Mire való a költészet?


Az elnök régi–új üzenete a vers ünnepére

Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, s ez annak sikerül, akinek varázsereje van. A költő tehát táltos, vajákos, bűbájos – írja József Attila!
„De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak közös lelkét indítja mennynek a pokol ellen. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnénk abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, a képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.”

De hát mire való a költészet? Semmire! Mindenre!
Semmire, mert a költészet önmagáért való szépség!
Mindenre, mert a költészet a teljes egész!

Mit jelent, mit jelenthet manapság a költészet: van-e létjogosultsága, miért mondanak verset, ha mondanak, sokan vagy kevesen. Játékos gyermek, értelmében, érzelmeiben éppen csak nyiladozó, vagy kibomlott erősszívű fiatal, középkorú felnőtt, melegszívű, unokáiknak múltat mesélő, öregnek aligha nevezhető szépkorú, miért tanul verset?

Hogy feltárja legbensőbb érzését, kitárja önmagát.

Ők a vers szeretői, hallgatói, akik meghallják a verset, az élet szavát, a gondolat, az érzelem rezdüléseit s tudják a költői üzenetet.

Sokan vagyunk, vagy kevesen?

Ha azokra a tenni akaró pedagógusokra is gondolunk, akik gyermekeik felkészítése közben, amikor a vers csodálatos rejtelmeire, rejtvényeinek feloldására, és a gondolatok tolmácsolására tanítják a fiatalokat és önmagukat is gazdagodnak, és ezt átadják tanítványaiknak; akkor azt mondhatjuk, hogy a versszeretők, ha nem is sokan, de vannak: léteznek, hatnak, rejtelmesen és sejtelmesen, öntudatlanul.

Elég hatékonysággal?

Mert, ha a változtasd meg a világot gyönyörű etikus parancsra gondolunk, akkor joggal merülhet föl bennünk: vajon mit tettünk? Tettünk-e eleget? Tanítottunk-e erkölcsöt, szebb életet, szorgalmat, szeretetet? Segítettünk-e a másikon? Segítettünk-e megérteni a Himnusz fájdalmas sóhaját és keserves imáját egy szebb jövőért, mely messzebbre mutat, mint az a halvány remény, mit Herder-jóslat tagadásaként kívánni merészelünk meg- és fennmaradásunkért.

Adtunk-e eleget: megtanítottuk-e a társadalmat a szép magyar beszédre? Megtettünk-e mindent, a nyelvet, tudatot és nemzetet romboló nyegleség, pongyolaság és pontatlanság, a majdhogynem lehetetlennek tűnő mameluk-bólogatás és azonosulás ellen? Lázadtunk-e a klipszerű, a gondolatot szégyenítő látásmód ellen? Mondtuk-e bárkinek is, hogy vigyázzon a simulékony nyelvre, mert ha az nem hordoz erkölcsöt és tartást, pusztítóbb lehet, mint a legsötétebb gazság. Segítettük-e kellő hatékonysággal a nem-beszélőket, adtunk-e segítséget számukra, hogy megtanulják a kimondott szó bűvöletét, megváltoztató hatását, bíztattuk-e arra mindazokat, akik ebben hittek, hogy higgyenek továbbra is benne, mert amiben hisznek, az az igazán fontos, s nemcsak önmaguknak, hanem sokunknak.

Mondtuk-e gyerekeinknek: Ti őrzitek a jövőt, nem azt, amelyik a közös jólétbe szeretne emelni egy nemzetet, hanem azt, amely olyan közösséget ad, amelyben megérted a másikat.

És tudod, hogy ez a tied, mert anyád emlőin szívtad magadba, vagy talán még korábban, mikor a rejtelmes nemlét előtti állapotban a gének által közvetített örökölt nyelvet, éneklést és szerelmet megtanultad melynek kimondásakor nem az eszedre, értelmedre hallgatsz, hanem szíved diktálta érzelmeidre, génjeidre. Mondtad-e fiadnak, hogy nyelvünkben és költészetünkben Balassi, Zrínyi, Petőfi, Ady hazaszeretetének fanatikus megszólalásai élnek tovább? Mondtad-e barátodnak, tanítványodnak, szerelmednek, hogy Csokonai, József Attila, Radnóti bűvös szavait ismételed, mikor kedvesed fülébe suttogod a boldogító, bódító szavakat, azokat a szavakat, amelyek segítenek és gátolnak, hogy megértesd magadat, hogy elhitesd gondolataidat, hogy érvényt szerezz igazadnak, elfogadtasd azt, amiben hiszel? Hited szerint az az igaz amit kimondasz, még ha tudod azt is, hogy a kimondott szó kevés, csak a költő képes olyan tömörséggel, átadással, érzékenységgel, kegyetlen őszinteséggel megfogalmazni a világot, amire csak az évszázadok hite által igazgyönggyé nemesedett ima képes. A legszentebb versek egyike, szólhat bármilyen nyelven, hívhatja istenét égből, földből, fákból, vagy..., vagy az ember önmagából.

0 Response to "Mire való a költészet?"

Megjegyzés küldése