszer véget ér.
Felejteni próbált,de meglátta hogy ott a hajszál.
Imádva kedvelte,és már nem érdekelte mikor lesz vége...
Egyre gondolt csak Újra és újra.....

/G.S - Ágnes/

Sokat vesztett a kulturális szféra

2010-12-23T09:50:00.002+01:00

A kormány megszorító intézkedései a kulturális szcénát sem kímélték: az intézményeknek járó működési támogatás egy részének zárolása, a jövő évi büdzsé csökkentése és a vezetőcsere komoly változásokat hozhat egy-egy kulturális intézmény életébe. A HVG összegyűjtötte a legnagyobb felzúdulást kiváltó döntéseket.

Magyar Állami Operaház - új test, új köntös
Június végén nyilvánvalóvá vált, hogy a költséghatékonyságot és vezetőcserét sürgető kormányzati filozófiának tulajdoníthatóan a Magyar Állami Operaház sem ússza meg az arculatváltást. A megbízott művészeti igazgató, Kovalik Balázs szerződése 2010. június 30-én lejárt és - az intézmény indoklása szerint - egy korábban hatályba lépett kormányrendelet értelmében Vass Lajos főigazgató nem hosszabbított. A döntés alapjául a június 18-ai Magyar Közlönyben megjelent határozat szolgált, melynek 3. pontja leszögezi, hogy „a kormány irányítása alá tartozó fejezeteknél az állományba nem tartozók juttatásai, valamint a szellemi tevékenység kifizetéséhez kapcsolódó előirányzatok, keretek felhasználására új szerződés nem köthető, a lejáró szerződések nem hosszabbíthatók meg, valamint a hatályos szerződéseket haladéktalanul felül kell vizsgálni, szükséges esetben intézkedni kell felbontásukról”. Vass Lajos rendezőként és művészként továbbra is számított volna Kovalik Balázsra, ő viszont nem kért ebből, és távozott. Ahogy a Népszabadságnak adott interjújában elmondta: „kezdünk beletörődni abba, hogy az Operaház a politika játékszere.”
Kovalik eltávolítása a teljes intézményi vezetőcsere első mozzanata volt. Szeptember 15-én az Operaház gazdasági-pénzügyi, művészi és működési tevékenységét átvilágító tényfeltáró bizottság vezetésére felkérték Harangozó Gyula balettművészt, Horváth Ádám operaénekest pedig fél évre miniszteri biztossá nevezték ki, hogy az intézmény „operatív munkáját” irányítsa. Szeptember végén a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEMFI) közölte, hogy Fischer Ádám önszántából lemondott vezető karmesteri státuszáról, ám mivel a miniszteri biztos ragaszkodott Fischer „művészeti tevékenységéhez”, tiszteletbeli főzeneigazgatói címet kapott. December 12-én Fischer vezényletével bemutatták a még előző vezetés által beharangozott ünnepi színjátékot, MozartAscanio Albában-ját; a darab vegyes fogadtatást kapott. A bolygó hollandi viszont, amelyet Fischer Kovalikkal együtt vitt volna színre, a 2010/11-es repertoárban nem szerepel.
Az új főzeneigazgató, Győriványi Ráth György megbízása után nem sokkal Mali István zenekari igazgató a felmentését kérte, helyére Simon Béla került. Távozott az Operaháztól Czeiner László műszaki igazgató - közös megegyezéssel - és Mihályi Endre kommunikációs és marketing igazgató. Október 22-én azonnali hatállyal visszavonták a főigazgató, Vass Lajos vezetői megbízatását, és felmentették Szabó Attila gazdasági igazgatót. Hardy F. Gábor, az intézmény pénzügyeit és gazdálkodását átvilágító bizottság elnöke a döntést az időközben feltárt szabálytalanságokkal indokolta. "A vezetők igen pazarlóan gazdálkodtak" - szólt a hivatalos magyarázat. A bizottság megállapította, hogy 75 millió forintot jogalap nélkül fizetett ki az intézmény, amelynek 800 munkavállalója és 1700 beszállítója van. November 15-én végül a NEFMI jóváhagyásával Mozsár István lett az Operaház megbízott ügyvezető igazgatója, megbízatása első körben 2011. június 30-ig szól. A 47 éves mérnök-menedzser korábban dolgozott a BMW-nél, az IKEA-nál, majd ingatlanberuházással foglalkozó cége révén „stratégiai feladatokat vállalt” a Market Zrt., a Strabag és a Wallis Csoporthoz tartozó WING partnereként.
Magyar Mozgókép Közalapítvány - a több kevesebb
Nagy visszhangot váltott ki a Magyar Mozgókép Közalapítványnál (MMKA) az átvizsgálást és költségvetési zárolást követően kialakult helyzet: nem véletlenül, hiszen az egész magyar filmszakma léte a tét. Júliusban a NEFMI sietett leszögezni, hogy a 2010 végéig esedékes zárolások nem akadályozzák majd az MMKA bérkifizetéseit, a második félévi állami támogatásból mindenestre 1,5 milliárd forintot zároltak. A költséghatékonyság jegyében - évi 20 milliós megtakarítást helyezve kilátásba - megszületett a döntés, hogy bezárják a magyar filmeket népszerűsítő MMKA Los-Angeles-i irodáját. A kormány nyáron nyolcmilliárd forintos hiányról számolt be az MMKA-nál. Ezt szem előtt tartva az idei, 5,1 milliárd forintos büdzsé után 2011-re mindössze 1 milliárd 30 millió forintos keretet ítélt meg az előző kormány által előirányzott 6,4 milliárd forint helyett. Törvénysértés nem történt, túlköltekezés viszont igen - ezt állapította meg a közalapítványnál végzett átfogó vizsgálat.
Kőrösi Zoltán, az MMKA kuratóriumának tavaly decemberben kinevezett elnöke már színrelépésekor elmondta, hogy az alapítványnál nyolc év alatt „felelőtlenül túlköltekeztek”, ezért 2013-ig az az elsődleges cél, hogy „ledolgozzák” a 6,5 milliárdos, szerződésekben rögzített kötelezettségvállalást. Az MMKA jelenlegi formájában nem működhet, át kell alakítani - ebben a filmes szakma képviselői is egyetértenek. Ősszel a Népszabadság arról írt, hogy több más közalapítvánnyal együtt jövőre az MMKA is megszűnhet, a 2011-es Filmszemle azonban - vélhetően - nem kerül veszélybe. Gyorsan kiderült azonban, hogy a szemle is áldozatul esett a megszorításoknak. A variety.com amerikai filmes portál néhány napja arról számolt be, hogy elmarad a hagyományos, februári magyar filmes esemény. A Magyar Filmunió vezetője, Vezér Éva gyorsan pontosított: a Filmszemle nem marad el, csak április végén tartják meg, és mivel akkor már a cannes-i filmfesztivál előkészületei zajlanak, külföldi vendégeket nem hívnak.
Nemzeti Kulturális Alap: Harsányi ment, Jankovics jött
Augusztus elsejétől Jankovics Marcell rajzfilmrendező a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elnöke. A korábban ezt a tisztséget betöltő Harsányi László - aki 2009 áprilisa óta a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója - hangsúlyozta, nem lemondott, csak arra kérte Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztert, hogy közös megegyezéssel távozhasson. Döntése hátterében - legalábbis a hivatalos magyarázat szerint - az áll, hogy a kormány kétmilliárd forintot zárolt az NKA 2010-es költségvetéséből. Harsányi megbízása egyébként 2010 végéig szólt.
Emberi színjáték - a deszkákon innen és túl
A költségvetési megszorítások - első körben a működési támogatás harmadának zárolása - miatt a VI-os kategóriába tartozó független társulatok (táncegyüttesek, színtársulatok, mint a Frenák Pál Társulat, Bozsik Yvette Társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság vagy a Pintér Béla Társulat) vezetői hónapok óta kongatják a vészharangot. Az ellehetetlenüléstől tartanak, nevezetesen attól, hogy a nemzeti erőforrás miniszter által felvetett, összegszerűen meg nem határozott 2011-es működési támogatás fele, negyede lesz az idei összegnek.
Egészen más problémával szembesült a kulturális közhasznú társaságként működő József Attila Színház novemberben kinevezett új igazgatója, Méhes László. (Méhes Léner Pétert váltotta a direktori székben.) A színház az évek során 270 millió forintos tartozást halmozott fel, dolgozóinak bérét már augusztusban sem tudta kifizetni, ám ez csak nemrégiben derült ki. A vám- és pénzügyőrség jelenleg sikkasztás és hűtlen kezelés miatt nyomoz. Hogy „ledolgozzák” a tartozást, az új vezetőség megszorításokat vezetett be és több előadást tartanak.
Augusztus végén eldőlt, hogy öt pályázó közül szeptember elsejétől Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház tagja lesz a közhasznú nonprofit kft.-ként működő kaposvári Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója, mégpedig 2014. december 31-ig. (Az előző direktor, Schwajda György áprilisban hunyt el.) Rátóti vállalta, hogy a 2010/2011-es évadra tervezett előadásokat megvalósítja.
A Pécsi Nemzeti Színház vezetőjének személyéről viszont továbbra sem sikerült dönteni. Noha hatan is ringbe szálltak - Balikó mellett Dörner György, Rázga Miklós, Márton András színművész, valamint Béres Attila és Rusznyák Gábor rendező is - a város kulturális bizottsága és a közgyűlés úgy határozott, hogy újabb pályázatot írnak ki. A jelenlegi direktor, Balikó Tamás 2011. február 15-ig töltheti be posztját.
Több vidéki színházban is kérdéses, ki lesz a direktor a következő öt évben: december 20-án került ki a NEMFI oldalára a Szigligeti Színház igazgatói munkakörének betöltésére kiírt pályázat. (Jelenleg Balázs Péter tölti be a posztot, megbízatása 2011-ig szól.) December elsején az egri Gárdonyi Géza Színház direktori posztjára is pályázatot írtak ki. (Itt 2001-től Csizmadia Tibor az igazgató-főrendező.)

Hódalok

2010-12-22T16:48:00.001+01:00

Van egy módszerem, mondom csendesen,

ha jő az ószeres, mindig meglesem,

átadom neki borzas bánatom,

lyukassza őt a tüzes fájdalom.

Eladnám ingem és gatyám neki,

ha lenne oly szamár, hogy megveszi,

de csalódott akkor se nem leszek,

ha átveszi tőlem az életem.

Előtte mosakodni még fogok,

egy lyukacsos szivacsnak hódolok,

csak azt nem tudom, tovább mit tegyek:

a nyarat várjam, vagy unjak telet.

/Molnár József/

Amaryllhoz

2010-12-21T18:03:00.001+01:00

Ha végképp nem lesz más kiút

és leszbikus pár leszünk mi ketten,

annyira klassz lesz, Amaryll,

hogy nem is kell ide már rím se, egy sem.

Majd szakítasz Józsival, és hozzád költözöm,

mert ott van medence, én verseket írok neked,

te jókat főzöl nekem, fürdünk a húslevesbe’.

Közben meglesz a kemence is - azért ez nagy szerencse –

gondosan befűtjük este. mert hurkát és kolbászt is sütünk.

Hamarosan megírom első Amaryll-ciklusom,

és a tiédhez igazítom majd a női ciklusom.

Később erre sem lesz gondunk, de akkor sem görcsölünk,

internetezgetünk olvasószemüvegben,

horgolunk, kötünk; a hifin jól felnyomjuk a basszust,

Tankcsapdát hallgatunk, meg Quimbyt,

ízületes lábacskánkkal verjük a taktust.

Így éldegélünk majd boldogan, te meg én,

már megvan hetedik Amaryll-ciklusom fele,

s te még mindig megkönnyezed:

csordul szépkék szemecskéd sós leve,

mert annyira szép lesz a vers, mint a fene.

/Csikós Szilvia/

Kukaczoskodjunk Karácsonykor

2010-12-21T01:46:00.001+01:00

Míg a szülők a karácsonyi vásárban válogattak az iparművészek alkotásai között, addig a gyerekek a Sajtkukacz együttes új, Radírmocsok című lemezéről, Lackfi János megzenésített verseit hallgathatták. Verskarácsony is létezhet.

Legutóbb az Iparművészeti Múzeum hódolt úgy a Karácsonynak és a művészetnek, hogy még a vásárlást is művészi lelkületűvé tette. Kicsik és nagyok együtt érkeztek a múzeumba, ahol a szülők az alkotások között válogathattak kényükre-kedvükre, míg a gyerkőcök a vers zeneiségén keresztül váltak akaratlanul is a költészet és az előadóművészet részesévé. „A vers izeg és a vers mozog." - hallhatták és dúdolhatták. Mint a sajtkukac. A lemez dalait muzsikáló együttesnek ugyanis ez a neve az:
SAJTKUKACZ. A vers ugrabugrál, mint a sok pici, fekete, morzsányi radírmocsok a papíron radírozás közben. Ahogy azt a Lackfi János gyerekverseiből készült CD címe is jelzi (Radírmocsok).

Gál Hedda és Molnár György előbb a Sajtkukacz elnevezésű gyermekzenekart alakították meg 2009-ben, amellyel ma is gyakran fellépnek különféle rendezvényeken, megzenésített gyermekversekből álló programjukkal. Később ebből nőtte ki magát az Aphonia, amelynek repertoárján inkább felnőtteknek szóló megzenésített versek szerepelnek. Az album formájában most napvilágot látott versanyag Lackfi János közreműködésével született, az együttes pedig két hónappal ezelőtt vette át Pécsett jól megérdemelt Kaleidoszkóp-díját. Ahogy Fenyvesi Béla, a Szélkiáltó együttes művésze, a VersFesztivál zsűritagja is jellemezte a produktumot: a költő és az együttes nem rákényszeríti az énekelt költeményeket a világra, hanem igazi világzenét művel: a világban lakó muzsikát szólaltatja meg.

A CD-t a Magyar Versmondók Egyesülete ajánlja korra és nemre tekintet nélkül mindenkinek. Hogy legyen egy jó Verskarácsonyunk (Bella István antológiája nyomán is).

Lackfi János ajánlása:
„Nyikorog a libikóka és tekereg a giliszta, meditál a botsáska és csilingelnek az esőcseppek, valamint ritmikusan illatozik az asztalon a "koviubi pörivel". A lemez már díjat is kapott a 2010-es Kaleidoszkóp VersFesztiválon. Tiszta élő zene, még az atomok is táncra perdülnek!"

Az album megrendelhető a vers.hu oldalon, a webáruház linken!

Készülődöm.../dal/

2010-12-20T13:41:00.001+01:00

Készülődöm,
Karácsony jön,
hajnalban kelek,
minden rosszat
magamtól én
messze kergetek,
készülődöm,
imádkozom,
magamért,
értetek,
hogy éltesse a
szívünket az
igaz szeretet,

ref.:égi áldást
kérek rátok,
hogy ne féljetek
lelketekbe
boldogságot
reményt ültetek
öntözöm, hogy
kinyíljon ma
minden hit-virág
s aki hallja
tovább adja
szívem himnuszát

hogy hozza el
ki régen itt járt,
értünk született,
hogy messze űzzön
gyűlöletet,
sötét felleget,
hogy megtalálja
minden hű szív
azt a csillagot,
ami egykor
reményt adott,
utat mutatott.

/Mezei Marianna/

Neked

2010-12-19T20:30:00.000+01:00

Verseljek neked te csak annyit kértél tőlem.
Kérésed nem lehetetlen.
Írom hát mi gondolatomba szalad,
íme a tudat mi utat mutat.
Jöjj hát velem,repüljünk a végtelenbe.
A macskaköves,ütött kopott,lejárt úton,
majd mutatom merre van előre.
Hajam fekete mint az éjjel.
Szemeimben tündököl a nappal,
Testemen cikázik a villám,
s kéjelgek éjeken át.
Gondolatom mégis tiszta,
s nyelvem pereg folyamatosan.
Űzöm a szavakat mely hozzád elér.
Rám találsz,megszoksz és észrevétlenül
Rám szoksz!

/G.S - Ágnes/

Miért?

2010-12-17T09:18:00.000+01:00

Miért a sejtésem, hogy rendre megbocsájtod

szánalmas igyekezetem, hogy belelessek, Uram, a lapjaidba,

hogy megértsem rendzőelvedet, miért érzem,

hogy elnézed nekem, hogy szüntelen

különös természeted fürkészem, Istenem?

Úgy lennék a személyi gondolatolvasód,

vagy stréber magántanulód a mennyben,

íróasztalod politúrján égi légy,

- csak tanulmányozhassam munkamódszered -

ha nincs kezed ügyében égi légycsapód.

Feszülten figyelnék, amint írod a partitúrát,

lélegzetvisszafojtva lesném, vajon szabadonválasztott,

vagy kötelező szün-jeled, kettőskereszted, szinkópád,

hagyod, hogy improvizáljak néhanap,

vagy csak pontosan le kell játszanom a kottát…

…az esetem már elmekórtani, lehet,

annyira szeretném ezt az életet jól csinálni,

úgy utálnék a szőnyeg szélén állni, ha egyszer

felakasztom a Kozmosz egy fogasára

a jelmezt, és visszaadom a kölcsön-nevet.

/Csikós Szilvia/

Haikuk 5

2010-12-14T08:01:00.001+01:00

Klasszikusok

Két fiatal srác
ócska zenétől ájul...
Mozart, Vivaldi?

Füldugó

Pokoli ricsaj...
Tyúkbélen a kegyes nyál
csorog a fülbe

Káromkodás

Tán romlott nyelvet
kaptál, ráharaptál, s most
possad a szádban?

Mekegés

No Para! Ne má!
Kötőszavak. Mekegés
Szép nyelvünk lónyál

Ködös tó

Múltunk ködös tó
Jövőnk lábon sziklasúly
Gúzsban merülünk?

Víz alatt

Lebegj, lebegj csak! ...
Nézd a korallzátonyok
alvó fényeit

Hajón

Az emberi nyelv
az Élet kormányosa
az Isten-hajón

Emberi tudat 2012

Kinéz a ködből
Égbe nyúló tudattal
Friss levegőt szív

Ál-Idők

Milliárd ember
Dogmatikus kereszttel
Ál-Idők mennek...

Don Quijote

Tá-nyír koronám
s Dulcineám add ide!
Lovagszerenád

Kap-tár

Kapat-Kapsz-Kamat
Ár-Érme képírásban
Ma banknak nevezd!

Égő szem

Égő szó lánggal
Gúlában az Égő szem
Fény-ragyogása

Az ember hal...

Az állat döglik
Az ember hal... Isten szólt
s hallja a halott

Kettős ékezés:
Két beszéde van az Egy nyelvnek

Jobbról vagy balra
olvasd a rovátírást
Égi üzenet

Tudd, minden...

India, Sumér
Indián - Nyelvrokonság?
Tudd, minden Madjar!

Tudatlanság

Félelem merít
erőt s bátorságot a
Tudatlanságból

Nép-képviselet

Ember! Jogod van
itt élni, s a Teremtőt
Nép-képviselni

Ősi törvény

Ki vétett törvény
ellen, még ha király is
bűnhődjön érte!

Ki elfelejti Isteneit...

Ki elfelejti
Isteneit, s más népnek
Istenét vágyja

az sajátját majd
drága, magyar, mint` hozza
e Szent világra?

Isteneink (Máté Imre nyomán)

Nap-arcú Gönűz
s homlokán holddal ékes
Ukkó. Két-Ősünk

/Molnár József/

Karácsonyi történet: A vándor

2010-12-13T20:09:00.001+01:00

Messziről jött az idegen
szakadt ruháján bujkált a fény,
ki-be járt s játszott szelíden
ölelte lágyan szeretvén.

Messziről jött és bekopogott
s a gazda azonnal ajtót nyitott,
ám amikor meglátta a szegényt
ordított egyet: takarodj!

Az idegen szomorún sóhajtott:
mily koldus is e teremtmény
nem lát mást csak egy rongyost
sűrű köd takarja el szemét.

Majd tovább ment, csendben ballagott
míg egy másik házhoz nem ért,
betekintett az ablakon hol
csak egy mécses szórta melegét.

Halkan zörgetett s a család beengedte,
befogadta, asztalhoz ültette,
s jóságukért cserébe nekik adta
a fényt mi azóta ott ég.

/Mezei Marianna/

Pársorok

2010-12-12T19:40:00.000+01:00

Viadukt

Néznek csendben a hídról. Fénylő arcuk az érett
napba hanyatlik. Még izzik a mély szerelem.

Mennyei föld

Bolyhos vattacsomók melegítik télteli álmát.
Alszik a mennyei Föld, angyali szárnyak alatt.

Gyógyszer

Fekszik a gyermek a lázban, vértelen ajkai mészben.
Fogja az anyja kezét, gyógyszere még a remény.

Sírvers

Itt élt. Várta a Sorsot. Bajnoki teste belepve.
Por lett és mocsadék. Lelke hiába kiált.

Trianon

Vad szél, told magyarok szekerét, ne ragadjon a múltba,
mit Trianon feketén bólogató szeme vés.

Fess teli...

Dél van. Kondul a gyomrod. Fess teli ünnepi tálat.
Mennyei angyallal. Mannaesőt ne kívánj!

Csillaghullás

Tűz van. Fenn a tejúton ércalakot hajigálnak.
Hullik a csillageső. Reszket az éj, fut a föld.

Kocsma porában

Füstös a kocsma, porában fürdik a vézna, kilengve
hajlik. A sör, bor után mássza a pincebogár.

Iskolapad

Iskolapad fenekén oly szűkre-szabott a világod.
Nyisd ki a könyveidet, tágul a tér, s felemel.

Hűség

Gyermeki arc, hű boldogság aranyozza be lényed.
Kincsed az isteni fény. Élj vele, vissza ne élj!

/Molnár József/

Bárban

2010-12-11T09:46:00.001+01:00

Azt hiszik csak nézek előre,míg eszemben,

botrányos gondolatok szaladgálnak szüntelen.
Hiszek és remélek,mert tudom mindig célba érek.
Itt vagyok a jelenbe,lábam keresztbe vetve beszélgetek.
Gondolataim azonban remek versek születnek.
Itt is van,már látom előre,
Kéj és vágy vetekszik soraimban,lejjebb.
A nő ki a pultnál ül,ujjai hevesen dobolnak,
miközben vörös körme pattog a ritmusra.
Hol lehet ő?
A magas barna férfi,kitől minden éjjel megfeszül a teste.
Kortyol egyet,egyet,
vörös fürtjei elvakítják a hely hétköznapjait.
Csillogó tekintete és cserfes nyelve,nem marad sokáig társaság nélkül.
Beszélget,fecseg e a férfi hirtelen ott terem.
Leül egy asztalhoz italt rendel,s csendben a nő felé jelez.
Szikrázó tekintetük összevillan,a férfi máris tudja mi a dolga.
Elindul hát csak előre,késve ment a nő is őt megkeresni.
Tiltott a hely mint ez a románc,
a férfi teste viszont már hevülten a nőre várt.
Nem hagyta el ajkukat egyetlen szó sem,
csak vad csókokat leheltek egymás ajkaira.
Ölelkeztek majd hevesen egymásnak estek,
a mély csendet is csak a nő halk sikolya verte fel,
és a férfi kéjes,érdes üvöltése.
Abban a pillanatban övék volt a világ összes kincse,
és a pillanat ami örökké is tarthatna.
Percekkel később már a nő a ruháit kapkodva rohant vissza a bárba.
A férfi csak óvatosan oldalt biccentett s tova állt.
És újra ritmusra pattog a vörös köröm.....

/G.S-Ágnes/

A spenót éneke

2010-12-10T11:27:00.000+01:00

Az ember néha csak bőrösödik,

mint egy tál spenót,

ül üres konyhában zölden a pulton,

hol madár se jár,

kutya se hallgat rádiót.

Búsan üldögél, magányos kenőcs,

kit senki sem szeret,

kis francia sanzont böffent a halk fokhagymaillatba,

édes képeknek integet.

Hűl, vastagszik a zöld bőr rajta,

de puha, meleg spenótszív dobog alatta.

spenótagya mókuskerekén kattog a langy fohász:

Uram,csak azt ne hagyd, hogy belekotorjanak a konyhamalacba!

/Csikós Szilvia/

Szakítás

2010-12-09T19:09:00.004+01:00

Jött az este és ki leste,

kinek a szívét törhetné össze.

A leány boldog volt, sugárzot,

hisz kedvesét nem rég engedte el.

Forró csók, édes ölelés ez már hiányzott.

Elhitte és bízott minden rendben.

Ködös volt a táj , s a férfi lelke fájt.

Elengedné őt ha könnyű lenne,

de szívét nem szívesen töri össze.

Mégis meg kell tenni a titkot kiengedni.

Elmondta hát és lelkét könnyítette,

mégsem a leány szemébe.

Ketté tört a leány szíve, nézett előre a végtelenbe.

Nem értette mi miért lett,

mégis vége lett.

Összetörtek, csak testük maradt éppségben.

/G.S-Ágnes/

A csökkentés dicsérete

2010-12-08T21:08:00.004+01:00

Éle van a szélnek, nézd,

mindenhová befér

beretvája, hogy lemetssze,

ami már csak picit él.

Úgy zokognak ilyenkor a fák,

hogy csak úgy zörög

szélrázta platánok száraz

könnye - forog, pörög.

Az Idő rácsai mögött az ember

azért így is elvan, megvan.

Az őr átrendezi a levélszemetet

kint az utcán és bent a mailboxban.

A csökkentés rítusát gyakorolja most,

látod, minden lelketlen létező.

Csupán mi nem vesztenénk egy porcicát sem.

De hát, ez érthető.

/Csikós Szilvia/

Hiányzol...

2010-12-07T08:13:00.002+01:00

Hiányzol...
s hiányod ekéje
szánt a szívembe,
hideg vasa dobálva
forgatja, lazítja
s egyre csak kutat,
s hosszú, mély barázdát
vájva benne
keresi a hozzád
vezető utat.

Hiányzol...
s hiányod törtetve
csírázik lelkemben,
s szorít ahogy
körém nő, szaporodik,
s átjárva egészen
s születve bennem
magként hasadva
rólad álmodik.

/Mezei Marianna/

Rakosgatom dolgaim

2010-12-06T18:45:00.001+01:00

Tükrömben ülök, sandán, mint egy denevér.

Rakosgatom a dolgaim, mind más dobozba,

itt régtől áttüzesített egy magyar óra,

ott öt évesen szánkón, arcom hófehér.

Rakosgatom a dolgaim, s lelek magamra.

Itt duzzadt arccal bódulok, kínoz fogam,

ott rabolva nézem bizonyítványomat;

képek, kínosan vicsorító emlékfalka.

S hinném, távolról még ura vagyok a csendnek,

mely a kirótt múltam újra megrendezi,

s talán még velem is lopva elhiteti,

hangyás képsorai semmit sem követelnek.

Aztán egy kéz kiált, Apám egy sír előtt,

ártatlanul legyilkolt terveit sorolja,

a fák csüngő lombjai lecsúszott paróka,

s átkot szórt szemmel hagyja el a temetőt.

Később új öltönyét viszik, szorongva látom,

űzik az olcsó, dermesztő gödörbe, lent

már várják, fent a némuló sosem pihent,

húzzák tovább a rettegőn, dobom lapátom.

Rendezem dolgaim, újabb doboz keres meg,

s bár öreg vagyok én, no de jó a fülem,

Messziről hallom, a múltunk csak intelem,

És nézem amint kibomlasz fosztó kezemben.

/Molnár József/

Szeptember vége

2010-12-05T10:53:00.002+01:00

Mint egy sugárhajtású – elhúzott fölöttünk a nyár –

eltűntek a bögréről a pöttyök, lenyúlta

egy kleptomán katicabogár

éjjel még az ég is töksötét volt, pedig a Hold

mostanság zabálta magát degeszre, nem látni jambustól

a ritmust, holott ott volt, úgyhogy lehetne.

Belépett a forgóajtón az ősz, mégis rosszkedvünk tele

jött ki elébb, tűnődöm, most gazember legyek-e.

vagy csokit egyek-e.

Ez van, Józsikám… minden össze-vissza jár:

a pöttyök, a jambusok, III. Richárd; a nyár elhúzott,

mint egy sugárhajtású, pont.

Asszem, én is elhúzok valahová.

/Csikós Szilvia/

Elhidegülés

2010-12-04T10:07:00.003+01:00

Külön utakon járunk
lábunk nem egyszerre lép,
semmibe száll az álmunk
vágyunk nem találkozik.

Vakvágányra terel az élet
beszűkül látóterünk
elmegyünk a lehetőség mellett
berozsdásodnak hétköznapjaink.

Hitünk zsákutcába vezet
nem ad több esélyt, reményt,
fölöslegessé válva lemorzsolódunk
elvesznek, kihűlnek érzéseink.

Kötelességből tesszük a dolgunk
fejünk fölé nőnek gondjaink,
észre sem vesszük a másikat
nem maradnak csak elvárásaink.

Külön utakon járunk
nem álmodunk új mesét
nem nézünk szembe a valósággal
szemünk ködösen semmibe néz.

/Mezei Marianna/

Gondolatok

2010-12-03T12:26:00.003+01:00

Mára már véget ért,mégis olykor visszatér.
Örültem,reméltem,bíztam és hittem.
Ám hitem újra elveszítettem.
Boldog voltam,mosolyogtam,
mégis minden nehéz percben egyedül voltam.
Szorongott a lelkem,valakit kerestem.
Már megint csak álmokat kergettem.
Kaptam a bókot és dobtam a csókot.
Hagytam hogy én legyek az álmod,
hogy érezd a közelségem minden percben.
Leragadtam,hanyatlottam,vágytam.
Majd jő a jelen s feleszmélek,
végleg elveszek benned....

/G.S-Ágnes/

Exponálás

2010-12-03T10:27:00.002+01:00

Ami ott, akkor, abban a pillanatban

megállíthatatlan-megállítható:

a növekedés a fákban,

egy lehulló levél félúton.

a harmat-könnycsepp az arcokon,

az üvöltés szele,

a naplemente a holdudvaron.

a fogátcsikorgató orvos,

a kórterem halotti-friss lehelete,

a fehér köpenybe bújt angyal,

a kisírt arcú reggeli ködök,

a változtatható változatlansága;

a hólepedők vízesése,

a pohár víz kézremegése,

kérdések, melyek sóhajok.

A daganat, amely eltávolítható.

/Molnár József/

Plakátvers

2010-12-02T10:49:00.001+01:00

„Felejthetetlen pillanat”a plakáton a felirat, repülőutakat

reklámoznak rajta, egy pár nézi bambán, amint

Toszkánában akciósan bukik le a nap.

A ritmus úgy kiált a mondatért, mint kabátért a gomb,

a cérna kanyarog, mire felfűzném a hiányt:

fess hasonlatok, csinos jelzők, itt-ott rím, vessző meg pont…

…van egy szekrény otthon - tele pillanattal, mit nem feledhetek ,én

kinyitnám, ha merném, választhatnék közülük jólesőt, meg fájót,

vagy éppen vicceset – amilyenre a versemet szeretném.

Fogynának a díszek, és egyre csak nőne a költemény

,- amint aggatnám a cuccot, aképp rövidülne madzagja, a metrum –

és kész lenne, mit hárman írtunk legalább: a plakát, a pillanat, meg

én.

/Csikós Szilvia/

Álmok

2010-12-01T14:04:00.001+01:00

Álmodott éjjel,és álmodozott nappal.
Kereste,kutatta éjjel-nappal a nőt várta.
Kalandos szerelem,de vajon a férfinek ez kellett?
A szél néha belekapott fürtjeibe,
lába alatt a homok puhán szétfolyt.
Az illat amit a víz hordoz magával,tiszta,
teljesen kitisztult a gondolata.
Érezte ahogyan a napsugár perzselte hófehér bőrét,
Nézett a végtelenbe,előtte csak egy ember tekintete lebeg,
hogy végre láthassa őt.
Tenger és végtelen,sohasem lelem meg,gondolta a férfi,
csak ment vitte őt szíve,hisz szerelme hajthatatlan,
s vágya nyughatatlan.
Alkonyodott már a nap is lenyugszik már,
mire ők egymás karjaiban találtak nyugalmat.
Simogatja a férfi a leány arcát,csókolta édes ajkát,
miközben keze kutatva kereste feszülő testének rejtélyes alagútját.
Édes szerelemmel vették egymást birtokba.
Percek,órák teltek el csendesen,olykor vad sóhajokkal,

míg eljött a reggel,és a tenger halk moraja ébren tartja szerelmüket.

/G.S-Ágnes/

Plázában él a nemzet…

2010-11-19T10:35:00.009+01:00

(Lutter Imre)

Kocsmába mentünk a Lackfival. Azaz csak mentünk volna, mert a szomjú test számára legrémisztőbb tábla lógott kedvenc talponállónk ajtaján: „Mindjárt jövök!” – hirdette hatalmas felkiáltójellel a tacepaó. Bennünk meg ugyanekkora kérdőjel domborodott (legalább akkora, mint nyakunkon az ádámcsutkánk, ami fel-alá járkált a szomjúság okozta sok nyeléstől), hogy most akkor hova, ha beszélgetni szeretnénk egy pohár ital mellett? A kocsma kirakatának üvegében csillant meg a négysávos utca túloldalán éktelenkedő pláza. Elég sok ember megy be, akkor csak nem írják ki ott is, hogy most kívül tágasabb… Sietősen a túlpart felé vettük az irányt, átverekedtük magunkat a parkoló elénk gördített autós akadályain, belibbentünk a fotocella szuperkényelmes automatizált ablaktábláján, és elindultunk egyenesen a végtelennek tetsző üzletsor mentén. Még csak kávézóra keresztelt kocsma sem akadt az utunkba, akadt viszont jó néhány ifjonti hölgy és úr, akik minden sarkon belénk ütköztek egy-egy „bocsika”, „nehari” és „csumika” kíséretében. Csevejük valódi tanulmány lehet a még élő elődök és a még meg nem született utódok számára. Némán mentünk egymás mellett, leginkább csak mosolyogni tudtunk, mi, két idegen, anyanyelvünk újjászületésének hangos mementóit hallva. Néha összenéztünk, és amikor eleget hallottunk, dobbantottunk, és a csilivili shopokat magunk mögött hagyva átgrasszáltunk lájkolt klubunkba. A szitu trendiségét Jani örökítette meg. Ő a mainstream költő. Na tessék: anyanyelvünk páratlan gazdagság továbbél bennünk és gyermekeinkben…

Lackfi János: Véletlen

csomizom a ruciba

a habtestem

tinibugyi gumija

bemélyedten

kukisali parival

az étrendem

szoli moci tekila

az én trendem

koviubi pörivel

a kedvencem

lekipali csokival

jaj vétkeztem

fusizik a fatim is

a műhelyben

vegyigyümi üviben

a sparhelten

depizik a szaniban

a mutterchen

dobi cigi dugiba

a farzsebben

könyi szivi nehari

ha tévedtem

lityi-lötyi pasival

azt végleg nem

vidikazi zacsiban

a víkendem

csörizi a telimet

a véletlen

Illyés Gyulára emlékezünk

2010-11-19T09:08:00.007+01:00

A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Magyar Írószövetség és a Magyar Versmondók Egyesülete közösen emlékezett Illyés Gyulára november 6-án, a Tolna megyei Ozorán.

Az ötödik alkalommal meghirdetett Illyés Gyula Nemzeti Vers- és Prózamondó Verseny célja teljesült: a szerző költészete előtt méltó módon tisztelegtek a versmondók, ahogyan azt Vasy Géza, az Írószövetség elnöke is kiemelte zárszavában. A verseny felfutásos rendszerű volt,

azaz előválogatókról jutottak a költő születésnapja alkalmából rendezett ozorai döntőbe a legjobbak.

Díjazottak:

Tóth Péter Kunszentmiklósról

Ságiné Nagy Time Szolnokról

Valentyik Anna Dabasról

A nyerteseket a Nemzeti Erőforrás Minisztérium részesítette jutalomban, és számos különdíjat is kiosztott a zsűri, amelynek tagjai voltak: Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke, H. Horváth Béla irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar főigazgatója, Tóth Zsóka Radnóti-díjas előadóművész, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Főosztályvezetője és Kiss László, Radnóti- és Csokonai-díjas rendező, a Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke.

A versenyzők ellátogattak Illyés Gyula szülőhelyére, Rácegrespusztára, ahol megkoszorúzták a szülőház helyén álló kopjafát, majd ezt követően a verseny legidősebb versenyzője, a 87 éves budapesti versmondó, dr. Szabó Józsefné Jobák Márta mondta el Illyés Gyula A béres temető című versét.

Álljon itt most egy naplójegyzet, ami akár ma is születhetne, blogbejegyzésként vagy posztként, ha volnának még sokan, akik európaiként is tudnak gondolkodni magyarságuk mellett.

Naplójegyzetek – Illyés Gyula

November 22.

Sokat utaztam, de soha nem szerettem utazni. Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek, már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt nekem már a falu. Ozora is. „Csak tapasztald ki azokat a kathólikusokat”, mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek.

A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres–Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt, valahányszor a körülmények végül mégis útra kényszerítenek.

Úgy álltam rá erre az útra, hogy nem hittem benne. A rom-Pestből (és a rom pusztából) még egyszer Zürich. Genf, Párizs? A rom jelenből még egyszer vissza a lebombázhatatlan ifjúságba? Amikor a lehetőség híre eljutott hozzám, azzal, hogy adjak rögtön nyolc igazolvány-fényképet, első gondolatom az volt: mindebből csak a fényképésznek lesz haszna, ha ugyan az egész nem valamelyik munkátlan fényképész ügyes ötlete. A svájciak szíves meghívását azért fogadtam el, mert nem hittem benne, s ez volt a legegyszerűbb, hogy elvessem a gondját. Már az elhatározás gondját is, hogy menjek-e, vagy ne menjek, ami már az utazás szorongó érzéseihez tartozik. Útlevél, vízum, négyféle átutazási engedély – mindebben egy lépést sem kellett tennem, nem is tettem volna. Minden meglepő gyorsan elkészült, s engem kötött a szavam. Komoly elhatározás most már a visszalépéshez kellett volna. De miért lépjek vissza? Legyen meg a körülmények akarata. Csip-csup dolgokban dönteni, ez már a veszéllyel határos; elhatározó erőkészletét a férfi a nagy ügyekre tartogassa. Egyszóval ezúttal is úgy mentem, hogy tulajdonképpen vittek. Ez a legjobb lelkiállapot a megfigyelésre, az úti szemlélődésre.

A búcsú persze a két-háromszáz év előtti búcsúzásokra emlékeztetett, azokra, amidőn a csutorával, fustéllyal és tarisznyával fölszerelt gazdát veszélyes erdők és ingoványok, bizonytalan révek és hidak, kiszámíthatatlan indulatú városbírák, várurak és másnapok várták. Háznépem – szemében könnyel és bátorságomnak szóló áhitattal egy álló hétig készítette elemózsiámat és izsákomat. Bár nem írásban, de megtettem végrendelkezésemet. Nem egyedül keltem útra. Indulni kész kocsink előtt a hitvesek egész karéja szorongott szemükben a könnynek és áhítatnak ugyanazzal a csillogásával. A kulacsokon és batyukon és a különböző takaró alkalmatosságokon átlépve, szokásom ellenére magam is az ablakba álltam, fustélytalanul ugyan, de melegen a meghatottságtól. Amidőn az indóházat elhagytuk: ki tudja, mennyi időre (milyen terra incogniták és Óperenciák felé! „Vigyázzatok egymásra” – kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is elharapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcan voltunk. Ennyien talán már Bulcsu korában is nekivágtak magyarok.

Nyugtalanság csak egyszer fogott el bennünket: éjfél felé a nyílt pályán megállt, és hosszan vesztegelt a vonat, egy frissen összetákolt hadi hídon, épp az Óperencia, az Ober Enns fölött! Ez az amerikai zóna kezdete vagy vége. A vizsgálat azonban itt sem volt más, mint másutt: őszintén szólva itt is a formaság formasága volt. A katonák láthatóan unják már Európa-szerte a hivatalok fontoskodását. Rengeteg papírunkba, amely keblünket valóságosan is, képletesen is duzzasztotta, utoljára az osztrák határ előtt nézett bele tüzetesebben egy üdítően udvarias, de mégis megközelíthetetlenül kimért magyar tisztviselő. A többiek, a különféle hadseregek egyenruhásai? Hovatovább szinte sértő volt, hogy nagy hírű igazolványainkat, pecsétjeinket és ide-oda ragasztott bélyegeinket még csak kíváncsiságra sem méltatták „Yes! Da! Gut! Oui!” – mondták legyintve, ahogy villanylámpáik fényére papírkötegeinket előmarkolásztuk. Akár egy mázsa briliánsot, akár egy élő süldőt kivihettünk volna. Még iszákjaimat sem kellett kibontatnunk. A vonathoz, amelybe a kalandos magyarok elszántságával léptünk be, étkezőkocsit is csatoltak, s a svájci vendégszeretet ebéd- és vacsorajegyről is gondoskodott. Kint eső és hó, késő ősz és kora tél váltakozott aszerint, milyen magasságra emelkedtünk. Gondunk emiatt, hogy milyen mértékben szellőztessük a túlfűtött fülkét. Életemben nem utaztam ilyen kényelmesen nyugatra.

Amíg a világ hozzá nem ér, az ember a saját hazája légkörében utazik, abban az esendő kis szappanbuborékban. A kis fülke, melyet szinűltig a mi csomagjaink töltenek meg, még a Brenner tövében is egy darab Magyarország, egy hosszabbra nyúlt vitaéjszaka valamelyikünk lakásán vagy valamelyik hazai szervezetben. Vagy a régi Centrálban… Azzal a különbséggel, hogy bármennyire nekiélesedik az eszmecsere, itt senki sem ugorhat fel az asztaltól (ami otthon nemegyszer megesett), hogy kalapját is mintegy vélt igazát is felkapva, kirohanjon az éjszakába. Az urbánus és népies vitát (mert a szappanbuborékban is ez forog) persze egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. Az sem, hogy egyedül vagyok, akibe a népiességnek szánt minden nyilat bele lehet lőni. Ahogy ilyenkor történni szokott, már nemcsak magamért kell felelnem, hanem mindazokért s mindazok minden szaváért és cselekedetéért, akiknek hacsak egy gondolata is (a célja!) azonos az enyémmel. Hol Veressel, hol Kováccsal, hol Némethtel, hol Erdeivel gyúratok össze egy célbabává. Tetszik ez a szimultán sakkjátszma, ez a hatványra emelt Szentháromság, amelynek most ajkammal kellene nyilatkoznia Valéryről és a búzaáráról, a lánckereskedelemről és a középkori céhekről, elevenekről és holtakról. Így – mégiscsak nyilatkozva – látom magam is legvilágosabban, miben különbözöm én a többiektől, s miben különböznek azok egymástól. A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, olyan remek kibicek gyűrűjében, mint Ferenczy Béni, Pátzay, Czóbel, Cs. Szabó, Szücs, Szőnyi… S mégis milyen könnyű volna a játszma, ha csak érvek és tények hűvös játékszabályain futhatna, indulat és szenvedély, vagyis személyes rész (mondjuk, személyes tapasztalat) nélkül! De így gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak, egy-két sivárrá taposott közhely porondján. S e porondról, amely már cirkuszi körnek is ócska, nincs kitörés, talán épp a hallgatóság sűrű gyűrűsora miatt, amely tud hatni és zárni láthatatlanul is. Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egyáltalában a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogyne volna jogos! Valamikor majdnem a katona kockázatáért járt: karddal és találékonysággal kellett meghozni Kínából a selymet, a Hortobágyról a barmot! Hol a kockázat ma ott, ahol már csak puszta árukiosztásról vagy elosztásról lehet szó? S különben is, milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné)

emelni, amely ugyan szemre szép csillogás, valójában azonban dermesztő jégpáncél? Hol van itt az élet egészséges kerengetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!... Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak képzelete alkotta – várfokán, mialatt a falak alján a képzelete nemesítette táborban zajosan folyik már nem is az áru-, hanem a lélekcsere, de az is a láncolás legvigasztalanabb szabályai szerint. A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. A közhelyek kártyacsattogásaival semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá – úgy érzem – mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette. Ha írói ellentétig oldódik, akkor már valami elkerülhetetlen együttműködést is jelent. Jó műre törve a jó író csak jó útra érhet. Akarata ellenére is, mondják a marxisták. Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve az – Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már annak a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet, amelynek Cs. Szabó szegődött jegyző diákjává. Tolja homlokára szemüvegét, és jegyezget most is, biztatóan kaján pillantást lövellve orráig emelt füzetecskéje mögül. Ha valóban ezt jegyzi, van mit jegyeznie. Pátzayval, Szőnyivel is lezajlik egy játszma, képzőművészetünk jellegének magyarosságáról vagy nemzetköziségéről, s általában a népek szépségeszményképéről. Valahogy az ördög tudja, hogy – a Parasztpártot ezért is terheli felelősség. Húzódhattam vissza a politikától, megvíva kísértésével még a pusztában is, a politika – akár a görög elé a halál – elémbe áll, mintegy találkozóra vár mindenütt: mindenben politika rejtezik. Hogy lehet mégis parancsát követni, amelyben a legnyomósabb hangsúly az, hogy: erkölcsi parancs is? Úgy, hogy megmaradsz mindvégig annak, ami a politika előtt voltál, annak, ami ép a politika felé kényszerített; úgy, hogy csak politikus, vagyis „igazi” politikus mégsem leszel. Úgy, hogy megőrzöd eszményeidet, tisztán, karnyújtásnyira. Úgy, hogy épp a legnehezebb birkózásra újra és újra be tudd kenni magad ezzel a tiszta olajjal. S úgy, hogy legyen hova visszalépned minden percben a politikától; ne a porond éltesse a lelkedet; még kevésbé testedet, persze: mert a porond végül a legjobb gladiátort is bohócnak szerződteti. S a visszavonulási hely? Nem Antonius nagybirtoka persze, nem is Venizelosz bankbetétje. Az, ami Cincinnatusnak a szántó, Montaigne-nak a könyvtárszoba, Petőfinek a költészet. Van választék, kinek-kinek képessége szerint. Ha pedig holmi istenként, a politika mindenütt jelen van, ezek a helyek az ő szentélyei: akkor érzed, ha ismét kilépsz belőlük. Ezeket gondolom, miközben vitatársaim erélyes lábdobbantására magam is szorgalmasan taposom az utolsó fűszálat is a közhelyen, amelyet pedig – emlékezve a kifejezés eredeti jelentésére – holmi falusi közrétként nemcsak üdén sarjadónak, hanem még virágosnak is szeretnék. De hol vagyunk még mi (a magyar társadalom) az árnyalatok jogától, azaz megint csak a demokráciától! Mosolyogva figyelem, amint ahelyett hogy a magam nevében beszéljek a parasztság ügyében, odaszorulok, hogy a magam mondandóját is a parasztság nevében mondjam, azaz mégiscsak ajakává szegődjek annak a tán ezredik hatványra emelt Szentháromságnak, amelyben pedig az én részemet csak – mindig is így kívántam – a legbonyolultabb köbgyökvonással lehetne meghatározni. Már-már valóban „nyilatkozom”, de úgy, hogy nemcsak Cs. Szabó jegyezhetné – fényképész-pillantásával szeme elé emelt füzetkészüléke mögül –, hanem egy újságíró is. A parasztság nem ellensége a kultúrának és a civilizáció terén is arányos elosztást – mintegy szellemi földosztást – óhajt. Operaházunkban

csizmás és papucsos látogatóval ugyan nemigen találkozhatni; ám – hogy csak e példával éljünk – ennek ellenére sem kívánjuk e neves intézet s a hozzá hasonlók megszüntetését, jóllehet azok költségvetésének nagyrészt a parasztok zsebéből folyó évi tizenhárommillió forintja valamivel megelőzi népművelésünkét is. Parasztságunk e téren is csak némi arányt óhajt, mondjuk a zsöllyeárak felemelését a bakancsárak emelése helyett. Ha pedig ez másképp nem megy, mivel hogy ez Londonban is így van, parasztságunk azt feleli, hogy azok, akik a mezítlábasok földjén is rögtön londoni szintre tartanak igényt, húzódjanak az arányosítás rövid évtizedeire Londonba.

Így visszük a magyar világot, szinte a szardíniásdobozok légmentességével egész Innsbruckig. Egyórás veszteglés, gémberedésoldó séta a vonat hosszán. Borostás, földarcú kis ember merül föl szinte a földből; szeme, mozgása mint az egéré. Magyar. „Hova megy ez a vonat, hol a határ, milyen a vizsgálat?” Mocskos keze fázósan hajtogatja alvatlan arca mellé bundája kopott prémjét. De ujja tele aranygyűrűvel, csuklóján is arany az óra és a karkötő. Mégis külföldön vagyunk itt már sért az ilyen magyar. A szomszédos fülke ablakából veszprémi tájszólás bugyog ki. Egy kisebb törzsnyi család, útban Amerikába, az értük jött családfő vezetésével. A Keletin még holmi irigység övezte őket, itt már a szánalom: örökre elmennek, ennyivel is kevesebb a magyar.

November 26.

Az első komoly élmény, amin rajtakapom magam. Szégyenkezem. Itt ezek közt a kevert genfiek közt igazán nekiengedhetném a francia szavakat még az én barbár garatomnak is, de kerülöm a szót. Restellném, ha megtudnák, hogy idegen vagyok. Szeretnék észrevétlenül belelapulni a bennszülöttek közé, vagy ha egyedül vagyok, hát a fák törzsébe, a falakba. Dolgozom ebben a Canonica nevű szörnyű kávéházban, s a pincérlány siettében elkiáltja a zsúfolt asztalok fölött, franciául persze:

– A telefonhoz hívják… hogy is csak…

És kimond valami szógörgeteget, amely csak az én nevem lehet, már úgy, ahogy hallomás után egy csicsergő kis francia száj elismételheti.

Nem jelentkezem, sőt pirulva fejem is lehajtom; szó szerint lesülne képemről a bőr, ha a kíváncsian emelkedő tekintetek előtt nekem kellene azonosulnom a külföldivel, a gyanús jöttmenttel, az „idegen”-nel! Nem vagyok azonos vele. A pirulás nem a svájciaknak szól, hanem Európának. Abban a hiszemben vagyok, hogy a hajdani Európa egy kis csücskén ülök, azon a képzeletbeli Araráton, amelyen már nem fajták, hanem emberek éltek, s ha mégis volt fajtájuk, arra csak ez a szó illett: európai. Nem azt restellem, hogy magyar vagyok,

hanem azt, hogy idegen, még mindig, vagy újra; idegenje annak az araráttá zsugorodott hajdani birodalomnak. E pillanatban minden fajtát karikatúrának érzek. Lapos szemem és rettenetes vogul állkapcsaim helyén éppúgy rejteném szomszédom germán lófejét, vagy amott annak a csehnek a turcsi orrát, vagy annak a románnak cigány barnaságát, vagy – amiből legtöbb látható itten – a szomorúság vastagította zsidó szemhéjakat és cimpákat, az olaszok brillantinos bodrosságát. Alkotónk, gyúrj már össze bennünket újra, de lelkestül!

Színpadi költészet, nem csak a színházban

2010-09-03T20:25:00.003+02:00

A spoken word az előadás erejével is hat, jól jön hát hozzá némi exhibicionizmus.

- Ha kiállsz a színpadra egy dús rímekbe szedett, társadalmilag érzékeny szöveggel, attól az még nem lesz vers -mondja Matits István, a Budapest Slam Poetry közösség egyik alapítója, maga is slammer, illetve spoken word előadó és szervező.

Hozzáteszi: olyanokból, akik egyaránt birtokában vannak a költői eszközöknek, a nyelvnek és a színpadi rutinnak, ilyenformán egyből színpadképes szövegeket vetnek papírra – egyszóval, Shakespeare-ekből – kevés van.

– A spoken wordnek az a szabálya, hogy nincs szabálya. Éppen ezt szeretjük benne. Szabadverselés. Nem kell rigorózusan ragaszkodnunk semmilyen törvényszerűséghez, nem kell megfelelnünk a „hagyományos” költészettel szemben táplált elvárásoknak – így az ID művésznéven író Matits, aki azzal tiszteli meg a világ több ezer éves költészeti hagyományát, hogy egyáltalán nem tartja magát költőnek, szövegeit pedig versnek.

Hogy mekkora az átfedés a „hagyományos” költészetet művelők és a spoken word hívei között? Többszintű. Magyarországon nemigen járnak el a költőként már „befutott” szerzők a spoken word-rendezvényekre. Legfeljebb, ha meghívják őket. Néhányan viszont szívesen részt vesznek az ilyen esteken. Matits Gyukics Gábort, Peer Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát és Szilágyi Ákost említi hirtelen, de nemrég Falcsik Marit is látta slammelni. Hogy itthon viszonylag kevés költő mártózik meg a spoken wordben, annak szerinte az lehet az egyik oka, hogy ehhez a műfajhoz mégiscsak kell valamiféle exhibicionizmus, színpadi ambíció, és ez valószínűleg hiányzik a „hagyományos” költészetet művelő alkotók nagy részéből.

A tengerentúlon viszont elég jól kialakult a „stage poetry”, vagyis a színpadi költészet intézménye. Jó néhány kanonizált költő ír ilyet is, de a hagyományos versformákban úgyszintén otthon van, és pontosan érzékeli a különbséget a kettő között. Nyugaton az sem ritka, hogy slam, illetve spoken word szövegekből szerkesztett antológiák jelennek meg – igaz, ezen könyvek kritikai visszhangja általában nem túl jó.

A zsánerre jellemző szabadságnak, a performance jellegű előadásnak éppen az a szépsége, amit az elitisták elvetnek: egyszerűbb szavakkal, magával az előadás erejével adni át a mondandót. Egyszerűbbek a képek, legalábbis elvileg. Az itthoni spoken word-helyzet viszont azt mutatja, hogy az előadók jó részének nagyon erős irodalmi ambíciói vannak, ezért nagyon mély szövegeket alkotnak. Ezzel viszont épp azt a műfajelőnyt kockáztatják, hogy a befogadó rögtön megértse a mondottakat. –Túl sok mindent akarnak belesűríteni egy ilyen slamszövegbe – és lehet, hogy ezt a spoken word már nem bírja el –így Matits István, aki szerint azonban a műfaj hazai népszerűsödésével letisztul majd a helyzet.

Lőkös Ildikó, az Új Színház dramaturgja azt mondja, Térey János Nibelung-lakópark című műve volt a határpont, a verses formában írt színművek reneszánszának kezdete. A darab 2004-ben jelent meg a Magvetőnél, de a kézirat már jóval előtte elterjedt a dramaturgok között, akik szinte egyöntetűen „odavoltak érte”. Az elragadtatás oka: Térey mai környezetbe helyezte a mitologikus történetet, jóféle feszültséget teremtve ezzel a forma és a tartalom között. Azt azonban kevesen gondolták akkor, hogy valaha premierre kerülhet sor. A kétség oka: talán „nem kell majd a közönségnek”. Végül mégis sikeres bemutató lett belőle a Krétakörrel, Mundruczó Kornél rendezésében, és talán a siker is eredményezte, hogy egyre több költő kezdett verses színdarab írásába, például Szálinger Balázs, Lanczkor Gábor, Laczkfi János vagy Szöllősi Mátyás. Az ő szövegeik is részben e feszültség miatt izgalmasak – véli Lőkös Ildikó, aki a szerzők, dramaturgok és kritikusok számára minden évben megrendezett Nyílt Fórum egyik szervezőjeként azt tapasztalja, hogy a szakmai találkozón terítékre kerülő darabok között ma már többségben vannak a verses formában írottak. A Nyílt Fórumon részt vevő, a költészet vagy a műfordítás területéről érkező írók közül többen is azt mondják: el sem bírják képzelni, hogy prózában írjanak színdarabot. Arra viszont ő nem tud példát, hogy korábban prózai művekkel befutó szerző egyszer csak verses formában kezdjen darabot írni.

A prózai szöveget könnyebb megérteni a színházban, mint a lírai formákat – gondolná az egyszerű befogadó. Lőkös Ildikó szerint viszont ez csak elméleti föltevés, amely abból táplálkozik, hogy az ember rendszerint prózában beszél. A verset éppen a rímek, a ritmus miatt szinte magunktól tudjuk folytatni, nagyon érezzük és élvezzük a szöveg lüktetését, a visszatérő formákat. Örömet szerez, hogy együtt tudunk menni a szöveggel. Míg a prózai daraboknál „csak” illusztrációk a szavak, azt segítik, hogy megértsük a tartalmat, a sztorit és a látványt, s a forma nem kínál annyi lehetőséget a nyelvvel való játékra. Egy verses szöveg esetén a dramaturg szerint sokkal aktívabb lehet a néző-hallgató részvétele az előadásban. – Több a lehetőség a nyelvvel való játékra. Az ember pedig szeret játszani – véli az Új Színház dramaturgja.

Verset mondani, írni se rest a magyar

2010-09-03T20:22:00.004+02:00

Egy fárasztó nap után a hintaszékben üldögélni, kezünkben egy verseskötettel- idilli kép, sokaknak mégis idegen. Milyen létlehetősége van rohanó korunkban a versnek? Hogyan tudunk vele együtt élni, hogyan tudjuk életünk szerves részévé tenni a modernitás, a technika korában?

Gyermekkorban a vers szerves része az ember életének. Iskolai ünnepségek, anyák napja, versmondó versenyek aranyozzák be a szürke hétköznapokat. Aztán idővel lanyhul a költemények iránti érdeklődés, átveszi helyét a televízió és a számítógép, és el is felejti az ember, milyen különleges élmény a versolvasás, és mekkora kaland is elszavalni kedvenceinket. Az 1992-ben alakult Magyar Versmondók Egyesülete ezen szeretne változtatni, a figyelem középpontjába állítani a verset. Eltökélt céljuk a hazai és határon túli magyar költészet és versmondás, és a kortárs magyar irodalom népszerűsítése. A jelenleg közel 1500 tagú egyesülethez bárki csatlakozhat, aki kedveli a lírát. Mindegy, ír-e vagy csak szaval az illető, vagy pusztán olvasgatni szereti a költeményeket, egyetlen kikötés van: 14 éven felülinek kell lennie, és fizetnie kell a tagdíjat. Cserébe negyedévente egy Versmondó várja a postaládában, egy verselemzésekkel, költeményekkel, szakcikkekkel és kritikákkal teli folyóirat, melyben minden szakmai eseményről időben tudomást szerezhet, emellett részt vehet az egyesület különböző versmondó eseményein és képzésein, versművészeti szemináriumain, műhelyein.

„Működtetünk versklubot is, a Budapesti Művelődési Központban kéthetente összejövünk, és bárki eljöhet, szakmai segítséget kérhet, hogy hogyan mondja a verset, hogyan készüljön” – mondja Kiss László, az Egyesület elnöke. A fiatal tehetségekre is figyelmet fordítanak, törekednek arra, hogy az egy-egy régióban, megyében élő költők is hallathassák hangjukat, esélyt kapjanak a nyilvánosság előtti megjelenésre, akár a versmondók által. Kiss László szerint a magyar vers iránti érdeklődés nem lankad, ez jól látszik a 2008-as Rubophen Versíró Versenyre érkezett pályaművek számából is. Két és fél hónap alatt több mint 4200 alkotó közel 24 000 verset írt, ami azt bizonyítja, hogy sokakban szunnyad valami, bárki képes rímet faragni, és kedvét is leli benne az ember, még ha tematikus is a felhívás. Az alkotások minőségével ehelyütt nem foglalkozunk, számuk azonban még a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyalta.

2006. április 8-án, a költészet napja tiszteletére megrendezett versdélutánon indult el Magyarország első, állandó versrádiója. A Versrádió egy interaktív, internetes portál, ahol a műsort mindenki maga szerkeszti. Választék van bőven: meghallgathatjuk a Kaleidoszkóp VersFesztivál előadásait, verszenéket, közismert írókkal és költőkkel készült interjúkat, és a szívünkhöz közel álló verseket különböző előadók interpretálásában. Egy-egy költemény többféleképpen is elérhető, József Attila Mamáját hallhatjuk Latinovits Zoltán vagy Galán Géza előadásában is, de mi magunk is feltölthetjük kedvenceinket, hogy mások a mi tolmácsolásunkban hallgathassák a műveket.

De a verset nemcsak hallgatni lehet, hanem látni is, színházi előadásban is megállja ugyanis a helyét. 2008. október 13-án indult az első magyar versszínház, mely azóta is virágzik. Első nagy bemutatójuk Arany János Toldi című elbeszélő költeménye volt, amely élővé, testközelivé tette a művet a közönség számára. Elolvasni egy verset, értelmezni önmagunkban, csendes magányban egészen más élmény, mint amikor látjuk, halljuk, és a közönség részeként átéljük. Utóbbi alkalommal ugyanis az egész megelevenedik, karnyújtásnyira játszódik tőlünk, más gondolatokat ébreszt bennünk, új perspektívából szemlélhetjük a már ismertet.

Kassai Tibor állatgyógyász-professzor gyermekkora óta változó intenzitással olvassa és gyűjti a verseket, irántuk való érdeklődése végigkísérte életét. 2009 októberében a Hungarovox Kiadó segítségével kiadta a Rejtőzködő versek könyve című kötetét, ami azért is érdekes, mert távol a szakma zajától, amolyan „civil” kezdeményezésként jött létre. „Az antológia összeállításakor a célom az volt, hogy segítsek a versek iránti érdeklődést élénkíteni” – mondja. Szerinte a mai ember nem szán elég időt a költészetre, és mivel saját maga is azt tapasztalta, hogy egy költő kötetét forgatva a legtöbb esetben hosszas olvasgatás után botlik csak olyanba, amely „hozzá szól”, melyet sajátjának érez, célszerű összeválogatnia a hozzá közel álló darabokat, megkönnyítve ezzel mások dolgát, hogy megtalálják a nekik szóló verseket. Egy, bár szubjektív, de tematikusan összeállított antológiában ugyanis könnyebb meglelni saját kincseinket, és jó kiindulópont, hogy a nekünk tetsző alkotókkal alaposabban is megismerkedjünk.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése adatai szerint 2009-ben a szépirodalmi művek eladása növekedett, ugyanakkor a KSH adatai alapján a kiadott példányszámok csökkentek. Míg 2008-ban 610 verseskötet jelent meg, addig 2009-ben már csak 565, azaz 7, 4 százalékkal csökkent a kiadott művek száma, és 40 százalékkal kevesebb példányban adták ki őket a korábbi évhez képest. Úgy tűnik tehát, hogy egyre kevesebb verseskötetet egyre kevesebb példányszámban jelentetnek meg a kiadók, és megdöbbentő, hogy míg 2005-ben 512 kötetet közel 401 ezer példányban, addig tavaly 565 darabot mindössze 366 ezer példányban adtak ki. Az adat még megrázóbb, ha azt vesszük, hogy tavaly 2085 regény jelent meg közel 7 millió 231 ezer példányban.

Elment Lukács Jánosné

2010-08-24T21:28:00.009+02:00

Elment Lukács Jánosné Magiszter Versmondó, a Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Alkotókörének tagja. A Radnóti-díjas, a Kaleidoszkóp VersFesztiválon és számos versmondó versenyen több alkalommal díjat kapott versmondó a Magyar Versmondók Egyesületének egyik legrégebben csatlakozott tagja volt. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt és több más díj tulajdonosaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészetek terjesztésében, művelésében.

Julika és az állatok nyelvén tudó juhász

A versmondók családja furcsa. Úgy vagyunk benne, mint egy igazi családban. Találkozunk, örülünk egymásnak, aggódunk a másikért és féltékenykedünk, szurkolunk, talán áskálódunk is olykor, de a szoros kötelék miatt és dacára – alapvetően szeretjük egymást. Néha sokszor nem hallunk egy-egy családtagról, mert kiesik a látókörünkből, mert problémája van, vagy öröm érte, mert szerelmes, tanul, gyereket szült, elköltözött, megcsalták, bánatos. Aztán felbukkan újra, vagy hírt ad magáról, és mi újra – a régi kapcsolat fonalát felvéve – üdvözöljük köreinkben, a családi összejöveteleken, versenyeinken, táborainkban, műhelyeinkben.

Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy elmondhassuk – hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?

Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.

Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel – a hangja dallama, hogy volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Mégis, ezek a találkozások, legyenek akár úgy, hogy egyikünk a pódiumon, a másik előtte – ezek a rövid találkozások összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.

Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor teljesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a film, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játékossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet rárakta súlyokat. Szinte megfiatalodik közben, és ragyog az arca.

Így fogok emlékezni rá, amíg élek.

Legyen neki könnyű a föld.

Tóth Zsuzsanna

Lukács Jánosné: Hintaló

A „Hintaló” története Tatabányán a 6 ajtós lakásokban játszódik. Apám a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott, mint bányász, amikor „sasos behívót” kapott - szüleimtől hallottam, így hívták. Azonnal mennie kellett. A Tatabánya–Felső illetve Felsőgalla állomásán vagonírozták be, onnan indult a frontra. Megjárta a Donkanyar poklát. Sokáig nem jött hír róla. Anyám négy gyermekkel itt maradt, köztük voltam én is. Ezt a Karácsonyt örökítettem meg a „Hintaló” című írásomban.

Hintaló

Nem tudom, hogy az emlékezőképességünk hány éves korunktól fejlődik ki annyira, hogy hosszú évek múltával is tisztán és világosan tudjunk felidézni megtörtént eseményeket. Annyi bizonyos, hogy nekem négyéves koromból származik maradandó élményem.

1944. december 24-ét írtunk akkor, s ezzel már sok mindent elárultam. Egyrészt, hogy még javában tartott a II. Világháború, másrészt pedig, hogy karácsony szentestéjére készülődtünk. Apám a fronton volt, így aztán csak a csonka kis családunkhoz köszönthetett be a Jézuska. Mi négyen: nővérem, én és két öcsém már nagyon vártuk a Megváltót.

Anyánk délután átvitt bennünket a szomszédba Terus néniékhez, ahol mindenkor menedéket találtunk. Kisebbik öcsémet az ölébe fogta, és elkezdett mesélni csodaszép meséket, mi meg körbeültük és szájtátva hallgattuk.

Frissen él emlékezetemben Terus néni hófehér, kontyba fésült haja, ami olyan fényesen ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Jóságos, mosolygós arca valósággal kipirult, ahogyan beleélte magát egy-egy meserészletbe. Ahogy a mesét befejezte, így szólott hozzánk:

„No, majd most elválik, hogy ki volt a jó! Mert azt a Jézuska megjutalmazza.” Azzal kinézett az ablakon, és meglepődött arccal fordult felénk: „Már nálatok járt, mert égnek a gyertyák!”

Nekünk több se kellett! Türelmetlenül és izgatottan vártuk anyánkat, hogy mikor lép be az ajtón. Már teljesen besötétedett, amikor anyánk végre betoppant. Tágra nyílt szemmel újságolta, hogy éppen most kísérte ki a Jézuskát tőlünk, s azzal kisebbik öcsémet fölemelte a karjába, mi meg a ruhájába csimpaszkodva csetlettünk-botlottunk a sötét utcán. Szívünk tele volt várakozással, s az izgalomtól remegve léptünk be az ajtón. Finom kalácsillat töltötte be a kis lakást, s égtek a gyertyák. Anyánk mindig tudott meghittséget varázsolni!

A szobaajtóban, mintha a lábunk gyökeret eresztett volna, úgy álltunk mozdulatlanul, csodálkozva. Bennem furcsa érzések kavarogtak: féltem is, meg örültem is. Nem tudom, miért, de ezt az érzést ma is sokszor érzem.

Aztán anyánk megfogta a kezünket és a szobába vezetett, a karácsonyfa mellé. Csodálatosan szép fenyőfánk volt! (Mint később kiderült, Pista bácsiék kertjéből vágták ki.)

A fát házilag készített szaloncukrok, papírdíszek, pattogatottkukorica-füzérek, aranyozott diók, angyalhajszálak díszítették. A fenyőágak hegyén csavarodott viaszgyertyák égtek csipeszes gyertyatartókban.

A fa alatt játékok sorakoztak. Gyümölcsízes ládikókból összeeszkábált babaágyak, bennük csodálatosan elkészített rongybabák, amit anyánk készített.

Volt még a fa alatt egy fehér, göndör szőrű kutya is, amit négy keréken lehetett húzni. De ez még hagyján! Ugatott is. A hátán volt egy fémkarika, amit ha meghúztunk, már vonyított is! No, több se kellett! Ettől kisebbik öcsém úgy megijedt, hogy torkaszakadtából ordítani kezdett. Anyánk nyakába csimpaszkodva távoztak a szobából.

És csodák csodája! Ott volt az általam már oly régen áhított hintaló is. Igaz, használt és kopott volt, de mégiscsak ló volt! Igazi kantárral, meg igazi nyereggel felszerelve! (Később megtudtam, hogy a kutyát és a lovat anyám egy zsák lisztért cserélte.)

No, attól a perctől kezdve engem csak a ló érdekelt.

Először alaposan átvizsgáltam elölről, hátulról, megsimogattam, ahogy egy új gazdához illik, s aztán egy hirtelen mozdulattal már a nyeregben is voltam. Megfogtam a gyeplőt és már száguldott is! Fenn jártam a fellegek fölött. Azt a boldogságot, mint akkor, még sohasem éreztem!

Sokáig gyönyörködtem még az én gipszparipámban, fésülgettem a sörényét, farkára csomót kötöttem, - úgy mint az igazi lovaknak szokás, - aztán a kutyát is megnyergeltem!

Közben kopogtattak az ajtón, amitől úgy megijedtünk, hogy az ágy alá bújtunk. Szerencsére csak Terus néni és Pista bácsi lépett be az ajtón:

„No! Hol vagytok, kis lurkók?” – nézett be a szobába kíváncsian Terus néni, mi meg sorban másztunk ám elő az ágy alól.

„Az angyalát!” - kiáltott ránk. - „Csak nem féltek?!” - S közben a karácsonyfa felé mutatott: - „Akiknek ilyen szép karácsonyfát, meg ennyi játékot hozott a Jézuska, azoknak semmi okuk sem lehet a félelemre!”

Mi lesütött szemmel, szégyenlősen fogtuk egymás kezét.

- „Inkább valami szép verssel vagy énekkel köszönjétek meg a Jézuskának a sok ajándékot! Tudtok-e valamit?”

- „Tudunk!” - kiáltottuk egyszerre, és már ott álltunk mind vigyázban a pódiumon:

(Vers):

Karácsonykor sok a dolog,
Segítsetek kis angyalok!
Munkára hát gyorsan, gyorsan!
Készítsünk el mindent sorban.
Azt sem tudom, mit csináljak?
Láncot fűzzek?
Aranyozzak talán diót?
Válogassak mogyorót?
Elfelejtem a dolgomat!
Tisztítsd ki a csillagokat!
A gyermekek már úgy várják!
Az égbolton még nem látják!
Hol a szappan?
Majd én kitisztítom!
S egy-kettőre kiakasztom.
Te meg hozd a havas zsákot,
Megfogod és jól kirázod!
Hulljon a hó lenn a földön,
Fiú, leány hadd örüljön!

(Ének):

Lágy hópehely hull a földre,
Dombon-alatt, hegytetőre,
Fehér lesz a zöld fenyőfa,
Erdő, mező bokor alja.
Kis hópelyhek repüljetek!
Üzenetet is vigyetek,
Szálljatok le angyalszárnyon:
Itt van már a szép Karácsony!

- „Istenem! Hogy örülne szegény apjuk, ha ezt látná!” - sóhajtott fel Terus néni.
- „Majd csak hazasegíti a jó Isten!” - válaszolta Pista bácsi elcsukló hangon.

Aztán sokáig csend lett. Anyánk sápadt, sovány arcán némán gurultak le a könnycseppek. Aztán erőt vett magán, felállt és szelíden így szólott hozzánk:

- „Későre jár az idő! Búcsúzzatok el szépen!”
- „De a lovam még nem evett!” - kiáltottam aggodalmasan.
- „Tényleg! Majd elfelejtettük!” - szólott anyánk, s azzal kintről hozott egy marék szénát, és a lovam elé tette.

Megnyugodtam, és hamarosan elaludtam. Álmomban láttam ám, ahogy a lovam jóízűen ropogtatja a szénát, s közben a farkát csóválja, nagy, fekete szemével meg hálásan nézett felém.

Reggel, ahogy felébredtem, mindjárt kipattantam az ágyból és egyenesen a lovamhoz mentem, hogy szemügyre vegyem a dolgokat. A széna már nem volt ott.

- „Látod? Megette, és mennyire jóllakott!? Fogd csak meg a hasát, milyen domború lett!” szólott anyánk olyan meggyőzően, hogy elhittem minden szavát.

Pár szál széna még a földön hevert. Gondoltam, ezt még a szájába tömöm! Pici rés volt a zabla mellett, ott próbálkoztam. No, végre sikerült! Csak az ujjam nem tudtam kihúzni, akárhogyan is próbáltam.
Úgy éreztem, mintha a ló az ujjamat is le akarná nyelni. Nagyon csúnyán nézett a szemem közé, amitől úgy megijedtem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:

- „Jaj! Jaj! Segítség! Megharapott a ló!”

Anyánk odasietett, és egy mozdulattal kihúzta az ujjam a ló szájából.

- „Ne félj, te csacsi! Szeret téged a ló, csak ne gorombáskodj vele!”

Napokig feléje sem néztem! Aztán, ahogy múlt az idő, a haragom is elmúlt. Ismét jó barátok lettünk.

Anyám intő szava örökre megmaradt szívemben. Azóta is nagy-nagy barátságban élek az állatokkal.

Tata, 1999.11.12.

Lukács Jánosné, Julika

Gyászolom Bodor Bélát

2010-08-19T20:27:00.003+02:00

Petőcz András

Gyászolom Bodor Bélát
avagy az elismerés nélkül dolgozó nemzedék

Gyászolom Bodor Bélát, a kiváló költőt, írót, kritikust és irodalomtörténészt.
Írótársamat, akit majdnem 30 éve ismertem. 57 éves volt. Hosszú betegség után,
most, a napokban hunyt el.

Bodor Béla egyike volt azoknak a ’80-as évek elején indult alkotóknak, akik
nem érhették meg a 60. életévüket sem. Sorra mennek el a középgeneráció tagjai,
nem olyan régen kellett elbúcsúznunk Békés Páltól, Furman Imrétől és a náluk csak
néhány évvel idősebb Deák Lászlótól.
Bodor Béla és Furman Imre annak a ‘80-as évek elején újraindult
Jelenlétnek voltak a szerzői, amelyiknek én lehettem a vezető szerkesztője.
Békés Pál a korábbi Jelenlétben, az 1976-osban közölt írást.
Deák László pedig, alig egy generációval idősebben, ezeknek a szerzőknek is
közlési lehetőséget adott kiváló könyvkiadójában, az Orpheuszban.
Mi történt a ‘80-as években indult írónemzedékkel? Miért halnak
meg ilyen gyorsan, miért tűnnek el, hogyan csúszik ki a lábuk alól a talaj?
Fájdalmas mindez: azt látni, hogy nem becsüli meg a szakma ezt a
nemzedéket, hogy egzisztenciális problémákkal küzd a nemzedék szinte minden
tagja, azok, akik olyan bolondok voltak, hogy poétának álltak Magyarországon.
Mindannyiuk betegségét jól lehetett tudni, hosszú ideig szenvedtek, mégsem kaptak
semmiféle gesztust, nem kapott egyikük sem jelentős állami kitüntetést, olyan díjat,
amivel anyagi gondjaikon ideig-óráig legalább, de segíteni lehetett volna.
„Arctalan nemzedék”, így neveztek el minket indulásunk
pillanatában, a ‘80-as évek elején. Én úgy fogalmaznék: elismerés nélkül
dolgozó nemzedék. Olyan szerzők, akik régen megérdemelték volna
a jelképes és valóságos „babérkoszorút”, mert a nevüket beleírták a
magyar irodalom Nagykönyvébe.
Bodor Béla verseit 1983-ban a Jelenlétben közöltem, mint nagyon fiatal
szerkesztő és szerző, egy velem nagyjából egykorú költőtárs verseit.
Mert fontosak voltak a számomra azok a versek. Az egyik, a Jelenlét 13.
számában megjelent versét idézem, mint az akkori modern, és ironikus
költészet alapvető munkáját:

Bodor Béla:
Háború-rag

gyütt a göpzaj
oszt bumm
muter vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
fater vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
hugó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
bratyó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
itten vagyok
itten
pityu

Ez a vers, ami csak az egyik a sok-sok Bodor Béla által készített „rag-versek” közül,
akkori életérzésünket nagyon pontosan fejezte ki.
Utána, később is sokat beszélgettünk. Hosszú ideig szerkesztette az ÉS kritikai
rovatát, kért tőlem munkát, örömmel adtam neki.
Aztán úgy alakult az élete, hogy nem szerkesztett többet. És verset is keveset
írt. De kritikusként, irodalomtörténészként mindig figyelemmel fordult mindannyiunk
felé.
Gyászolom Bodor Bélát.
Nagyszerű ember volt, író és barát.
És gyászolom Békés Pált, Deák Lászlót, Furman Imrét.
Most, gondolatban, mind a négyüknek, Bodor Bélának, Békés Pálnak, Deák
Lászlónak, Furman Imrének átnyújtom a Babérkoszorút, mindazért a sok-sok
munkáért, amit életükben elvégeztek. Átnyújtom nekik, ha már az arra illetékes urak
erről a gesztusról elfeledkeztek.
És kívánok sokkal szebb jövőt a nemzedékünknek, azoknak, akik még
megmaradtunk.

Forrás: Spanyolnátha

Sziklába vésett versek

2010-07-10T14:08:00.004+02:00

Peking - talán legnagyobb - parkjában sétálok. Az emberek jókedvűek és vidámak! Ballagnak a kavicsos úton és csevegnek, a gyerekek pedig csivitelnek és játszadoznak: fiatal napfényben fürdőznek.

Rendet, harmóniát, nyugalmat sugall szinte minden: a fák, a szellő, a csordogáló patak. Buzgó kalligrafikusok nagy ecsettel vizzel(!) festenek a kövekre csodás táncoló, illegő, billegő lányokat, s a kövekről a nap sugara az égbe emeli a látomást.

Mintha a múló pillanat lenne az örökkévalóság.

***

„Az ember zsinórmértéke a föld, a földé az ég, az égé a tao, a tao mértéke önmaga.”

Megszülettél – léted csak egy múló pillanat – tao.

***

Konfucius szerint a két legfontosabb erény jen és a li, s a magasabb rendű ember ezekhez igazítja életvitelét.

A jen az embertársaid iránti jóakaratú törődést jelenti, míg a li: erkölcsöt, szertartásokat, szokásokat, udvariassági formákat és illemszabályokat.

Mi a vers tisztelete? Jóakaratú törődés -Jen? Vagy Li

* *

A Dalok könyvében (Si csing), szereplő verseket hivatalnokok gyűjtöttek a nép közt.

A keleti kapunál

A keleti kapunál járok,
A lejtőn sárgállik a buzér,
Szívem dobban, a ház már közel,
Te távol vagy, így hát mit sem ér.

A kapunál, gesztenyék alatt
Hívogató házad majd elűz,
Én ne gondolnék rád, kedvesem?
De Te engem mindig elkerülsz.

Kínában Konfucius idejében magas állami hivatalt nem töltheted be olyan személy, aki nem tudott verselni.

***

Sétálok a parkban. Furcsa sziklák sorjáznak a fák közözött közel a sétányhoz. Köbe, sziklába vésett versek őrzik a múltat, s mutatják a jövőt.

Közönség-díj a Versszínháznak

2010-06-20T12:04:00.010+02:00

Az Első Magyar Versszínház és a Forrás Színház közös produkciója, a Toldi nyerte a Salgótarjáni Vastaps-díjat, az évad legjobb ifjúsági előadásaként. Az elismerést hagyományteremtő szándékkal hozta létre a József Attila Művelődési és Konferencia Központ, hogy rangos és méltó kifejezést kapjon közönségének véleménye, színházszeretete.

Az előadás ősbemutatóként jött létre az elbeszélő költemény versszínházi feldolgozásaként, a verses szöveg kiemelésével és a vizuális, filmes megjelenítés előtérbe helyezésével. A zenét a színház felkérésére Szarka Gyula írta és a Ghymes együttes jegyzi, a koreográfia Demcsák Ottó munkája. A látvány, 21. századi vizuális filmetűdökre épül, és fontos kifejezőeszközként erősíti az epikus szöveget.

A színpadnak, a színpadi megvalósításnak számolnia kell a ma befogadójával, s számol is, úgy hogy a mű sugárzó embersége, a morális üzenet ne szenvedjen csorbát – nyilatkozta Wiegmann Alfréd rendező. Ezt sajátosan a szuggesztív narráció és a narrációból a szerepbe átforduló, majd onnan újra az elbeszélő helyzetébe visszaforduló játékmód biztosítja. Ez megőrzi, s élvezhetővé teszi a gyönyörű, de a ma közönsége számára talán olvasva kissé nehezen érthető Arany Jánosi nyelvet is.

„Mintha pásztortűz ég...", Toldi nyilvánvaló számunkra, talán túlságosan is. Iskolai tananyag. De igazán értjük-e, tudjuk-e, miről szól, milyen drámai konfliktus bontakozik ki a műben? Milyen etikai dilemma hatja át? Mitől is lett oly népszerű a maga korában, hogy a bizottság Arany pályadíját kétszeresére emelte, s mért szeretjük a mai napig?

Persze a népi hős megjelenése is szerepet játszott sikerben, de a mű egyetemessége volt a fő érdem, az archetipikus élethelyzet, a felvetett kérdés fontossága: az előzött kisebb fiú, a valódi érték értékesül e, vagy a hamis nagyság marad uralmon? Modern életszerű kérdés. S persze a karriervágy is, a többre vagyok képes törekvése is fontos hajtóerő a fiatal Miklós életében. Miklós figurája, morális tisztaságán túl testi ereje, ma a testépítés korában, ugyancsak vonzó lehet a fiatal közönség számára, ha ez megnyerő színpadi hős képében ölt testet. S persze a gazdag érzelmi hátér, Miklós és az édesanya viszonya, a Bencéhez fűződő barátsága is fontos. Amellett a magányos hős figurája is ismerős a fiatal, akcióhősökön nevelkedett közönség számára. S a vad kalandok, a farkasok, a bika, a párbaj mozgalmassághoz szokott szemléletüket is kielégítheti.

Tehát a színpadnak, a színpadi megvalósításnak számolnia kell a ma befogadójával, s számol is, úgy hogy a mű sugárzó embersége, a morális üzenet ne szenvedjen csorbát. Ezt sajátosan a szuggesztív narráció és a narrációból a szerepbe átforduló, majd onnan újra az elbeszélő helyzetébe visszaforduló játékmód biztosítja. A szerepek így sajátos karaktert ölthetnek, s egyben változatossá teszik az epikai szövetet. Ez megőrzi, s élvezhetővé teszi a gyönyörű, de a ma közönsége számára talán olvasva kissé nehezen érthető Arany Jánosi nyelvet is. A színpad így válik szuggesztívvé, teremt drámai erőteret a játék folyamatában. A zene és a látvány, amely nem szájbarágó, de érzékelteti a jelenetek, - énekek - atmoszféráját is fontos kifejezőeszközként funkcionál.

S például ezek a gyönyörű sorok is újra életre kelnek majd, s tartalmuk hat a játék által.

„...Állj meg, állj meg, Toldi! Gyilkos a szándékod,

Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot,

Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére

Bosszuért kiált fel az egek egére.

Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,

Akkor meggyilkolnád örök életedet;..."

A Versszínház tehát nem véletlenül választotta egyik indító előadásának Arany remekművét.

A díjnyertes előadás az októberi Kaleidoszkóp VersFesztiválon is színpadra kerül Pécsett, Európa Kulturális Fővárosában.

Közönség-díj a Versszínháznak

2010-06-20T12:02:00.001+02:00

S például ezek a gyönyörű sorok is újra életre kelnek majd, s tartalmuk hat a játék által.

„...Állj meg, állj meg, Toldi! Gyilkos a szándékod,

Jaj ne vess bosszúdnak véres martalékot,

Tudd meg: a legyilkolt atyafinak vére

Bosszuért kiált fel az egek egére.

Tudd meg: ha megölnéd tennen testvéredet,

Akkor meggyilkolnád örök életedet;..."

A Versszínház tehát nem véletlenül választotta egyik indító előadásának Arany remekművét.

A díjnyertes előadás az októberi Kaleidoszkóp VersFesztiválon is színpadra kerül Pécsett, Európa Kulturális Fővárosában.

Reflektorfényben: Latinovits Zoltán

2010-06-20T10:59:00.005+02:00

Ismét versekkel emlékeztek Latinovits Zoltánra Balatonszemesen.

„Aki verset mond, költővé kell növekednie” – áll a Latinovits-díj hátoldalán az idézet magától a színészkirálytól. Közel negyven középiskolás és harminc felnőtt állt színpadra június első hétvégéjén a Latinovits Zoltán Művelődési Házban.
16. alkalommal rendeztük meg az országos vers-és prózamondó versenyt, amely hagyományához híven az ország legjobb versmondóit várja a rangos megmérettetésre. Idén is magas színvonallal büszkélkedhettünk. Vannak visszajáró versenyzők, akik évről évre szeretnék átadni a versekről való elképzelésüket, valamint bizonyítani a zsűrinek és a közönségnek a fejlődésüket. Viszont minden évben érkeznek új szereplők, akiknek talán még nehezebb helytállni az ismeretlen körülmények előtt. Siófoktól Debrecenig, Győrtől Kisvárdáig mindenhonnan érkeztek nevezők 14 éves kortól egészen 89 éves korig.
A háromnapos rendezvény első napján koszorúzással indult a program. Balatonszemes főbb intézményei, szervezetei elhelyezték megemlékező virágaikat a színészkirály sírjánál, valamint Róka László igazgató úrtól hallhattunk beszédet, melyben megelevenedtek Latinovits kortársainak emlékei a színész haláláról. Ezután Csonka Márta sírjánál helyeztük el virágainkat, ahol idén is verssel emlékeztünk a verseny kitalálójára és szervezőjére.
A szombati és vasárnapi versek igencsak megnehezítették a zsűri feladatát, hiszen aki első nap kiemelkedően szerepelt, nem könyvelhette a másnapi sikert. Nagy különbségek születtek akár ugyanazon vers között és ugyanazon versmondó két különböző verse között is. A zsűri elnöke 16 éve, így idén is Kiss László volt, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus vezető főtanácsosa, valamint a Latinovits Alapítvány elnöke. Idén újra köszönthettük Linka Ágnest, a Magyar Rádió szerkesztőjét, Halmos Klárát, a Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának kulturális főmunkatársát. Először köszönthettük a zsűriben Tóth Zsóka előadóművészt, akit a versmondás értékelésében saját tapasztalatai is segítettek, valamint Ficsor Miklós nyugalmazott tanárt, költőt. A közélet és a kultúra minden szegmenséből érkező zsűritagok jól kiegészítették egymást, így megszületett a végeredmény.
A középiskolásoknál első helyezést ért el kimagasló pontszámmal Szabó Sebestyén László, a Debreceni Ady Endre Gimnázium tanulója. Mindkét versével meggyőzte a hallgatóságot jó versértelmezésével és kitűnő szereplésével. Az Ady Endre Gimnázium nagy sikerrel szerepeltette diákjait, mivel a második helyezést szintén az ő tanulójuk érte el, Szekrényes Olga már többször járt nálunk, de kimagasló fejlődésével és remek versével megérdemelte a díjat. Harmadik helyen végzett Dobos János, a Pécsi Leőwey Klára Gimnáziumból. Egy különdíjat is kapott elismerésül, a versmondó egyesület nyári versmondó táborára kapott meghívást és teljes jogú ingyenes részvételi lehetőséget a benne rejlő tehetség kibontakozása érdekében. Különdíjat érdemelt még Parrag Dóra (Székesfehérvár), Herman Flóra (Budapest), Tímár Bence (Kazincbarcika), Horváth Csenge (Barcs) és Tamás László (Budapest).
A felnőttek mezőnye szintén izgalmas versenyt ígért. A zsűri teljes szívéből gratulált és örömmel adta át a Latinovits-díjat Ságiné Nagy Tímeának Szolnokról, aki ezen a versenyen most járt először, de sokéves tapasztalata révén mindkét versével meggyőzte a zsűrit. Második lett Ézsiás László Budapestről, aki látássérülését olyannyira elfeledtette a hallgatókkal, hogy előadása idén könnyek és nevetés mellett a második díjat jelentette. Harmadik helyezést ért el Mach András Budapestről, aki szintén nagy tapasztalattal rendelkezik már, de minden évben egyre erősebben fejlődik és győzi meg a zsűrit és közönséget egyaránt. Különdíjas lett Mihályi Jánosné (Szerencs), Tóth Péter (Kunszentmiklós), Kiss Eszter (Győr), Jánosi Márton (Szentendre) és Dankó Szilvia (Biatorbágy).
A verseny létrejöttét olyan támogatóknak is köszönhetjük, akikről sokan nem is tudnak. Minden évben a kezdetektől egyre több támogatást, jóleső elismerést és különdíjat kapunk Buday Miklóstól, akiben a versek szeretete és a személyes kötődés néha elválaszthatatlan köteléket fűz. Tóthné Bazsó Kriszta a díszítésbe a lelkét is beleszövi minden évben, megteremti a méltó hangulatot ehhez a programhoz. Császár Bíró Szabolcs Latinovits-összeállításával gondoskodik arról, hogy a színészkirály megelevenedjen mindnyájunk számára. Róka László igazgató úr mindenhez segítő kezét nyújtja, akárcsak Takács József polgármester úr és Balatonszemes önkormányzata, a támogatásuk nélkül nem valósulhatna meg a rendezvény. Kiss Lászlónak, ha lehet így fogalmazni, a sok év alatt a szívében is helyet kapott a verseny, annyi áldozatot tesz érte. A köszönet szóljon mindenkinek, aki bármivel hozzájárul ahhoz, hogy 1994 óta minden évben meg tudjuk rendezni- magunk között mondva- a „Latinovitsot”.
A művelődési ház a virágoktól és gyertyáktól, a lelkünk a versektől öltözött díszbe ezen a hétvégén. Mindig nagy várakozással készülünk a versenyre, de tudjuk, hogy egy évig kell várni a következő alkalomra. A sikeresség és elismerés viszont tartja bennünk a lelket, hogy érdemes tovább dolgozni és felhívni a figyelmet minden alkalommal Balatonszemesre, őrizni és ápolni az emlékét Latinovits Zoltán színészkirálynak.

Császár Bíró Lilla, Kiss László, A szervezők

Vers a műhelyben

2010-05-22T07:37:00.004+02:00

A versmondás természetéből következően individuális tevékenység, ám igazán hatékonyan műhelyekben, tapasztalatcseréken lehet fejlődni. A legtöbb versenyen kiváló szakemberekből álló zsűri segít a résztvevőknek, látja el őket hasznos tanácsokkal.
A versmondók szakmai képzése, az egész mozgalom egyik problematikus pontja, mivel kevés azoknak a szakembereknek a száma, akik megfelelő segítséget tudnak nyújtani a versmondóknak. Néhány már korábban említett, elsősorban a pedagógusok képzését (képzők képzője) szolgáló tanfolyam és konferencia, kivételével semmiféle rendszeres oktatási nincs, ahol azok, akik versmondók felkészítésével foglalkoznak, szakmai segítséget kapnának, képzésben részesülnének.

A legkiválóbb előadói képességekkel rendelkező versmondóknak lehetőségük van olyan képesítést szerezniük, amellyel a vers és prózamondó előadóművészeti tevékenység folytathatnak, illetve a követelményrendszer teljesítése esetén a résztvevők olyan ismeretekhez jutnak, melynek birtokában, képessé válnak a versmondás tanítására, versrendezésre, illetve ilyen jellegű szakképesítéshez kötött munkakör betöltésére.
Ez idáig viszonylag kevesen vették igénybe az Országos Képzési Jegyzékben szereplő közép-, illetve felsőfokú vers- és prózamondó szakképesítés lehetőségét, amely a vizsgázóknak Vers- és prózamondó (középfokú), valamint Vers- és prózamondó előadóművész (felsőfokú) szakképesítést biztosít.

Képzés keretében, illetve egyéni felkészülés alapján a vers- és prózamondás, illetve az irodalmi műsorok szerkesztésének legfontosabb elméleti és gyakorlati alapismereteinek az elsajátítására nyílik lehetőség. Elsajátíthatják azokat az eljárásmódok és műelemzési metodikák, kommunikációs folyamatok, melyeknek eredményeként eljuthatnak a művek üzenetének megfejtéséhez és a helyes közvetítéshez. Megtanulhatják a művészi beszédnek, a non-verbális kifejezésnek azokat az eszközeit, melyek tudatos alkalmazásával a befogadó közönség számára élménnyé transzponálhatja a megszólaltatott műveket.
A versmondók felkészítésének egyetlen folyamatosnak tekinthető alkalma és formája a nyári versmondó táborok láncolata. A táborok kínálta intenzív gyakorlási és tanulási lehetőségek, sok tekintetben segítik a versmondók felkészülését, hatással vannak a versmondók későbbi teljesítményére. Több megyében (Tolna, Somogy, Komárom, Győr-Moson-Sopron megyék) szerveznek sikeresen a különbözőbb korosztályok számára versmondó táborokat. illetve több országos tábor is működik (Baja, Balatonszemes – Versművészeti Szeminárium, Színész és Előadóművész Felkészítő Műhely). Kiváló versmondó táborok működnek a határainkon túl is, a Vajdaságban, Felvidéken, Erdélyben, és a Kárpátalján, ahol rangos magyarországi szakemberek segítik a versmondók szakmai fejlődését.

Egy elméleti és gyakorlati szakmai képzésre épülő műhely tematikája képes a lehető legszélesebb palettát nyújtani, amennyiben a műhely megfelelő infrastrukturális közege, finanszírozása adott, állandó szakemberi mellett vendégelőadók meghívására nyílik lehetőség, meghatározott rendszerességgel követik egymást a foglalkozások, létezik állandó tagsága, ugyanakkor nyitott a betérő vendégek felé is. Ennek alapján, vázlatosan az alábbiak szerint határozható meg a versműhely tematikája, a versmondás eszközrendszerének tanításán túlmenően:

Szakértő és/vagy előadó és közönség beszélgetése, elemzés egy-egy műről, művekről megelevenített formában.
Elfelejtett nagy versek, például Vörösmarty: Délsziget, Petőfi: Tündérálom, Arany László: A délibábok hőse stb.
Nagy fordítások, például Tóth Árpád Shelly Óda a nyugati szélhez c. versének fordítása, Faludy György híres Villon fordítása stb.
Szórakoztató versek, például Chaucer: Canterbury mesék, Aucasin és Nicolete ófrancia széphistória. Rabelais: Gargantua és Pantagruel „ijesztő” klasszikusok emberközelben, például Milton: Elveszett paradicsom, Byron: Childe Harold, Tasso: Megszabadított Jeruzsálem
Verslegendák: Carmina Burana
Eráto: Énekek éneke, Goethe: A mester, Verseghy Ferenc erotikus versei stb.
Tematikus estek: „Égövek, ábrák, csillagok”, Hellász énekei, Carmina Catulli, „Gyűlölök és szeretek”, latin költészet, „Jézus tánca”, középkori misztikus énekek, himnuszok, „Dalolt ám a csalogány”, reneszánsz költészet, „Liliomhullás”, a szentimentalizmus és a romantika, „Jelképek erdején át”, a szimbolisták versei, „Vállamra veszem a tavaszt”, az expresszionizmus, „Úton”, amerikai pop költészet, „Consolatio mistica” a misztikus modern költészet, „A dolgok szalmakutyák”, a Távol-Kelet költészete stb.

A leírtak alapján a fenti szakmai tér műhely, mert gyakorló műhelymunka folyik. Szakkör, amely nem „iskolás”, mégis egyfajta szakág köré csoportosul a tevékenység. Emellett izgalmas, a műveltebb, mondjuk úgy, a szakmai vagy a műkedvelő közönség számára igazi csemegének számító társasági életet kínál. Ami ma nincs. Legalábbis a vázolt szinten.

Lutter Imre

Művészi beszéd és színpadi megvalósítás

2010-04-20T20:33:00.004+02:00

Ha azt mondom: vers, akkor a hagyományos versmondás az, ami elsőként eszünkbe jut. Ha a versmondónak mondom ugyanezt, a versválasztást követően ilyen szavak kell, hogy röpködjenek a fejében: artikuláció, ritmus, beszédhiba súlya, tájnyelv preferálása/elvetése, légzéstechnika, ütem, hangsúly, enjambement, hangerő és hangszín használata, verbális eszközök egyéb használata. Néhány szakmai gondolat arról, ami a pódiumhoz szükséges, s amelyet a vers- és prózamondó versenyeken is értékel a zsűri.

Művészi beszéd

A helyes légzés- és beszédtechnika minden esetben alap a versmondásnál. De nem azért, mert a versmondás a szép beszédről szól! Véleményem szerint ez nagy tévedés. Hanem azért, mert versmondás közben az érthetetlen vagy súlyos beszéd zavaró és elvonja a figyelmet. A tájnyelvek esetében a kérdés az, hogy autentikus-e vagy sem. Az az akcentus, amit az ember egy tájegységről hoz, bizonyos esetekben segítség (például csángó mesék, délvidéki költészet stb.), máskor közömbös (lásd Latinovits), megint máskor zavaró tud lenni (egyértelmű, ha például csángó tájszólással mondunk svéd gyerekverseket vagy tudatosan szleng nyelvezetű szöveget). Szintén ilyen lényeges kérdés a hangsúly-hanglejtés problémája. Ha nem a meglévő eszköztárnak megfelelő verset választ a versmondó, akkor bizonyos mondatok egészen más értelmet nyerhetnek (pl. Petőfi Szeget szeggel: „A deákné vászonánál / Ő se' jobb: / Engem dönget a lopásért / S szinte lop; / Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / Míg anyánk a bibliában / Levelez.” – ebben a versben a „szinte” a szintén ismétlő kifejezésre utal, nem pedig arra, hogy „úgy tűnik, mintha”. A versmondók többsége a hagsúlyt a lop-ra helyezi, így utóbbi értelmezést nyeri el a sor, ami hiba. A helyes: a hangsúlyt a szinte-szóra kell helyezni!)
Hiba a túlartikulált beszéd is, az a ló túloldala. Ez is elvonja a figyelmet, ráadásul a vers elveszti hétköznapiságát, távol kerül az embertől, művi (és nem művészi) lesz.
A kettő között kell megtalálni a helyes utat.
Elsajátítható a művészi beszéd, de mint mindent, tanulni kell. Példának okáért: a fokozásnak három formája van, ha valaki ezt nem tudja, nyilván nem tudja a legmegfelelőbbet választani. Ez, mondjuk egy keretes versben, egy refrénszerűen ismételt versszak-sorozatnál az unalomba hajthatja a nézőt… Ha a versmondó túlordítja a verset, mert a feszültséget csak ezzel tudja éreztetni (holott sok esetben éppen a visszafojtott düh az erős és hiteles, tehát életszerű), akkor kizökkentheti a nézőt/hallgatót.

Színpadi megvalósítás

Értelmezi-értteti, látja-láttatja, érzi-érezteti, érzelmi-értelmi üzenet, kisugárzás, pódiumi viselkedés, öltözet, non-verbális eszközök használata, összhatás, pódiumi létállapot megléte.

A művészi megvalósítás nem véletlenül áll a legelső helyen a súlyozásnál, ez igényli ugyanis a legtöbb előkészületet, úgy mint a művészi eszközök elsajátítását és megfelelő alkalmazását, ösztönössé tételét, és persze az ehhez szükséges affinitást.

Verstanulás

A verset, prózát soha nem részenként tanulja a jó versmondó. Így ugyanis széttöredezik a fejében a szöveg és azzal lesz elfoglalva, hogy a részeket megfelelően, zökkenőmentesen párosítsa össze. Nem lesz íve és gondolatisága.
A verstanulást meg kell előznie a kutatásnak: vers körülményeit fel kell tárni (Babits Jónás imáját nem mondhatjuk anélkül, hogy ne tudnánk a gégeműtétjéről, ami alapvetően motiválta a vers megírására; nem mondhatjuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet c. versét, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy politikai indíttatású és nem szerelmi versről van szó stb.).
Meg kell tehát ismerni a költő életét, életművét: milyen időszakban, milyen helyzetben keletkezett a vers, amennyiben lehetséges, fel kell kutatni, mit akart eredetileg mondani a költő. (Mindez veszélyes is: Arany János ült egy író-olvasó találkozón, amikor a kor egyik elismert irodalomtörténésze mondotta, hogy „a költő ezt gondolta, amikor írta a verset…”. Arany mögötte ült és megszólalt: „Gondolta a fene!”). Ha kortársköltőtől mondunk verset vagy mesét, akkor szerencsénk van: kérdezzük meg! Ha birtokában vagyunk az információnak, van alternatívánk, van lehetőségünk dönteni mellette vagy vele szemben.
A verstanulás nem puszta szövegtanulást jelent: az alatt is érik bennünk a vers, amíg memorizálunk, kialakul egyfajta (vélhetően még nem a megfelelő, de semmiképp a végső) értelmezés, érzés, ami a verssel való viszonyunkat alapvetően meghatározza majd. Ezért engedni kell a hangsúlyokat kialakulni, élni kezdeni bennünk. De éppen ezért nem jó hangosan tanulni, a belső hangunk az adott helyzetben még nincs meg (hogy is lehetne??).
A verstanulást követnie kell a kísérletezésnek. Ahhoz, hogy a vers és az előadó között lévő bizalmi viszony kialakuljon, próbálgatni kell mondani. A műhelymunka nem arról szól, hogy a konvenciókat be kell tartanunk. Arról szól, hogy megérezzük, meddig mehetünk el, mi sántít és mi igaz.
Amikor sikerült kialakítani a saját képünket a versről és annak mondásáról, jönnie kell a versérésnek, amikor nyilvánosság elé még nem állunk. Pihentetésnek hívják ezt. Amikor az ember nem nyúl a szöveghez, csak hagyja, hogy érjék olyan történések, események, amelyekről esetleg asszociálni tud, összefüggéseket, kapcsolódási pontokat találhat a verssel. Ennek időszaka egyénileg változó (érett versek esetében, amikor az ember nem mondja évekig, úgy változik, ahogy az attitűd: új értelmezéseket vél felfedezni benne. Mint a Kisherceg, sok év utáni újraolvasáskor. Ilyenkor viszont már revideálni kell a korábbi „teljesítményt”.)

Közös felkészülés, a külső szem

Jó, ha van instruktor, ha valaki ad visszajelzést. Erre alkalmas a pedagógusok egy része, de főként a versrendezők (ilyen képzésre korábban már utaltam).
A legnagyobb hiba, amit pedagógusok tömkelege követ el, hogy előjátszik: felolvassa a verset, hogyan kell elmondani. A vers szubjektív műfaj, nem lehet másokat utánozni, mert kirekesztjük magunkat a versből azáltal, hogy a külsődleges eszközök pontos másolására figyelünk. Olyan eszközökre, amelyek segítettek egy másik előadónak, de a mögöttük lévő késztetés, érzelmi-hangulati vagy létállapot bennünk nem realizálódhat ugyanúgy. Modorosak, ripacsok, hiteltelenek leszünk. Éppen az a lényeg, hogy a pillanat művészeteként a költő aspektusa, a mi érzésünk, gondolatunk és a pillanatnyi hangulat, miliő is befolyásolja a versmondásunkat. De nem más! Gyakran látni versszövegekbe bejelölt, ceruzával beírt instrukciókat is. Nem működnek! Fölösleges, mert nem hagyjuk élni a bennünk lévő hajtóerőt, elvész a motiváció. Instruálni nem lehet, nem szabad úgy, hogy soronként, szavanként vagy akár versszakonként mondjuk meg, hogy mit hogyan csináljon a növendék. Akkor sok kis utasítás, és nem egy asszociáció irányít.
Nem szerencsés egy adott verset egy előadótól meghallgatni, mert befolyásol bennünket. Jó lehetőség viszont többtől hallani, különösen, ha tudjuk vagy megfejthetjük az okát, ki miért mondta, mondhatta el úgy, ahogy. De semmiképp sem vezérelhet ilyenkor az a szándék bennünket, hogy elcsenjünk valamit, utánozzuk a művészt. Segítség lehet ugyanakkor magnóra felmondani, videóra felvenni a versmondást, mert magunkat kaphatjuk rajta nem megfelelő verbális és non-verbális kifejezéseken. Ezt közösen is érdemes a növendékkel tenni. (Kamera esetében ne erőszakoljuk a tanítványt, hogy mindenképp a lencsébe nézzen, ha zavarja, mert rutintalan versmondók nem tudnak elvonatkoztatni a gépi közegtől és amúgy is látjuk a gesztusokat, halljuk a hangot, látjuk a mimikát és érezzük a versmondást magát. Mondja ilyenkor nekünk, egy másik szögből vegye a kamera.)

A versmondás kulcsfontosságú szakmai iránymutatásai

Kezdet: az előadás nem akkor indul, amikor megszólalunk, hanem akkor, amikor érzékel bennünket a közönség: versmondó versenyen, amikor feláll az előadó a helyéről, mert már akkor a figyelem középpontjában van; színpadon, ha állóképpel kezdődik egy est, amikor bevonul a művész, vagy amikor a függöny felmegy. Nem kezdjük el akkor gombolni a zakónkat, nem forgatjuk a fejünket, nem „testedzünk”, nem köszörüljük a torkunkat, és nem úgy megyünk ki a pódiumra, hogy lerí rólunk minden félelmünk vagy lámpalázunk. Tudatosan, hiszen ez már a versre hangolódás legfontosabb fázisa, ennyi időnk maradt. Pont úgy, ahogy a közönségnek is...

Költő és cím: nem tartozik a vershez, puszta információközlés, ezért egyiket sem hangsúlyozzuk. Nagyon ritka esetben szerencsés az is, hogy a végén közöljük ezt az információt. Ez csak akkor működik, ha nagyon in medias res a vers, de veszélye is van, mert nagymértékben csökkenthetjük a hatást, ha az előadás után civilként szólunk a közönséghez. A vers mondanivalójának, értelmének ki kell derülnie, kapcsolódásának az előadóhoz és a közönséghez meg kell teremtődnie a vers végére. Az előadás pedig csak akkor fejeződik be, ha lejöttünk a színpadról és nem ránk figyelnek.

Korábbi iskolák alapvetése volt, amolyan megszeghetetlen, áthidalhatatlan szabály, hogy nem használhatunk non-verbális eszközöket egy vers tolmácsolásakor. Ez mára (szerencsére) elkopott. Természetszerűleg nem szabad eljátszani a verset, pont annyi fér bele, ami magunkból, ösztönből érkezik. Az érzelmeket non-verbálisan sem szabad azonban elfojtani, hiszen a vers főként érzelmekről szól. Ne szorítsuk le a kezünket, de ne integessünk (csak ha felállt a közönség és elment, mert pocsékul végighadonásztuk az egészet).

Szabad hétköznapi hangsúlyokat alkalmazni fennkölt szövegkörnyezetben is, a középkori kötelező szabályt („Szavald a beszédet…” – Shakespeare) az idő avíttá tette. Az előadónak az a célja, hogy megértsék és megérezzék, amit át akar adni. Teljesen mindegy, mit gondol a versmondás közben: ha én egy bizonyos ismerősömtől vagy a vele történt veszekedés emlékétől vagyok ideges, és ezt ültetem át a hazám védelmére a produkciómban, s közben ebből mit sem sejtve hisz nekem a közönség, mert üzenetet kapott, elértem célomat. De epekedhetek, földhöz vághatom magamat, az égig tárhatom karom, ha senki nem érti, mit művelek, így csak nevetségessé teszem magam és a verset.

Ha nem a klasszikus formában interpretálunk , hanem merünk formát bontani önmagunkban vagy társunkkal, színpadon performansszal, verses mozgásszínházzal, önálló esttel, verszenével, otthoni körben vers-ajándékkal, akkor a verstől szabad némileg elvonatkoztatni (ellentétes értelmet azonban csak paródia vagy műhelymunka eredményezhet).

Ha prózáról, meséről van szó, gyakorta előfordul, hogy több személy szólal meg a szövegben. Az előadó a narrátor, miközben a többi hang is jól elkülönülten meg kell hogy szólaljon, de: nem hangutánzásról van szó! Nem kezdhetünk el brekegni, mert béka az éppen ábrázolandó (vagy érzékeltetendő) állat, akkor ugyanis nem tudjuk helyesen, hitelesen a béka érzéseit, mondanivalóját tálalni. Furcsán hangzik, de igaz.

Ha minden hangsúlyos, semmi sem az! Tudnunk kell, hová tesszük a hangsúlyokat (itt nem csak szavakról beszélünk, hanem magáról a mondanivalóról). Csak így vezethetjük érvényesen a nézőt/hallgatót a cél, célunk felé.

Lehetőség szerint kerülendő a mikrofon használata, mert az emberi hang elveszhet benne, megmásulhat tőle.

A vers- és prózamondás egy furcsa háromszög: a szerző, az előadó és a közönség hármas viszonya. Egyik sem elképzelhető a másik nélkül. A háromszög minden oldala bizalmat feltételez, és mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel. De az előadó a kulcspont, rajta múlik szinte minden! Mindegy, hogy a műhelymunka során mit próbál, mit gondol, vagy mire gondol közben, a lényeg a célba találás, hogy a néző vagy a hallgató is azonosulni tudjon saját életében, életérzéseiben, eszmeiségében az elmondottakkal. Vagy vitázzon vele…

Mindezeket pedig ismertetni, tanítani, próbálgatni kell a növendékkel, mert magától nem fogja tudni.

Lutter Imre

Hogy került szeretetkórházba Radnóti Miklós özvegye?

2010-04-20T20:28:00.003+02:00

A kilencvennyolcadik életévében járó özv. Radnóti Miklósné ez év március negyedikén Pozsonyi úti lakásában a szőnyegben megbotlott és csontját törte. Egy heti kórházi kezelés után az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet sebészetéről átszállították a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába. A döntést háziorvosa, dr. Langermann hozta. Állítása szerint nem talált kórházat, amelyik befogadta volna a hosszabb, négy-öt vagy akár hathetes ápolást igénylő özv. Radnóti Miklósnét.

Április 6., kedd, Szeretetkórház, porta.

- Jó napot kívánok, özvegy Radnóti Miklósnéhoz jöttem. A rehabilitációs részlegbe.
- Hová?
- Földszint 7.
- Á, a szegényházba, az elfekvőbe. Menjen előre, forduljon balra és nyisson be az első ajtón.
Földszint 7. A kórterem kicsi, a falon pereg a festék, itt-ott a vakolat is hiányzik. A kórteremben négy kórházi vaságy van, háromban fekszenek, az egyikben özv. Radnóti Miklósné. A szeme nyitva, a tudata tiszta, s a nehéz öregségről beszél. Pereg a festék.

A Szeretetkórház Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza. Ismertetője szerint feladatuk elsősorban a holokausztot túlélő zsidó emberek, és a Yad Vashem kitüntetettek magas színvonalú szakmai ellátása; krónikus ápolás 378 ágyon, de rendelkezésérére állnak minden magyar állampolgárnak. A kórház vezetője dr. Deutsch Zsuzsa ma házon kívül van.

Április 7., szerda, reggel 9 óra.
A Szeretetkórház vezetőjével és gazdasági igazgatójával folytatott telefonbeszélgetés annak tisztázásával kezdődik, tudták-e, kit raknak a földszint 7.-be, az elfekvőbe.
- Igen, természetesen. De ez nem elfekvő.
- Özv. Radnóti Miklósné, s barátai is úgy tudták, hogy a Baleseti Intézetből valamiféle rehabilitációs osztályra szállítják.
- Rehabilitáción ez esetben azt értjük, hogy foglalkozik vele egy gyógytornász.
- De miért ide került?
- Mert származásilag hozzánk tartozik, annak ellenére, hogy kitért.
- De miért a földszint 7.-be?
- Mert ha akut felvételt kérnek, akkor az illető oda kerül, ahol éppen hely van.
- Radnóti özvegye az emelt szintű ellátást, ápolást is meg tudta volna fizetni.
- Mi senki pénztárcájában nem turkálunk. Később föl lett ajánlva, menjen kétágyas szobába, de ő nem akart a modernebb, új részlegbe átkerülni. Igen, azt mondta, haza szeretne menni, de ezt csak akkor engedhetjük, ha a nővéri, s a gyógytornászi ellátása otthon megoldott.
- Miért van felfekvése?
- Nincs felfekvése, csak enyhe bőrpírja. Mellesleg volt, lett egy enyhe szívinfarktusa is. (A Szeretetkórház vezetője egy óra hat perc múlva újból telefonál és közli, Radnótiné felfekvése az előző kórházban keletkezett. Az információt pár perc múlva Radnótiné egyik barátnéja határozottan cáfolja.)
- Ha Radnóti Miklósnéért a barátai mentőautót küldenek, a Szeretekórház az özvegyet kiadja?
- Csakis annak, akit Radnótiné megnevez. Egyébként Radnóti Miklósné nincs gyámság alatt, szabad ember. Egy ép agyú beteg. Többé-kevésbé.
- Hogyan? Radnóti özvegye tehát szállítható?
- Igen.
- Nincs is szüksége kórházi kezelésre?
- Nincsen. Csak ápolóra és gyógytornászra.

Április 7., még mindig szerda.
Özv. Radnóti Miklósné egyik barátnéja arról beszél, Fifikét a balesetiből úgy bocsátották el, hogy járókerettel ugyan, de kijárt a vécére. És hogy amikor ide, az Amerikai útra jöttek, mindegyre a rehabilitációt keresték, és megdöbbentek, milyen helyen, hol találták rá, és hogyan bánnak vele. Hallottam, amikor azt mondta kérlelőn az ápolónak: "kicsit finomabban, mert nagyon fáj." Amikor pedig a kezelőorvosát kérdőre vontuk, azt válaszolta, "itt nincs kivételezés". Özv. Radnóti Miklósnénak hónapok óta volt, van saját, otthoni, bejelentett és fizetett gondozónője. Bojkó Éva pár kérdés után lecsapja a telefont, azután értesíti özv. Radnóti Miklósné egyetlen, Ausztráliában élő rokonát; hallani sem akarnak arról, hogy Radnótinét a barátai visszavigyék a lakásba, és ott gondoskodjanak róla. Akár úgy, hogy a Telki magánkórházból ápolókat fogadnak. Egy Európai Parlamenti képviselő tájékoztatja a Miniszterelnöki Hivatalt, milyen körülmények között van Radnóti özvegye.

Április 8., csütörtök, délután fél 3.
Dr. Langermann István, özv. Radnóti Miklósné háziorvosa a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába megy, és megvizsgálja betegét. A beteg bal oldalára fordulva alszik. Felkelti, Radnótiné megismeri, és beszélgetnek. Dr. Langermann a nyelvet nézi és megitatja. Most a hátára akarja fordítani, ami Radnótinénak fáj. A háta ugyanis felfekvéses, sebes. Dr. Langermann megnyomja az ágyat és dicséri. Vízágy, ő kérte. A háziorvos kimegy, hogy beszéljen, konzultáljon a kezelőorvossal. Radnóti Miklósné pedig kérdésre előbb csak suttogva, majd érthetően azt mondja, igen, haza szeretne menni. Aztán, ahogy szokta, szájához emeli két ujját és búcsúzóul megcsókolja. Dr. Langermannal leülünk a Szeretetkórház kertjében, udvarán.
- Arra nem emlékszem, hogy Radnóti Miklósné mennyi ideje vesz igénybe, de harminchét éve vagyok háziorvos a XIII. kerületben.
- Miért került Radnóti özvegye Szeretetkórházba?
- Elesett az otthonában, és nem tudott lábra állni. Mentővel az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe szállíttattam, ahol kimutatták, medencecsont törése-repedése van, amit nem lehet begipszelni. Fektetni kell és várni, amíg néhány hét alatt újra összecsontosodik. Ez az az időszak, amit át kell vészelni. Az Országos Baleseti Intézetben azonban nem maradhatott, hiszen aktív ellátást nem igényelt. Körül kellett nézni, hol van az a hely, ahol jó néhány hétig tartanák.
- Egy hét után azt mondták a Balesetiben, hogy Radnóti Miklósnénak menni kell?
- Nem mondanak ilyet, de ez természetes. Egy aktív traumatológiai osztályon nincs mód arra, hogy addig fektessék a beteget, amíg az föl nem gyógyul.
- Milyen kórházakba próbálta fölvetetni Radnóti özvegyét?
- Nem próbáltam sehol, mert van tapasztalatom. Illetve próbáltam a XIII. kerület kórházában, de ott nem volt 1-2 ágyas szoba. A Jakab utcai gondozóházban sem, ráadásul ott állandó orvosi felügyelet sincs. Ezek után fölhívtam az Amerikai úti Szeretetkórházat.
- De miért nem kerülhetett a Szeretetkórház új részlegébe, ahol az ellátás emelt szintű?
- Mert nem volt hely. Mert csupa idős ember van, és sokszor hetekig, hónapokig nincs üres ágy. Mert a halálukig vannak itt a betegek.
- Ezért került a régi épület elfekvőjébe?
- Nem elfekvő. Radnóti Miklósné a csonttörése miatt vált fekvőbeteggé. Sajnos a kényszerű fekvés miatt felfekvései lettek, sebek.
- Mennyibe kerül, mennyit kell ezért fizetnie Radnóti Miklósnénak?
- Ez a kórterem négy ágyas, azt hiszem, ezért semmit. A múlt héten felkerestem Holopné Schramek Kornéliát, a XIII. kerület alpolgármesterét, hogy segítsen. Szakképzett ápolókat kértem. Mert itt ugye 22 betegre jut 1 nővér, s az ápoltak majd mindegyike fekvőbeteg. És vízágyat is kértem. Időközben tüdőgyulladása is lett. Fekvőbetegeknél, ilyen idős korban így szokott lenni. Úgy gondolom, egy ilyen betegnél kizárólag az a lényeges, hogy a közelében ne legyen elmebeteg, aki egész nap ordít, jajgat, nem lehet tőle pihenni, és olyan se, aki a székletét, a vizeletét maga alá ereszti, amitől bűz van.
- Figyelembe lehet-e venni Radnóti Miklósné kívánságát, akaratát, azt, hogy otthon, a Pozsonyi út 1-ben szeretne meghalni?
- Igen, de ő nem mondja ezt. Az itteni kezelőorvosa szerint ma például kijelentette, maradni akar. Megmondom, mi a helyzet. Maga úgy gondolja, hogy ha valaki 100 éves, akkor ugyanúgy gondolkodik, mint a 30, 40 vagy az 50 éves. De téved. Egy szép napon, ha megérjük ezt a kort, akkor magára és rám is azt fogja mondani a minket kezelő személyzet vagy a hozzátartozónk, hogy szegény, szellemileg már nem olyan, mint volt.
- Ez esetben özv. Radnóti Miklósné hogyan tudja méltósággal itthagyni a világot?
- Veszélyes dolog, amit kérdezett. Mert kétségtelenül ott van minden emberben a vágy, hogy a saját környezetében akar lenni, de meghalni senki nem akar, azt csak mi gondoljuk. Ha ugyanis baj van, akkor az életösztön még a legsúlyosabb állapotban lévő betegnél is bekapcsol. A hetvenharmadik életévemben vagyok, és élettapasztalatom szerint az ember olyan lény, aki örök életre tör. Szeretne soha meg nem halni. Itt nem egyszerűen személyiségi jogi kérdésről van szó. Radnóti Miklósnét rá kellett arra beszélni - nem én tettem -, hogy maradjon. Mert itt van nagyobb biztonságban. Természetesen, ha tudnának szerezni egy vízágyat, és meg tudják szervezni a 24 órás ápolói szolgálatot, s hogy naponta egyszer orvos is lássa, akkor hazamehet. Úgyse tudják megoldani. Nincs az az Isten. Nézze, hiába van valakinek emberi joga ahhoz, hogy intézkedjen saját sorsáról, ha az, amit akar, a saját maga érdeke ellen való.
- Miközben a betegét vizsgálta, özv. Radnóti Miklósné az emberiségről, az emberről lesújtó szavakat mondott. Felidézi?
- Nem. Én azt nem. Soha. Rossz vért szülne. De hát Radnóti Miklósnénak ezek a mondatai is mind ugyanabból a makacsságból eredeztethetők, hogy nem érti meg, akármit is csinál, akkor is az marad, aki. Ahogy a megboldogult férje is.

Április 9., péntek.
Holopné Schramek Kornélia, a XIII. kerület egyik alpolgármestere köszöni az érdeklődést. Már csak azért is, mert Radnóti Miklósné a kerület díszpolgára. Sorsát szívükön viselik, és bármit megtesznek azért, hogy Fifi néninek jobb legyen.
- Langermann doktor úr - mondja Holopné Schramek Kornélia - Húsvét előtt, ha jól emlékszem nagypénteken, április másodikán keresett meg, és mi azonnal megtettük, amit kért: két szakképzett gondozónőt küldünk a Szeretetkórházba, egyet délelőtt, egyet délután.
- Langermann doktor úr szerint Radnóti Miklósné azért került a Mazsihisz Szeretetkórházába, mert a kerület kórházában valamint a Jakab utcai gondozóházban nem volt hely.
- Ha mi tudjuk ezt, rögtön új szobát nyitunk. Ha kell, úgy, hogy kiürítünk egy irodát. A Jakab utcai gondozóházunk nagyon családias, hetente kétszer jár oda orvos, és ha Radnóti néni mozgatható, abban a pillanatban átvisszük. Vagy a lakásába. Ahogy ő kívánja. Mi nem vagyunk orvosok, ha azt mondják, szükséges az otthonába vízágy, abban a pillanatban megvesszük. Mindenben készséggel állunk a rendelkezésére. Az ő döntése. Minket úgy tájékoztattak, hogy Fifi néni mozgatása a tüdőgyulladása miatt nem javasolt. Ezek után nagy bátorság kellett volna ahhoz, hogy másként döntsünk.

Április 9., péntek, délelőtt
Radnóti Miklósnét egy rutin vérvétel után átszállítják a Honvéd Kórház sürgősségi belosztályára. Április 11-én van a költészet napja, özv. Radnóti Miklósné nem akar kórházban meghalni.

Sörreklám lett

A nagyon rosszul látó özv. Radnóti Miklósnéval az utóbbi hónapokban különös dolgok történnek. Radnóti Nem tudhatom című verséből például sörreklám lett, amiről az özvegy nem tudott. Lakásába bementek, fölforgatták. Régi barátok szerint Fifi néni titkos naplóját keresték, azt akarják. A lakásból értékes dolgok tűntek, tűnnek el, például Kovács Margit szobrok. Özvegy Radnóti Miklósné pár hónappal ezelőtt új végrendelet készített. Ám a végrendelkezéskor tanúk nem voltak jelen. Az új örökösnek egy régi lakó kinyitotta a lakást... Az új végrendeletet az ügyvédnő a házvezetőnőnek, a házi gondozónak adta át. A boríték nem volt lezárva, a gondozónő elolvasta, és nehezményezte, hogy tíz hónapnyi ápolás után, miért nem kap semmit.

forrás:
Scipiades Erzsébet / Népszava

Mire való a költészet?

2010-04-08T14:13:00.002+02:00

Az elnök régi–új üzenete a vers ünnepére

Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, s ez annak sikerül, akinek varázsereje van. A költő tehát táltos, vajákos, bűbájos – írja József Attila!
„De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak közös lelkét indítja mennynek a pokol ellen. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnénk abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, a képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.”

De hát mire való a költészet? Semmire! Mindenre!
Semmire, mert a költészet önmagáért való szépség!
Mindenre, mert a költészet a teljes egész!

Mit jelent, mit jelenthet manapság a költészet: van-e létjogosultsága, miért mondanak verset, ha mondanak, sokan vagy kevesen. Játékos gyermek, értelmében, érzelmeiben éppen csak nyiladozó, vagy kibomlott erősszívű fiatal, középkorú felnőtt, melegszívű, unokáiknak múltat mesélő, öregnek aligha nevezhető szépkorú, miért tanul verset?

Hogy feltárja legbensőbb érzését, kitárja önmagát.

Ők a vers szeretői, hallgatói, akik meghallják a verset, az élet szavát, a gondolat, az érzelem rezdüléseit s tudják a költői üzenetet.

Sokan vagyunk, vagy kevesen?

Ha azokra a tenni akaró pedagógusokra is gondolunk, akik gyermekeik felkészítése közben, amikor a vers csodálatos rejtelmeire, rejtvényeinek feloldására, és a gondolatok tolmácsolására tanítják a fiatalokat és önmagukat is gazdagodnak, és ezt átadják tanítványaiknak; akkor azt mondhatjuk, hogy a versszeretők, ha nem is sokan, de vannak: léteznek, hatnak, rejtelmesen és sejtelmesen, öntudatlanul.

Elég hatékonysággal?

Mert, ha a változtasd meg a világot gyönyörű etikus parancsra gondolunk, akkor joggal merülhet föl bennünk: vajon mit tettünk? Tettünk-e eleget? Tanítottunk-e erkölcsöt, szebb életet, szorgalmat, szeretetet? Segítettünk-e a másikon? Segítettünk-e megérteni a Himnusz fájdalmas sóhaját és keserves imáját egy szebb jövőért, mely messzebbre mutat, mint az a halvány remény, mit Herder-jóslat tagadásaként kívánni merészelünk meg- és fennmaradásunkért.

Adtunk-e eleget: megtanítottuk-e a társadalmat a szép magyar beszédre? Megtettünk-e mindent, a nyelvet, tudatot és nemzetet romboló nyegleség, pongyolaság és pontatlanság, a majdhogynem lehetetlennek tűnő mameluk-bólogatás és azonosulás ellen? Lázadtunk-e a klipszerű, a gondolatot szégyenítő látásmód ellen? Mondtuk-e bárkinek is, hogy vigyázzon a simulékony nyelvre, mert ha az nem hordoz erkölcsöt és tartást, pusztítóbb lehet, mint a legsötétebb gazság. Segítettük-e kellő hatékonysággal a nem-beszélőket, adtunk-e segítséget számukra, hogy megtanulják a kimondott szó bűvöletét, megváltoztató hatását, bíztattuk-e arra mindazokat, akik ebben hittek, hogy higgyenek továbbra is benne, mert amiben hisznek, az az igazán fontos, s nemcsak önmaguknak, hanem sokunknak.

Mondtuk-e gyerekeinknek: Ti őrzitek a jövőt, nem azt, amelyik a közös jólétbe szeretne emelni egy nemzetet, hanem azt, amely olyan közösséget ad, amelyben megérted a másikat.

És tudod, hogy ez a tied, mert anyád emlőin szívtad magadba, vagy talán még korábban, mikor a rejtelmes nemlét előtti állapotban a gének által közvetített örökölt nyelvet, éneklést és szerelmet megtanultad melynek kimondásakor nem az eszedre, értelmedre hallgatsz, hanem szíved diktálta érzelmeidre, génjeidre. Mondtad-e fiadnak, hogy nyelvünkben és költészetünkben Balassi, Zrínyi, Petőfi, Ady hazaszeretetének fanatikus megszólalásai élnek tovább? Mondtad-e barátodnak, tanítványodnak, szerelmednek, hogy Csokonai, József Attila, Radnóti bűvös szavait ismételed, mikor kedvesed fülébe suttogod a boldogító, bódító szavakat, azokat a szavakat, amelyek segítenek és gátolnak, hogy megértesd magadat, hogy elhitesd gondolataidat, hogy érvényt szerezz igazadnak, elfogadtasd azt, amiben hiszel? Hited szerint az az igaz amit kimondasz, még ha tudod azt is, hogy a kimondott szó kevés, csak a költő képes olyan tömörséggel, átadással, érzékenységgel, kegyetlen őszinteséggel megfogalmazni a világot, amire csak az évszázadok hite által igazgyönggyé nemesedett ima képes. A legszentebb versek egyike, szólhat bármilyen nyelven, hívhatja istenét égből, földből, fákból, vagy..., vagy az ember önmagából.

„Szépen magyarul, szépen Emberül!”

2010-04-08T14:10:00.002+02:00

A Budapesti Művelődési Központ 2009 novemberében újraindította a Budapesti Versmondó Klubot. A Budapesti versmondó Klubnak jelenleg négy hallássérült tagja van. Ez adja apropóját annak, hogy a HASÉ-ba írjak a klub létezéséről.

A klub havonta egyszer helyt azoknak a líra kedvelőknek, akik - kortól, nemtől, képzettségtől, egészségállapottól függetlenül – egyszerűen csak szeretik a költészetet. A tagok nem feltétlenül törekednek a megmutattatásra, előadásra. Hallgatják egymást, beszélgetnek arról, kit miért fogott meg egy-egy költő, egy-egy vers. Mitől, hogyan válik személyes üzenethordozóvá a költemény, hiszen mindannyian nehezen fejezzük ki, jelenítjük meg gondolatainkat, érzelmeinket, emócióinkat.
A versek mélységeinek feltárásában segít; a személyes üzenet kibontásához nyújtott szakmai támasz Wiegmann Alfréd rendezőre (Forrás Színház) hárul, aki hallatlan nagy tapintattal, kiváló pedagógusi gyakorlattal vezeti a beszélgetéseket.

Zsédenyi Mária, a művelődési ház művészei osztályvezetője kezdeményezésére a klub nyíltnapot tartott 2010. március 04-én késő délután. A meghívást elfogadóknak különleges élményben lehetett részük. A Művész klubban tea és aprósütemény mellett, „Étlap” /vers-lap:) / fogadta az érdeklődőket. A’ la carte lehetett választani a klubtagok megmutatható tudásanyagából.

Takácsné Földi Zsuzsa előadása jellel és hanggal, lenyűgöző csodálkozást váltott ki.
Egy lobogó lelkű ifjonc,- ki színésznek készül- elálmélkodott a „jel”adta lehetőség, a költészeti vizualizáció ilyen formájától. Sára Ildikó jellel és a hanggal elmondott verse szívet melengető és – szorító érzéseket váltott ki, míg Tiszai Annamária versmondása meg tudta nevettetni a hallgatóságot.

Wiegmann Alfréd, rendező szerint mind a hallóknak, mind a hallássérülteknek van lehetőségük egymástól tanulniok. Az utóbbiak elsősorban az értelmezés finomításával, nyelvi színek széles palettájával mélyíthetik ismereteiket, míg a hallók a metakommunikáció, a testbeszéd, az artikuláció fontosságának tudatosítását tarthatják szemük előtt.

A magyar nyelvnek sajátja a színes-ízes, hangsúlyos, tagolt beszéd, a kifejező artikuláció, amely rohanó korunkban elsilányul, érthetetlenné válik, nem csak a hallássérültek számára.

Jelszava is lehetne akár ennek az együttműködésnek az a Juhász Gyula gondolat, hogy
„Szépen Magyarul, szépen Emberül”!

Budapest, 2010-03-09 Anima

A Magyar Kultúra Napja

2010-01-21T02:36:00.004+01:00

Január 22-ét – Himnuszunk születése napját – legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől.

Ez a MAGYAR KULTÚRA.

Nem különb és nem több mint más nemzetek kultúrája, de földrajzi és történelmi helyzete által különös státuszú; a felelősséggel gondozott, velünk együtt élő népek kultúra-megőrzésében betöltött szerepe által. A magyar kultúra helye és szerepe az egyetemességben vizsgálható, történelmi földmozgások ellenére kiállja ezt a próbát:
„számunkra, magyarok számára pedig eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás; legyünk bár létszerűen élői, vagy tudatos választói e gyűjtő-tagoló kultúravilágnak.
A magyar kultúra minden rétegkultúrában jelzi, hordozza a magyarság hagyományait, kiképződött adottságait, szabályozó viszonyait és megkülönböztető produktumait. A kultúra általánossága magyarságunkban lesz konkrét, magyarul leszünk emberek.”
A magyar kultúra létünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A kulturális hagyomány és érték, amelyet a történelmünk során létrehoztunk, ad igazolást fennmaradásunkhoz. Ebben a szakadatlan folyamatban és fennmaradásunkért folytatott harcban nemesedett kultúránk, s tartotta meg önmagát. Megőrizte a falvak hagyományát, a nép ajkán születő dalokat, a keze által formált eszközöket, a kúriák és kastélyok szervező erejét és műveltségét. S mindenekfölött talán a legfontosabbat, az anyanyelvet, amely egyformán szól mindenkihez, s amelynek megkülönböztetett szerep jutott.

Ignazio Butitta szicíliai költő Lingua e Dialetu című versében írja:

Verj bilincsbe egy népet,
vedd el ruhájukat,
tömd be szájukat,
még mindig szabad marad.
Vedd el munkájukat,
az útlevelüket,
az asztalt, amiről esznek,
az ágyat amelyben
alszanak, még mindig gazdagok.
Egy nép akkor válik szegénnyé és
rabbá,
amikor ősei nyelvétől
fosztják meg:
akkor mindörökre elvész.

Nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé. Nemcsak a magyar sors, magasztos történelmünk viharos századai sejlenek fel gyönyörű himnuszunkban, hanem a nép által átörökített, megőrzött tudatunkban folytonosan jelenlévő és belőle építkező kultúra is. Így az oly sokszor énekelt, vagy idézett sorok mögött ,,Isten, áldd meg a magyart” - mindig ott lüktet a közismert „Megismerni a kanászt” kezdetű pásztornóta is, kultúránk közös kincse.
Mert ahogyan Kodály írja:
„Az az igazság, hogy a földmíves nép közt fennmaradt: dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt ez …az a közösség; ahol egy érzésben találkozhatok az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember és annyit ér, amennyire ember.”

Ezer esztendeje sorsfordító döntésével István – megkoronázásával – a keresztény Európa irányába jelölte ki a magyarság útját.
Egy évezred itt Európában, amióta a világ figyel ránk!
Egy évezred, amióta az egyetemességben küszködve, vigyázva építjük magunkat, beszívjuk és kileheljük Európa, a világ kultúráját, és vigyázunk azokra az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk.
Megosztjuk a megosztható tudásunkat a világgal, ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, amit Bartók és Kodály, de tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.

A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának –, hogy milyen módom kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelősséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni, hogy a kultúra értékeit becsülni kell; hogy törvényei szerint kell-élnünk, és tanulságait érvényesíteni kell.
Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is, olyan erkölcsöt, amely elé magyar jelző bátran kitehető.
Az értelmiség alkotó-közvetítő szerepe és felelőssége óriási.
A tudomány, a művészetek nem létezhetnek azt érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek vagy létre sem jönnek. Meg kell becsülnünk alkotásainkat; tárgyi ékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak; mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait; őrizni, védeni kell nyelvinket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját.

Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget és adja azt az erőt, melynek segítségével megbirokozhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel szemben.

Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született.
Legyenek velünk Bessenyeiek, Tessedikek, Festeticsek, Széchenyiek, Grassalkovichok alkotó szelleme és mozgósító ereje, hogy tanuljunk példáikból; hogy Helikonok és a kultúrának új csarnokai; legyenek. Hogy a közműveltség ne csupán kívánalom, hanem az élet minőségét is jelző szabályként vonuljon be a magyar köztudatba.
Mert ahol uralkodik a műveltség, ott nincs ereje a műveletlenségnek.

Berzsenyi A Magyarokhoz című versében ezt így írja:

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán jöjjön ezer veszély.
Nem félek. Kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat
Ez tette Rómát a föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

Kívánom magunknak s mindazoknak, akik a magyar kultúráért felelőséggel tartoznak, akik nem kis erőfeszítések árán teszik dolgukat, hogy e mai nap legyen ünnep számunkra is, és tudják, hogy amit tesznek, azzal nemzetünket szolgálják.

Kiss László
a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke

Lutter Imre reakciója:

A Magyar Versmondók Egyesületének védenie és terjesztenie kell a verset, a magyar kultúra értékrendjének egyik alapját. Ebben partnere a közönség, és néhány tiszteletre méltó közéleti személyiség. A küzdelem azonban gyakorta kétséges, mert hol a becsmérlés, a kiabálás hangosabb az emberi szónál, hol pedig az érdekek és alkuk terelik kevésbé lényeges, vagy épp felesleges (ön)célok felé a szükséges forrásokat. A szereptévesztés gyakori, a szerepvállalás annál ritkább.

Lutter Imre
az Első Magyar Versszínház igazgatója,
a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke

TURCZI ISTVÁN:
Hazádnak rend

„Áldjon vagy verjen”
Vörösmarty Mihály

Hazádnak rend: sokba kerül.
Ha dícsérsz, átkozol,
elszámolással nem csupán
magadnak tartozol.

Van itt szégyellni pár dolog
a Dunatáj körül.
Egy helyre hord mindent a szél,
és csönddé tömörül.

Ha visszanézel, láthatod,
takarásban vagyunk.
Ahol nem láthat, aki lát,
még dolgozik agyunk.

Vissza nem ütni se könnyű.
Fájhat az is, ez is.
Cserzi a bőrt, nem csak viszket:
kis magyar nemezis.

És annyi példabeszéd közt
jutott már eszedbe,
emlékeidből mit teszel
fekete keretbe?

Itt voltál és nem leszel itt
- történelemszünet.
Majd hiányodból fiaid
kiveszik részüket.

Lásd, a hálátlan maradék
új fétisért kiált.
Berzenkedhetsz, az utókor
nem differenciált.

Jönni kisszerű halálból
vissza kevés szóval.
Posztumusz is gazdálkodni
a kimondhatóval.

Végképp nem törődni azzal,
lesz-e még, aki ért,
szöveghűséggel fizetni
élethalálodért,

amíg van, ki e sorokat
olvassa, vagy rója.
Annak, hogy így lesz-e mindig,
nincs megmondhatója.

Lépések sehováiban
diófa-halk remény.
Az nem lehet, hogy itt a vég.
Kezdődjön el a fény!

De hol van, mondd, hol a kéz, mely
teremteni képes?
Megértést bőven adni az
égi rendeléshez.

Ha álom holdfény-batáron:
homlokodig elér.
Megérint puhán, fehéren,
mint egy gyerektenyér.

És érintése arcodon
súlyával megmarad
lassan szétnyíló ujjai
ígérete alatt.

Best of – avagy a fesztiválok fesztiválja

2010-01-13T14:53:00.004+01:00

Fesztivál-győztesek fesztiválja – már maga a műfaj biztató a minőséget tekintve. És valóban, nem okozott csalódást az október 30–31-én megrendezett Feszt-Fest. A budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolában bonyolított első nap a helyszín barátságos kopottságával, a szűkösség gazdagságával volt egészen különös hangulatú, fázósan meleg és barátságos, a Szkénébeli második nap a professzionálisabb környezetben másfajta erényeit és lehetőségeit mutatta meg a megnyerően sokszínű színjátékos társadalomnak, amely egészen egyedülálló a maga nemében. Másutt elképzelhetetlen volna például, hogy egyetlen kivétellel egy játékteret használván, az egymást követő produkciók a rendelkezésre álló félórás, egy órás szünetekben megoldják a bontást-építést, a tér átrendezését – ebben a szférában az éppen látott előadásról szóló szakmai beszélgetéssel, evés-ivással áthidalván az így keletkezett interregnumot, minden esetben gördülékenyen oldódott meg a társulatot próbáló feladat. A programot végül is az élet szerkesztette, hiszen a fesztivál-zsűrik döntései rendelték egymás mellé a hét fesztivál-győztes előadást, szemléletükben, eszközrendszerükben, hangvételükben nagyon különböző produkciókat sűrítve a két napba. Lírai hangvételű mesefeldolgozás, zenés-, prózai és elsődlegesen mozgásszínház, de még egy ősbemutató is került a legjobbak közé. Négy kortárs magyar és három Shakespeare ihletésű mű. Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Kárpáti Péter és Cziczó Attila, valamint Hamlet, Macbeth és Szentivánéji álom. Rengeteg odaadás és kreativitás, tehetség – ez a fesztivál statisztikai, egyszersmind minőségi mérlege.

A személyiség ereje nélkül nincs színház – még látványszínház, vizuális színház sem. A kis tér pedig kíméletlenül leleplezi a hamisságot. A Nemes Nagy Ágnes szakközépiskola Gyevi-Bíró Eszter rendezte Aranyecset című előadásának legnagyobb erénye az őszinte, tiszta megszólalás képessége, a gyönyörű versbeszéd, a nézőt megszólítani tudó tekintetek, az egészből áradó szépség és harmónia – ritka kincsek manapság. Az együttes ereje megmutatkozik abban is, hogy szinte észrevétlenül kerül át a keleti hangszereket megszólaltató zenekar (zene: Pap Gábor) a tér egyik oldaláról a másikra – egyszer csak azon kapjuk magunkat (és őket), hogy már ott vannak. Éppen mert ilyen erősek egyénileg és csapatosan is a játszók, erősebben mutatkozik meg az óriásbábok sutasága, az aranyecset segítségével foghoz, s ettől kivételes hatalomhoz jutó, zsarnokká váló halé például. A játszók oly hitelesen érzékítik meg a madarakat, s oly szemléletesen, szellemesen használnak kelméket és egyéb eszközöket helyszín és miliőteremtésre, hogy erősen megkérdőjeleződik a küllemében is suta báb alkalmazásának szükségessége.

A személyiség erejének megmutatkozásához, érvényesüléséhez, helyi értékének meghatározásához megfelelő helyzetek, színpadi szituációk kellenek – ezek híján célt, irányt téveszthet az erő megnyilvánulása. Mint a Körmendi Kastélyszínház Elnémulás című előadásában, amelyet bravúrosan adaptáltak egy budakeszi iskola pincéjére (otthon is valódi pince a helyszín). A képlet lélektanilag rendkívül bonyolult: a leigázója által elnémulásra, nyelvének, identitásának elvesztésére ítélt kis nép egyetlen, identitását még őrző képviselője, egy asszony a pince fogságában, kivégzésre vár. Őre a zsarnokságot kiszolgáló, az árulását durvasággal kompenzáló, lelkiismeretét közönnyel elhallgattató honfitársa, aki hatalmával visszaélve megerőszakolta. Az asszony, szíve alatt az erőszakkal fogant új élettel várja sorsa beteljesülését. Már a nem szerelem gyümölcse magzathoz fűződő anyai viszony is izgalmas drámai helyzet, ám még izgalmasabbá válik, amikor az őr is értesül az apaság tényéről. A siralomházban megjelenő pap segítőkészsége teszi végérvényessé és visszavonhatatlanná a pusztulásra ítélt nyelv sorsát: kegyelemért folyamodva eléri, hogy a terhességet igazolandó megvizsgálják a kismamát, ám a procedúra alkalom a magzat elpusztítására – az új élet s ezzel a nyelv továbbélésének lehetősége örökre elveszett. A pap felelősségének, őszinteségének kérdésével teljesedik ki a tézisdráma, rendkívül nehéz feladatot róva a színészekre. Az elfogadás, az összetartozás érzés folyamatosan fenntartásokkal keveredik, a résen lévő bizalmatlansággal, félelemmel, gyanakvással – nincs bizonyosság sem az árulást, sem az ártatlanságot illetően. Kínzó drámai patthelyzet, amelyben nincs föloldozás, megkönnyebbülés, megtisztulás. A meghúzva is rettentő hosszúnak tűnő szövegfolyammal, a túlírt helyzetekkel tiszteletreméltóan küzdenek a színészek, Rajner Ágota, valamint Tahin Zsolt a renegát és ifj. Tóth János a pap szerepében. Utóbbi játéka a legtalányosabb, ő tudja talán a leghatásosabban érzékeltetni a helyzet bonyolultságát, összetettségét, kiismerhetetlenségét – és megoldhatatlanságát.

A színészi erő dolgában vitatható leginkább a SzAFT Társulat Világvevő című előadása is, amelynek azonban a térkezelésével is adódnak problémák. Rendkívül plasztikus megoldások – a pettyes labdával való játékok például mint a gyermek s a gyermekhez való viszony megtestesülései – váltják egymást rendezőileg és színészileg is kevéssé kiérlelt helyzetekkel. Nincs „kijátszva” például a gyengédségbe forduló vészjósló késpenge közeledése az alvó asszony fejéhez, s kevéssé sikerül a fent lévők, a talk show-k világának s a lenti nyomorúságnak az ütköztetése, disszonanciájuk érzékeltetése, ám az anya/anyós szerepében Csernyik Katalin elementáris erejű; sorsot, miliőt teremt nemcsak Berta néni, hanem mindenki köré, aki kapcsolatba kerül vele a színpadon.

A Shakespeare viszonyulások – mert valójában mindhárom esetben erről van szó, nem drámainterpretációról tehát, inkább inspirációról – addig igazán izgalmasak, amíg nem késztetik a nézőt megfeleltetésre, helyzetek, szereplők beazonosítására. Az alapműtől való elszakadásban a legmesszebbre talán a Kompánia Színházi Társulat Lukács László rendezte Karnevál-Lakodalom című előadása jut, paradox módon mégis itt vész el leghamarabb a türelem; a kezdetben lenyűgöző koreográfiát nézve itt kerekedik felül a legkorábban a kérdés, hogy vajon mi köze mindahhoz, amit látunk, a játszóknak. A folklór elemek beemelése, az esztéticizmus eluralkodása közepette végzetesen elvész a kontaktus színpad és nézőtér között, a személyesség varázsa, s öncélúvá látszik válni a produkció. Kevéssé sikeresen ellensúlyozza ezt a közönség direkt megszólítása a clown Puck által s a tombola.

Két remek clown a főszereplője a Radikális Szabadidő Színház Gyross töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben című, Formanek Csaba rendezte előadásának is, Ros és Guil, azaz Béres Miklós és Szücs-Szabó Máté, s nagyszerű már a felütés is, amint a két villanyszerelő megjelenik közöttünk, hogy elhárítsa a bajt. Még akkor is őket nézné tovább az ember legszívesebben, végtelenül pontosan kidolgozott, szellemes etűdjeiket, amikor bekeverednek a játéktérbe az egyébként ugyancsak nagyszerű többiek, Polonius alakítója például, Beczásy Áron s az Opheliát játszó Szakács Zsuzsi, vagy Pokorny Szilárd mint Claudius, nem szólva a Hamletet megszemélyesítő, izgalmas egyéniségű Farkas Katáról. A nézőtéren időnként elburjánzó zavart erőteljes akusztikus és vizuális elemek zökkentik vissza a kívánt irányba, hogy együtt robogjunk játszva s keserűen nevetve a közös végzet, a nagy robbanás felé.

A humor a legfőbb erénye a szlovákiai Macbethnek is. A három szuggesztív egyéniségű színésznő, Henrietta Rab, Jana Lieskovská és Slávka Daubnerová tökéletesen át tudta verni a nézőket a felütéssel, amikor is a magyar anyanyelvű szereplő tolmácsolásában előadták, azért kell várakoznunk, mert a társulat férfi tagjai dugóba keveredtek. Nemcsak a budapesti élettapasztalat hitelesítette a közlést, hanem a színészi játék is, olyannyira, hogy többen javaslatokat tettek a nézőtérről a helyzet megoldására – jóllehet többségében szakmai volt a közönség. A szerepeket egy-egy kellékjelzéssel váltogató három színésznő – megfordítva a Shakespeare-korabeli szokásokat – végül férfi segítség nélkül, maga adta elő a darabot, lefegyverző játékossággal, ötletességgel, ott elunalmasodva csupán, ahol nagyon belefeledkeztek a szerepformálásba, a dráma-interpretációba. Vagyis ahol elkezdték komolyan venni magát a shakespeare-i helyzetet. A magyar és szlovák színésznők együttjátszása különösen megrendítő-szép élmény volt azokban a napokban, amikor a szlovák nyelvtörvény miatt a külvilágban ismét elszabadult az értelmetlen indulat.

A végére hagytam a fesztivál bizonyos értelemben szenzációját, a Fészek Színház ősbemutatóját, a Fémet, amely a szó szoros értelmében színház a javából, hiszen a best of előadások, a fesztivál-győztesek között ennek az előadásnak ítéltetett idén a Paál István-diploma. Hogy Cziczó Attila komoly színházteremtő erővel rendelkezik, azt eddig is tudtuk, s hogy szerzőnek, rendezőnek is jó, az sem most derült ki először. Az előadás legfőbb erénye számomra az, hogy úgy tud a fiatalok dilemmáiról, reménytelen életminta-kereséséről, tehát sorskérdéseiről – és ez is szó szerint értendő – beszélni, hogy abba az idősebb néző szíve is belefájdul, miközben persze rendkívül jól mulat egykori és jelenlegi önmagán. A színészi játék legfőbb erénye – a kiküszöbölendő beszédtechnikai, artikulációs problémáktól most eltekintve –, hogy a résztvevők nemcsak a maguk korosztályát jelenítik meg hitelesen, de a szülők generációját, jövendő önmagukat sem puszta karikatúraként ábrázolják, hanem finom iróniával, pontos, érzékeny megfigyelésekkel, empátiával az emberi esendőség, gyarlóság iránt. Sütő András Miklós a független színházi szféra kiemelkedő színészegyénisége – öröm látni ebben az előadásban is; Herczeg Anna érett, vérbeli komika, végtelenül pontosan ám leheletfinoman poentíroz; Bűdi Annamáriának a sokféle szerepben ezer arca van – hát még ha beszédtechnikája is volna! J –, a születésre váró, szüleinek drukkoló, illetve megszületettként a maga kamaszproblémáival apja-anyja között magányosan küzdő Stellaként Miklós Zsófia lenyűgözően magától értetődő, tiszta és egyszerű. Hiteles. És jók a többiek, Danhauser Soma és Szabó Ágnes is, és az egészből valami megrendítő életigenlés árad.

Igen, számomra ez volt az idei Best of best-je.

Szűcs Katalin Ágnes

Ha csinálsz valamit, akkor azt próbáld meg JÓL csinálni!

2009-12-04T13:31:00.004+01:00

BLOG

Pre Scriptum:Ha csinálsz valamit, akkor azt próbáld meg JÓL csinálni!
Ezért nem akartam blogolni. Magam is blogfogyasztó vagyok, ezért el tudom képzelni, mennyi időt és energiát jelent, ha valaki JÓL akar csinálni egy blogot. Vannak kedvenceim (SOROZATJUNKIE, FILMBUZI) amik színvonalához, és naprakészségéhez fogható, folyamatosan frissülő oldalt, úgy sem tudok létrehozni… Respekt!
Azonban erős MVElnöki nyomásra (Ezt ne mondjátok vissza!) kénytelen vagyok megbarátkozni a gondolattal, hogy plogolok (sic!), „most éppen így”.
PLOG:
A Blog a Web és a Log (napló) szavak összevonásából, majd rövidüléséből keletkezett, állítólag. Ennek analógiájára beszélhetnénk versnaplóról (PoemLog): PLOG.
Jó, én is érzem, hogy kicsit erőltetett, de legalább elkülönböződik. Vélemény?
Ha van jobb ötlet, akkor alázzatok! (Pl. lehetne magyarul is…)

Tematika:Jelen állás szerint két rovatot indítanék.
Az egyikben Osztóti Niki barátosném, Mozi álnevű (vajon miért?) versügynökként jelent különböző rendezvényekről, megmozdulásokról. A forma egy csöppet szemtelen, talán még megosztó is lehet… Ne kíméljétek!
A másik tervezett rovat, pedig REspektrum, munkacímmel Mikulás környékén jelentkezik először: olyan dolgokról, emberekről, akciókról, művekről amik „falhoz szorítják néha a szívem”.
Szóval egyelőre….
„-Röviden ennyi.”

Post Scriptum:Most vettem észre, hogy el(r)ejtettem három kortárs költő, három versének részletét az idézőjelek között. Na, kiktől idéztem? És mely művekből? Aki kitalálja, az nyer…. valamit. (Majd azt is kitaláljuk!) Nem egyszerű, adok mankókat. (amik nem biztos, hogy segítenek, sőt, remélhetőleg jól összezavarok mindenkit…) Hajrá!
Az első: tatai(J)AK
A második: zámolyi hit(t)el röppen fel a madár
A harmadik: sárga bögre, kék a bögre, kék a bögre, kék a bögre…

(Kino)

Jelentés Déva Gáláról

2009-12-04T13:15:00.010+01:00

Adta: Osztóti Niki, „Mozi”
Vette:
2009. november 12.

Jelentés

Versek hangzottak el!
Déva Gála, Tatabánya, 2009. 11. 06.

A Déva Gáláról meg kell jegyeznem, hogy már hatodik éve kerül megrendezésre Tatabányán. Az elmúlt néhány évben, amíg a Jászai Mari Színház felújítása tartott a Közművelődés Háza adott otthont a rendezvénynek. A jótékonysági gálaest szervezőinek célja, hogy a jegyárakból befolyt összeggel Böjte Csaba testvér törekvéseit, gyermekotthonait, alapítványát támogassák, aki az erdélyi, nehéz sorsú gyerekek megsegítésére tette fel életét. A Gála főszervezője, megálmodója, lelke és motorja Emmer Róbert marketingszakember, a Bányász táncegyüttes tagja. A Gáláról elmondható, hogy a kezdeményezés szép, és értékes. Az est kivitelezése elegáns, színvonalas, és méltó. Felhívom figyelmüket, hogy az idei rendezvényen több vers(!), illetve versrészlet is elhangzott a dramatizált konferansz szövegekbe ágyazva, ráadásul mindegyik kortárs szerző műve, ezért a tatabányai Déva Gála figyelemmel kísérését a jövőben is ajánlatosnak tartom.
A megfigyelt személy: Kiniszi Ottó, gyerekkori jó barátom. Nemrégiben vettem fel vele újra a kapcsolatot, mert tudomásomra jutott, hogy köze lehet egy titkos, földalatti, verseket, és versmondást népszerűsítő szervezethez, az MVE-hez.
A m.sz. néhány perccel négy óra után érkezhetett a színházba, gondolom, a művészbejárón át, mert negyed ötkor már egy rögtönzött próbát tartottak a színpadon. Helyismeretem, és kapcsolataim révén sikerült észrevétlenül beülnöm a nézőtérre, és így volt alkalmam végignézni a próbát. Kiderült, hogy m.sz., mint dramatizált konferansz vesz részt a rendezvényen. Szerepe szerint egy, a második világháborúban árvaságra jutott, majd különböző nehézségek árán révbe ért, 30 körüli férfit alakít, aki kisfiának írt fiktív levelekben meséli el élete történetét. Ezek a levelek összekötő szövegek voltak a különböző produkciók között, pontosabban, a levelek történései elevenedtek meg produkciók formájában, amit a m.sz. a színpad bal oldalán elhelyezett karosszékből nézett végig, mint saját vízióit.
A próbán jelen volt egy csapat fiatal, akik a víziókban működtek közre (feltehetően a Bányász Táncegyüttes utánpótlása a Cinege Együttes tagjai), illetve az őket irányító tanárnő, akiről később megtudtam, hogy Szegvári Ildikónak hívják, és a térségben jelentős munkát végző néptánc pedagógus, koreográfus. A próbán tett néhány kijelentéséből, és a m.személlyel folytatott bizalmas beszélgetéséből kiderült, hogy a gála szövegkönyve is az ő munkája, ebből egyértelműen arra következtetek, hogy a fiktív levelek szövegébe rejtett verseket(!) is Szegvári Ildikó szerkesztette a műsorba, vélhetően a m.sz. tudtával, és jóváhagyásával.

Az előadás nem sokkal hat után kezdődött a köszöntőbeszédekkel, ezt követte a gálaműsor, melyben a produkciókat olyan ismert és nemzetközileg elismert művészek szolgáltatták, mint Korpás Éva népdalénekes, akit férje, alkotótársa, Lakatos Róbert brácsaművész, és zenekara, a RÉV kísért; Tunyogi Henriett balettművész; Malek Andrea színésznő, énekesnő; Berecz András ének-, és mesemondó, valamint a Bányász Táncegyüttes tagjai. Mindannyian kiváló művészek, fogékonyak a költészetre, ezért pályafutásuk figyelemmel követése a jövőben is erősen javasolt!

Mint már említettem a m.sz. a produkciók dramaturgiai vezérfonalaként értelmezhető szövegeiben több versrészlet, illetve egész vers(!) hangzott el. Az eset súlyosságát csak növeli, hogy az elhangzott versek kortárs alkotóktól származnak. Ugyanis versgyanús részletekről az előadás közben jegyzeteket készítettem, melyeket később összevetettem az Adatbázissal. Ennek eredményeképpen megállapítom, hogy 2009. november 6.-án, Tatabányán a jótékonysági estre jegyet váltott több száz gyanútlan, és ártatlan néző négy verset is hallott a m.sz. előadásában. Ezekből három Rigó Józsefnek, egy pedig Verbőczy Antalnak tulajdonítható. Az előadás közben készített vázlatok, és az Adatbázis segítségével rekonstruáltam a verseket(!), ezeket további megvizsgálás céljából függelékben közlöm.

A műsort követően a szervezők egy kis fogadásra invitálták a résztvevő művészeket az intézmény színészbüféjébe. Sajnos ezen a fogadáson nem tudtam részt venni. Viszont így volt alkalmam felmérni a nézőtérről távozó közönség véleményét. Meg kell mondjam, a nézők meglehetősen jó véleményeket fogalmaztak meg az esttel kapcsolatban, sőt egyesek még hangoztatták is, hogy milyen jól érezték (!) magukat. Nem volt egy ember sem a közönség soraiban ülők között, aki kikérte volna magának, hogy a szervezők, és az egyik előadó verseket csempészett a műsorba! Ezt meglehetősen aggasztónak tartom.
Zavaró, sőt aggasztó lehet az is, hogy igen sok fiatalt láttam, akik lelkesen (!) igyekeztek a fogadás helyszíne felé. Fel kell h0vnom a figyelmüket, hogy véleményem szerint az ilyen és ehhez hasonló fogadások alkalmával, ahol a fiatalok személyesen is találkozhatnak, és beszélhetnek a művészekkel, felmerül annak veszélye, hogy (a művészek, köztük m. sz.) megfertőzik őket a kultúra, a művészet, és talán az irodalom, a költészet (!) szeretetével! Mint tudjuk, a fiatalok könnyebben befolyásolhatóak, fogékonyabbak a művészetek, sőt, akár költészet (!) iránt is. Ha m.sz. és a hozzá hasonló alakok sikert érnek el, akkor ezekből a fiatalokból versolvasó, versszerető, sőt (!) akár gondolkodó, önálló véleményt megfogalmazni képes felnőttek válhatnak!!!

A megfigyelt személy működését, titkos, és tiltott verseket népszerűsítő törekvéseit különösen károsnak tartom, ezért Kiniszi Ottó további megfigyelését erősen javaslom, folytatni fogom. Egyre inkább bizonyítottnak érzem azt a feltételezést, hogy Kiniszi valóban elkötelezettje a MVE néven elhíresült versbarátokat (!) tömörítő tiltott szervezetnek. Talán általa eljuthatok a szervezethez, és így lehetőségünk lesz felelősségre vonni a bűnösöket, akik nem átallnak kéretlenül is versekkel, költeményekkel, költészettel mérgezni az ártatlan lakosságot.

Tisztelettel:

Tatabánya, 2009. november 12.

FÜGGELÉK

Rigó József:

Árva

- Árva gyerekek
csinálnak maguknak
hajlékot
papírdobozból
a város parkjában
TÉL LESZ gondolom
s magamra veszem
a kabátot
melybe
belenőnöm
még
most
sem
akaródzik –

Vacogó vallomás

Egy űrhajó közelít a Hold felé.
Egy bogár lassan eléri a fű hegyét.
Vacogva félek most elmenni tőled.
Még sohasem szerettem jobban.
Isten keveri színeit.
Már csak a szemedig látok.
Milyen végtelenül tiszta.
Most leli meg benne hazáját
Az a zártajkú vacogó fiú.

Mondja

Hajlékom vagy - mondja,
Új ruhám vagy - mondja,
Kenyerem vagy - mondja,
Anyám vagy - mondja,
Aztán kifogy a szóból,
Mert árva ő
s ezzel elmondta az életét.

Verbőczy Antal:
Kilenc hónapra születtem
Kilenc hónapra születtem
Anyámnak végig volt teje
iskolába is beírattak
és kék volt a füzet fedele

a legkisebb lánnyal
hetvenhétszer találkoztam
aztán elfogyott a pogácsa
akkor döntöttem úgy
megölöm a sárkányt
de hozzám dörgölődzött
s kávém mellől elkérte a cukrot

tegnap megtanítottam pacsit adni
szükségletre már illemtudóan
kéredzkedik
esténként meséket olvasok neki
s nagyon jól tudja
igazság szerint hármat kívánhatnék

(Fogadjuk el az Út s az Ének
beteljesült szerelmének
a legkisebb fiút

Évmilliók vesszőfutása
pikkelyezi arcát - halak mása
a legkisebb fiú.

Batyuba kötve az út, a dal.
Batyuba kötve vidd magaddal
A legkisebb fiút!)

Amikor a vers választja az embert…

2009-12-04T12:55:00.002+01:00

A vers választása Szabó Éva szerint nem úgy történik, hogy mi megtaláljuk a verset. Akkor az igazi, ha a versek is megtalálnak bennünket. Nem lehet eredményes, pontosabban fogalmazva igaz a versmondás, ha a pedagógus vagy a versrendező megmondja, hogy ezt vagy azt a verset válassza a növendék. Mert nem történik meg a találkozás! Az éppen olyan, mintha megmondanák, kit szeressen az ember. Nem érdemes leszűkíteni sem ezt a kört, mert azzal éppen a versekkel való ismerkedés lehetőségétől, a repertoár kialakításától, a tág szemlélettől és a globálisabb képtől fosztjuk meg a tanítványt. Kell az útmutatás, a segítség, de csakis úgy, hogy az adott illetővel magával fedeztetjük fel az élményt, hogy a kötődés a maga természetességében alakuljon ki. Erre nincs külön szempont, csak belső késztetés, ami önmagában drámapedagógiai funkcióval bír. Karinthy Nihil c. versében megfogalmazott soraira visszagondolva, a magunk művészete átsegít a hétköznapok óhatatlanul elénk vetődő mocskán, kizárhatjuk a magunk teremtette külvilágot, egyedül lehetünk és mégse. A versmondás annyival több, hogy a saját érzésvilágunk (ami lehet csak a mi titkunk) másokban is vágyakat ébreszthet, hangulatokba helyezhet, fokozott és más irányú érzelmi többletet adhat. Másokat is megnyugtathatunk vele, felcsigázhatunk, adunk, anélkül, hogy magunkból eszmei vagy tárgyiasult értelemben elvennénk bármit is, sőt, gondoljunk csak a visszaérkező reakció kapott élményére… A valódi titok ebben rejlik, és ezzel fogható meg az amúgy iskolai tolmácsolásban felnőtt társadalom. Még ma is azt érzi az emberek többsége, hogy a vers egyfajta kényszer. Szöveg, amit meg kell tanulni. Hogy a költő olyan furcsa, megfoghatatlan valaki, akivel nem létesül valódi kapcsolatunk, tehát az érzelmi kinyilatkoztatásait sem vesszünk magunkra. Hogy a versmondás az, amikor egy ember kiáll a színpadra és szaval. Pedig ez nem így van. Azt kell megértetni, hogy a költő is elsősorban ember volt, s csak azután költő. Hogy ugyanúgy érzett: örült, fájt, bolyongott, utat/utakat keresett, olykor elhasalt, berúgott, szeretett, vagyis élt, és meghalt vagy a mi nagy szerencsékre még él. Mindezt megérteni akkor tudják, ha van olyan vers, amellyel érinthetünk. Érzelmileg. Amit ma a legkevésbé „tanítanak” iskolában (sem szövegileg, sem módszertanilag).

Ha azt mondjuk, vannak versmondó tagozatok és ezek egyik meghatározója éppen a kor lehet, nagy hiba lenne mereven kijelenteni, hogy vannak korosztályi versek. Persze, az öregséget, a kort egy élete végén álló költő szemével megfogni is hiba, ugyanakkor nem tudhatom, hogy mit élt át/meg a versmondó: lehettek sorstragédiái a családban, lehettek társadalmi problémái saját közösségén belül, sújthatta háború a térséget, ahol él, érhette atrocitás fizikai adottságaiból, neme miatt, identitása miatt, vagy akár rasszizmus miatt. Lehetett hőn szerelmes és bele is bukhatott, gondolkodhat máshogy filozófiáról, vallásról, politikáról, környezetről, mint az őt körülvevő többség és emiatt érezheti magát elnyomottnak. Mindezen tényezők csak esetlegesen függnek össze korosztályi adottságokkal, sokkal inkább individuálisak. Amit versválasztás segítése esetén csak akkor tudunk megítélni, ha ezeket a részleteket megfelelő emberi, szakmai és pedagógiai hozzáértéssel feltárjuk magunk előtt. Ugyanakkor fizikai adottságok léteznek, ezeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Nem hagyhatjuk rá minden esetben a versmondóra, hogy ezt vagy azt a különleges technikai bravúrt kívánó verset válassza, ha nincs meg az eszköztára hozzá. Nem nézhetünk el bizonyos dolgokat (technikai szint, artikulációs hibák, hangképzés, légzésproblémák, memória teherbírása, fizikai alkat mássága stb.), de mindenképpen nyíltan meg kell mondanunk, ha látunk lehetőséget rá, hogy mikor milyen körülmények között látjuk mi magunk (! – ezt hangsúlyozni illik) lehetségesnek, a vers előadását. Szubjektíve elmondhatjuk a véleményünket a vers választása során, de indokolnunk kell, és nyomatékosítani, hogy ezt sok ember sokféleképpen láthatja.

A vers értelmi és érzelmi egyéniségre szabása tehát elengedhetetlen. Emellett is ügyelni kell arra, hogy a mű irodalmi értéket képviseljen. Számtalan esetben találkozhat a néző versmondó versenyeken programversekkel (ma nagyon divatos például Wass Albertet mondani, akinek életműve leginkább mennyiségileg értékelhető, semmint minőségileg – az irodalmi nyelvezetről ez éppúgy elmondható nála, mint a kiindulópontról, a motivációról – könnyű hazafiasnak lenne, ha az ember elmenekült az elől, amiről ír –, a tobzódó közhelyekről vagy a gyakori logikai bukfencről). Ezeket iskolai ünnepségekre, intézményi megemlékezésekre tartogassa a pedagógus (bár ott is lehet jobbat találni, ami tényleg közel állhat az adott illetőhöz). Még riasztóbb, amikor egy hét-nyolc éves kislány vagy kisfiú áll ki a pódiumra azt mondani, hogy „a víz szalad. De a kő marad. A kő marad.”, mert nyilván nem tudja, milyen hazátlannak lenni, mi az a kitaszítottság, az emigráció stb. Másrészről pedig amellett, hogy kifejező és hiteles, sokat jelenthet a gyereknek magának az olyan vers, amelyben már megélt, vele megtörtént eset, esemény, állapot az, amibe kapaszkodhat, amit átadhat közönségének. Ezekben a saját kis eszköztárával is képes élni, ami nyíltabbá teszi a versmondás iránt! Éppen emiatt ez nemcsak a művészi kibontakozást, de a közművelődési értéket is erősíti.

Lutter Imre