Versmondók Blogja

A 20. század a versmondás évszázada volt. Legalábbis abban az értelemben mindenképp, hogy a technológia fejlődése óhatatlanul bekapcsolódott a verbális kultúra művészi szegmensének közvetítésébe.

A rádió pótolhatatlan kincseket konzervált az utókornak Babits Mihály, Pilinszky János, Weöres Sándor és számos más, immár klasszikussá vált költő versmondásának, versértelmezésének megörökítésével. Hasonlóképp történt ez a televízióval is. A kezdeti korszakait élő média mellett rendkívül jelentős szerepet játszottak a közönségtalálkozók, az élő előadások is, főként a 60-as, 70-es években, az egyetemi ifjúság körében. Latinovits Zoltánék országjárása, az egyetemi színpadok értékteremtő, nem ritkán kísérletező játéka gyakorlattá vált. A társadalom számára evidens lett a versek jelenléte.

A határon túli magyarság (most a pontosítás végett szűkítsük le a fogalmat a Kárpát-medencei magyar nyelvű – nem csak anyanyelvű, ellenben a nyelvet jól beszélő – lakosságra) ma pont annyira foglalkozik a versekkel, mint az anyaországban élők. Sem jobban, sem kevésbé. De a kötődésük más. Az erősebb. A tendencia azonban tagadhatatlan: a 90-es években, a rendszerváltások után a versek, így a versmondás is, idehaza háttérbe szorult. Ennek egyik fő oka, hogy az állami szerepvállalás a kultúra terén jócskán meggyengült, mi több, a költészet és a versmondás területéről egy az egyben kivonult. 1992-től, amikor a jogszabályi környezet is lehetővé tette, egyre másra alakultak meg a non-profit kulturális szektor képviselői, alapítványok, egyesületek és más társadalmi szervezetek. Az állami szerepek átvállalása az említett területen nem volt kérdéses, konkrétan a túlélés érdekében nem volt más választás. A nyugati civilszférával ellentétben azonban a magyar szervezetek a nulláról indultak, az amúgy is szegény társadalom éppen ezért sem anyagilag, sem fizikailag nem állt mögöttük. Bolyai szavaival élve a semmiből egy új világot teremtettek azzal, hogy bázist építettek. Nagyon kemény munkával. A másik fő oka az elfordulásnak az volt, hogy a megváltozott politikai, gazdasági és társadalmi környezetben az emberek az alkalmazkodásra, a mindennapi létszükségleteikre koncentráltak, magyarul, kisebb bajuk is nagyobb volt annál, mintsem hogy a lelki nyugalmukkal, az érzelmi és értelmi gazdagodással foglalkozzanak.

A színházi és a versmondó kultúra feladata ma, a 21. században gyakorlatilag nem más, mint hatékonyan visszavezetni a verset az emberhez, a mindennapokba. Hogy a vers életszerű helyzetekben, szituációkban segítségére legyen. Ezt kell megértetni a versmondókkal, mert nekik is segít, akik hallják/nézik, azoknak is.

A Magyar Versmondók Egyesülete a rendszerváltás után elsők között létrejött társadalmi szervezetek egyikeként tevékenykedik a hazai és határon túli magyar költészet és versmondás népszerűsítéséért. Regionális és külföldi tag-, illetve társegyesületeivel, intézményekkel közhasznú ernyőszervezetként tartja életben és koordinálja a magyar nyelvű versmondó mozgalmat. A kifejezetten a versmondással foglalkozó hazai civil szervezet csaknem valamennyi rangos versmondó verseny, műhely, továbbképzés, tábor és találkozó szakmai segítője, a költészet és a versmondás elismert letéteményese. Célja a vers emberközelbe helyezése, a költészet, mint a magyar nyelv éltetője, társadalmi rangjának visszaállítása.

A Magyar Versmondók Egyesülete a hazai és sok tekintetben a határainkon kívüli magyar versmondó kultúra színvonalának emelkedését eredményezte. A versmondás a rendszerváltás első évei után új lendületet kapott, színvonala és „tömegessége” lassacskán eléri a korábbi évtizedek kulturális mozgalmát. Jó néhány nagy országos verseny született újjá, vagy jött létre az elmúlt években.

Hogy hány rendezvény is van, annak megítéléséhez elég csak a Rendezvénynaptárra, a Versszínház menüjére vagy a Versenyek linkre kattintani a megújult vers.hu honlapon, a Vers Oldalán. Gőzerővel működik a Berzsenyi, a Ratkó, az Arany János, a Petőfi, az „Anyám fekete rózsa”, a Radnóti, és még számos megyei, regionális és helyi versmondó verseny és találkozó, a József Attila versmondó, énekelt vers és prózamondó verseny, az általános iskolai korosztálynak a regionális kapcsolódásokkal megvalósuló Regösök Húrján versenysorozat, amely a felmenő rendszert nagyrégiós központok közreműködésével oldja meg. Mindezek legnagyobbika az Északkelet-magyarországi Regionális Versmondó Egyesülettel, a Magyar Szín-Játékos Szövetséggel közösen szervezett pódiumművészeti és színjátékos seregszemle, a Kaleidoszkóp nemzetközi VersFesztivál.

Ezek a rendezvények mutatják konkrétan, hogy a versmondás ahhoz eszköz, hogy szóljunk egymáshoz, ha beszélni akarunk, egy talán nálunk sokkal erőteljesebben megfogalmazott gondolattal, amit viszont sajátunknak érzünk. A versmondás az érzelmek és álláspontok emberközelbe helyezése, aminek megszervezése koordináció nélkül nem működik. Mert történhet egy helyről, legyen az Budapest vagy más nagyváros (talán könnyebb is, mint szétszórva), a versek közvetítése azonban csak helyben, igenis szétszórtan, az adott településen, vagy annak közelében élő és alkotó művész által lehetséges, ha a közvetlen emberi közeget vesszük alapul. A Magyar Versmondók Egyesülete ezt felismerve néhány éve létrehozott egy virtuális versirodát , amelynek az a célja, hogy a versekre éhes vagy kíváncsi nézőt „versvásárlóvá”, aztán versfüggővé tegye. Az egyébként non-profit vállalkozást egyre többen igénylik, versmondók, előadóművészek által verseket „szállíttatnak” kedvesüknek, barátjuknak, jóismerősüknek. Jelenleg kilenc olyan nagyobb város (régió vagy megyeszékhely) van, ahonnan a művészek elindulnak a megkeresések kapcsán. Találkoznak az alannyal, akinek mondanak egy verset, vagy a megrendelővel, aki kérte a szolgáltatást. Ezek a művészek nem mást tesznek, mint a pillanat történetét alkotják meg helyben, személyessé teszik a verset a befogadónak. A találkozás tehát a személyesség jegyében telik el, ami regionális, megyei, városi alapkövetelmény. És hogy ez mit jelent? Hamarosan folytköv.

Lutter Imre