Versmondók Blogja

Ha azt mondom: vers, akkor a hagyományos versmondás az, ami elsőként eszünkbe jut. Ha a versmondónak mondom ugyanezt, a versválasztást követően ilyen szavak kell, hogy röpködjenek a fejében: artikuláció, ritmus, beszédhiba súlya, tájnyelv preferálása/elvetése, légzéstechnika, ütem, hangsúly, enjambement, hangerő és hangszín használata, verbális eszközök egyéb használata. Néhány szakmai gondolat arról, ami a pódiumhoz szükséges, s amelyet a vers- és prózamondó versenyeken is értékel a zsűri.

Művészi beszéd

A helyes légzés- és beszédtechnika minden esetben alap a versmondásnál. De nem azért, mert a versmondás a szép beszédről szól! Véleményem szerint ez nagy tévedés. Hanem azért, mert versmondás közben az érthetetlen vagy súlyos beszéd zavaró és elvonja a figyelmet. A tájnyelvek esetében a kérdés az, hogy autentikus-e vagy sem. Az az akcentus, amit az ember egy tájegységről hoz, bizonyos esetekben segítség (például csángó mesék, délvidéki költészet stb.), máskor közömbös (lásd Latinovits), megint máskor zavaró tud lenni (egyértelmű, ha például csángó tájszólással mondunk svéd gyerekverseket vagy tudatosan szleng nyelvezetű szöveget). Szintén ilyen lényeges kérdés a hangsúly-hanglejtés problémája. Ha nem a meglévő eszköztárnak megfelelő verset választ a versmondó, akkor bizonyos mondatok egészen más értelmet nyerhetnek (pl. Petőfi Szeget szeggel: „A deákné vászonánál / Ő se' jobb: / Engem dönget a lopásért / S szinte lop; / Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / Míg anyánk a bibliában / Levelez.” – ebben a versben a „szinte” a szintén ismétlő kifejezésre utal, nem pedig arra, hogy „úgy tűnik, mintha”. A versmondók többsége a hagsúlyt a lop-ra helyezi, így utóbbi értelmezést nyeri el a sor, ami hiba. A helyes: a hangsúlyt a szinte-szóra kell helyezni!)
Hiba a túlartikulált beszéd is, az a ló túloldala. Ez is elvonja a figyelmet, ráadásul a vers elveszti hétköznapiságát, távol kerül az embertől, művi (és nem művészi) lesz.
A kettő között kell megtalálni a helyes utat.
Elsajátítható a művészi beszéd, de mint mindent, tanulni kell. Példának okáért: a fokozásnak három formája van, ha valaki ezt nem tudja, nyilván nem tudja a legmegfelelőbbet választani. Ez, mondjuk egy keretes versben, egy refrénszerűen ismételt versszak-sorozatnál az unalomba hajthatja a nézőt… Ha a versmondó túlordítja a verset, mert a feszültséget csak ezzel tudja éreztetni (holott sok esetben éppen a visszafojtott düh az erős és hiteles, tehát életszerű), akkor kizökkentheti a nézőt/hallgatót.

Színpadi megvalósítás

Értelmezi-értteti, látja-láttatja, érzi-érezteti, érzelmi-értelmi üzenet, kisugárzás, pódiumi viselkedés, öltözet, non-verbális eszközök használata, összhatás, pódiumi létállapot megléte.

A művészi megvalósítás nem véletlenül áll a legelső helyen a súlyozásnál, ez igényli ugyanis a legtöbb előkészületet, úgy mint a művészi eszközök elsajátítását és megfelelő alkalmazását, ösztönössé tételét, és persze az ehhez szükséges affinitást.

Verstanulás

A verset, prózát soha nem részenként tanulja a jó versmondó. Így ugyanis széttöredezik a fejében a szöveg és azzal lesz elfoglalva, hogy a részeket megfelelően, zökkenőmentesen párosítsa össze. Nem lesz íve és gondolatisága.
A verstanulást meg kell előznie a kutatásnak: vers körülményeit fel kell tárni (Babits Jónás imáját nem mondhatjuk anélkül, hogy ne tudnánk a gégeműtétjéről, ami alapvetően motiválta a vers megírására; nem mondhatjuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet c. versét, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy politikai indíttatású és nem szerelmi versről van szó stb.).
Meg kell tehát ismerni a költő életét, életművét: milyen időszakban, milyen helyzetben keletkezett a vers, amennyiben lehetséges, fel kell kutatni, mit akart eredetileg mondani a költő. (Mindez veszélyes is: Arany János ült egy író-olvasó találkozón, amikor a kor egyik elismert irodalomtörténésze mondotta, hogy „a költő ezt gondolta, amikor írta a verset…”. Arany mögötte ült és megszólalt: „Gondolta a fene!”). Ha kortársköltőtől mondunk verset vagy mesét, akkor szerencsénk van: kérdezzük meg! Ha birtokában vagyunk az információnak, van alternatívánk, van lehetőségünk dönteni mellette vagy vele szemben.
A verstanulás nem puszta szövegtanulást jelent: az alatt is érik bennünk a vers, amíg memorizálunk, kialakul egyfajta (vélhetően még nem a megfelelő, de semmiképp a végső) értelmezés, érzés, ami a verssel való viszonyunkat alapvetően meghatározza majd. Ezért engedni kell a hangsúlyokat kialakulni, élni kezdeni bennünk. De éppen ezért nem jó hangosan tanulni, a belső hangunk az adott helyzetben még nincs meg (hogy is lehetne??).
A verstanulást követnie kell a kísérletezésnek. Ahhoz, hogy a vers és az előadó között lévő bizalmi viszony kialakuljon, próbálgatni kell mondani. A műhelymunka nem arról szól, hogy a konvenciókat be kell tartanunk. Arról szól, hogy megérezzük, meddig mehetünk el, mi sántít és mi igaz.
Amikor sikerült kialakítani a saját képünket a versről és annak mondásáról, jönnie kell a versérésnek, amikor nyilvánosság elé még nem állunk. Pihentetésnek hívják ezt. Amikor az ember nem nyúl a szöveghez, csak hagyja, hogy érjék olyan történések, események, amelyekről esetleg asszociálni tud, összefüggéseket, kapcsolódási pontokat találhat a verssel. Ennek időszaka egyénileg változó (érett versek esetében, amikor az ember nem mondja évekig, úgy változik, ahogy az attitűd: új értelmezéseket vél felfedezni benne. Mint a Kisherceg, sok év utáni újraolvasáskor. Ilyenkor viszont már revideálni kell a korábbi „teljesítményt”.)

Közös felkészülés, a külső szem

Jó, ha van instruktor, ha valaki ad visszajelzést. Erre alkalmas a pedagógusok egy része, de főként a versrendezők (ilyen képzésre korábban már utaltam).
A legnagyobb hiba, amit pedagógusok tömkelege követ el, hogy előjátszik: felolvassa a verset, hogyan kell elmondani. A vers szubjektív műfaj, nem lehet másokat utánozni, mert kirekesztjük magunkat a versből azáltal, hogy a külsődleges eszközök pontos másolására figyelünk. Olyan eszközökre, amelyek segítettek egy másik előadónak, de a mögöttük lévő késztetés, érzelmi-hangulati vagy létállapot bennünk nem realizálódhat ugyanúgy. Modorosak, ripacsok, hiteltelenek leszünk. Éppen az a lényeg, hogy a pillanat művészeteként a költő aspektusa, a mi érzésünk, gondolatunk és a pillanatnyi hangulat, miliő is befolyásolja a versmondásunkat. De nem más! Gyakran látni versszövegekbe bejelölt, ceruzával beírt instrukciókat is. Nem működnek! Fölösleges, mert nem hagyjuk élni a bennünk lévő hajtóerőt, elvész a motiváció. Instruálni nem lehet, nem szabad úgy, hogy soronként, szavanként vagy akár versszakonként mondjuk meg, hogy mit hogyan csináljon a növendék. Akkor sok kis utasítás, és nem egy asszociáció irányít.
Nem szerencsés egy adott verset egy előadótól meghallgatni, mert befolyásol bennünket. Jó lehetőség viszont többtől hallani, különösen, ha tudjuk vagy megfejthetjük az okát, ki miért mondta, mondhatta el úgy, ahogy. De semmiképp sem vezérelhet ilyenkor az a szándék bennünket, hogy elcsenjünk valamit, utánozzuk a művészt. Segítség lehet ugyanakkor magnóra felmondani, videóra felvenni a versmondást, mert magunkat kaphatjuk rajta nem megfelelő verbális és non-verbális kifejezéseken. Ezt közösen is érdemes a növendékkel tenni. (Kamera esetében ne erőszakoljuk a tanítványt, hogy mindenképp a lencsébe nézzen, ha zavarja, mert rutintalan versmondók nem tudnak elvonatkoztatni a gépi közegtől és amúgy is látjuk a gesztusokat, halljuk a hangot, látjuk a mimikát és érezzük a versmondást magát. Mondja ilyenkor nekünk, egy másik szögből vegye a kamera.)

A versmondás kulcsfontosságú szakmai iránymutatásai

Kezdet: az előadás nem akkor indul, amikor megszólalunk, hanem akkor, amikor érzékel bennünket a közönség: versmondó versenyen, amikor feláll az előadó a helyéről, mert már akkor a figyelem középpontjában van; színpadon, ha állóképpel kezdődik egy est, amikor bevonul a művész, vagy amikor a függöny felmegy. Nem kezdjük el akkor gombolni a zakónkat, nem forgatjuk a fejünket, nem „testedzünk”, nem köszörüljük a torkunkat, és nem úgy megyünk ki a pódiumra, hogy lerí rólunk minden félelmünk vagy lámpalázunk. Tudatosan, hiszen ez már a versre hangolódás legfontosabb fázisa, ennyi időnk maradt. Pont úgy, ahogy a közönségnek is...

Költő és cím: nem tartozik a vershez, puszta információközlés, ezért egyiket sem hangsúlyozzuk. Nagyon ritka esetben szerencsés az is, hogy a végén közöljük ezt az információt. Ez csak akkor működik, ha nagyon in medias res a vers, de veszélye is van, mert nagymértékben csökkenthetjük a hatást, ha az előadás után civilként szólunk a közönséghez. A vers mondanivalójának, értelmének ki kell derülnie, kapcsolódásának az előadóhoz és a közönséghez meg kell teremtődnie a vers végére. Az előadás pedig csak akkor fejeződik be, ha lejöttünk a színpadról és nem ránk figyelnek.

Korábbi iskolák alapvetése volt, amolyan megszeghetetlen, áthidalhatatlan szabály, hogy nem használhatunk non-verbális eszközöket egy vers tolmácsolásakor. Ez mára (szerencsére) elkopott. Természetszerűleg nem szabad eljátszani a verset, pont annyi fér bele, ami magunkból, ösztönből érkezik. Az érzelmeket non-verbálisan sem szabad azonban elfojtani, hiszen a vers főként érzelmekről szól. Ne szorítsuk le a kezünket, de ne integessünk (csak ha felállt a közönség és elment, mert pocsékul végighadonásztuk az egészet).

Szabad hétköznapi hangsúlyokat alkalmazni fennkölt szövegkörnyezetben is, a középkori kötelező szabályt („Szavald a beszédet…” – Shakespeare) az idő avíttá tette. Az előadónak az a célja, hogy megértsék és megérezzék, amit át akar adni. Teljesen mindegy, mit gondol a versmondás közben: ha én egy bizonyos ismerősömtől vagy a vele történt veszekedés emlékétől vagyok ideges, és ezt ültetem át a hazám védelmére a produkciómban, s közben ebből mit sem sejtve hisz nekem a közönség, mert üzenetet kapott, elértem célomat. De epekedhetek, földhöz vághatom magamat, az égig tárhatom karom, ha senki nem érti, mit művelek, így csak nevetségessé teszem magam és a verset.

Ha nem a klasszikus formában interpretálunk , hanem merünk formát bontani önmagunkban vagy társunkkal, színpadon performansszal, verses mozgásszínházzal, önálló esttel, verszenével, otthoni körben vers-ajándékkal, akkor a verstől szabad némileg elvonatkoztatni (ellentétes értelmet azonban csak paródia vagy műhelymunka eredményezhet).

Ha prózáról, meséről van szó, gyakorta előfordul, hogy több személy szólal meg a szövegben. Az előadó a narrátor, miközben a többi hang is jól elkülönülten meg kell hogy szólaljon, de: nem hangutánzásról van szó! Nem kezdhetünk el brekegni, mert béka az éppen ábrázolandó (vagy érzékeltetendő) állat, akkor ugyanis nem tudjuk helyesen, hitelesen a béka érzéseit, mondanivalóját tálalni. Furcsán hangzik, de igaz.

Ha minden hangsúlyos, semmi sem az! Tudnunk kell, hová tesszük a hangsúlyokat (itt nem csak szavakról beszélünk, hanem magáról a mondanivalóról). Csak így vezethetjük érvényesen a nézőt/hallgatót a cél, célunk felé.

Lehetőség szerint kerülendő a mikrofon használata, mert az emberi hang elveszhet benne, megmásulhat tőle.

A vers- és prózamondás egy furcsa háromszög: a szerző, az előadó és a közönség hármas viszonya. Egyik sem elképzelhető a másik nélkül. A háromszög minden oldala bizalmat feltételez, és mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel. De az előadó a kulcspont, rajta múlik szinte minden! Mindegy, hogy a műhelymunka során mit próbál, mit gondol, vagy mire gondol közben, a lényeg a célba találás, hogy a néző vagy a hallgató is azonosulni tudjon saját életében, életérzéseiben, eszmeiségében az elmondottakkal. Vagy vitázzon vele…

Mindezeket pedig ismertetni, tanítani, próbálgatni kell a növendékkel, mert magától nem fogja tudni.


Lutter Imre