Elment Lukács Jánosné
Elment Lukács Jánosné Magiszter Versmondó, a Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Alkotókörének tagja. A Radnóti-díjas, a Kaleidoszkóp VersFesztiválon és számos versmondó versenyen több alkalommal díjat kapott versmondó a Magyar Versmondók Egyesületének egyik legrégebben csatlakozott tagja volt. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt és több más díj tulajdonosaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészetek terjesztésében, művelésében.Julika és az állatok nyelvén tudó juhász
A versmondók családja furcsa. Úgy vagyunk benne, mint egy igazi családban. Találkozunk, örülünk egymásnak, aggódunk a másikért és féltékenykedünk, szurkolunk, talán áskálódunk is olykor, de a szoros kötelék miatt és dacára – alapvetően szeretjük egymást. Néha sokszor nem hallunk egy-egy családtagról, mert kiesik a látókörünkből, mert problémája van, vagy öröm érte, mert szerelmes, tanul, gyereket szült, elköltözött, megcsalták, bánatos. Aztán felbukkan újra, vagy hírt ad magáról, és mi újra – a régi kapcsolat fonalát felvéve – üdvözöljük köreinkben, a családi összejöveteleken, versenyeinken, táborainkban, műhelyeinkben.
Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy elmondhassuk – hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?
Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.
Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel – a hangja dallama, hogy volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Mégis, ezek a találkozások, legyenek akár úgy, hogy egyikünk a pódiumon, a másik előtte – ezek a rövid találkozások összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.
Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor teljesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a film, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játékossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet rárakta súlyokat. Szinte megfiatalodik közben, és ragyog az arca.
Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy elmondhassuk – hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?
Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.
Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel – a hangja dallama, hogy volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Mégis, ezek a találkozások, legyenek akár úgy, hogy egyikünk a pódiumon, a másik előtte – ezek a rövid találkozások összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.
Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor teljesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a film, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játékossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet rárakta súlyokat. Szinte megfiatalodik közben, és ragyog az arca.
Így fogok emlékezni rá, amíg élek.
Legyen neki könnyű a föld.
Tóth Zsuzsanna
Lukács Jánosné: Hintaló
A „Hintaló” története Tatabányán a 6 ajtós lakásokban játszódik. Apám a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott, mint bányász, amikor „sasos behívót” kapott - szüleimtől hallottam, így hívták. Azonnal mennie kellett. A Tatabánya–Felső illetve Felsőgalla állomásán vagonírozták be, onnan indult a frontra. Megjárta a Donkanyar poklát. Sokáig nem jött hír róla. Anyám négy gyermekkel itt maradt, köztük voltam én is. Ezt a Karácsonyt örökítettem meg a „Hintaló” című írásomban.
Hintaló
Nem tudom, hogy az emlékezőképességünk hány éves korunktól fejlődik ki annyira, hogy hosszú évek múltával is tisztán és világosan tudjunk felidézni megtörtént eseményeket. Annyi bizonyos, hogy nekem négyéves koromból származik maradandó élményem.
1944. december 24-ét írtunk akkor, s ezzel már sok mindent elárultam. Egyrészt, hogy még javában tartott a II. Világháború, másrészt pedig, hogy karácsony szentestéjére készülődtünk. Apám a fronton volt, így aztán csak a csonka kis családunkhoz köszönthetett be a Jézuska. Mi négyen: nővérem, én és két öcsém már nagyon vártuk a Megváltót.
Anyánk délután átvitt bennünket a szomszédba Terus néniékhez, ahol mindenkor menedéket találtunk. Kisebbik öcsémet az ölébe fogta, és elkezdett mesélni csodaszép meséket, mi meg körbeültük és szájtátva hallgattuk.
Frissen él emlékezetemben Terus néni hófehér, kontyba fésült haja, ami olyan fényesen ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Jóságos, mosolygós arca valósággal kipirult, ahogyan beleélte magát egy-egy meserészletbe. Ahogy a mesét befejezte, így szólott hozzánk:
„No, majd most elválik, hogy ki volt a jó! Mert azt a Jézuska megjutalmazza.” Azzal kinézett az ablakon, és meglepődött arccal fordult felénk: „Már nálatok járt, mert égnek a gyertyák!”
Nekünk több se kellett! Türelmetlenül és izgatottan vártuk anyánkat, hogy mikor lép be az ajtón. Már teljesen besötétedett, amikor anyánk végre betoppant. Tágra nyílt szemmel újságolta, hogy éppen most kísérte ki a Jézuskát tőlünk, s azzal kisebbik öcsémet fölemelte a karjába, mi meg a ruhájába csimpaszkodva csetlettünk-botlottunk a sötét utcán. Szívünk tele volt várakozással, s az izgalomtól remegve léptünk be az ajtón. Finom kalácsillat töltötte be a kis lakást, s égtek a gyertyák. Anyánk mindig tudott meghittséget varázsolni!
A szobaajtóban, mintha a lábunk gyökeret eresztett volna, úgy álltunk mozdulatlanul, csodálkozva. Bennem furcsa érzések kavarogtak: féltem is, meg örültem is. Nem tudom, miért, de ezt az érzést ma is sokszor érzem.
Aztán anyánk megfogta a kezünket és a szobába vezetett, a karácsonyfa mellé. Csodálatosan szép fenyőfánk volt! (Mint később kiderült, Pista bácsiék kertjéből vágták ki.)
A fát házilag készített szaloncukrok, papírdíszek, pattogatottkukorica-füzérek, aranyozott diók, angyalhajszálak díszítették. A fenyőágak hegyén csavarodott viaszgyertyák égtek csipeszes gyertyatartókban.
A fa alatt játékok sorakoztak. Gyümölcsízes ládikókból összeeszkábált babaágyak, bennük csodálatosan elkészített rongybabák, amit anyánk készített.
Volt még a fa alatt egy fehér, göndör szőrű kutya is, amit négy keréken lehetett húzni. De ez még hagyján! Ugatott is. A hátán volt egy fémkarika, amit ha meghúztunk, már vonyított is! No, több se kellett! Ettől kisebbik öcsém úgy megijedt, hogy torkaszakadtából ordítani kezdett. Anyánk nyakába csimpaszkodva távoztak a szobából.
És csodák csodája! Ott volt az általam már oly régen áhított hintaló is. Igaz, használt és kopott volt, de mégiscsak ló volt! Igazi kantárral, meg igazi nyereggel felszerelve! (Később megtudtam, hogy a kutyát és a lovat anyám egy zsák lisztért cserélte.)
No, attól a perctől kezdve engem csak a ló érdekelt.
Először alaposan átvizsgáltam elölről, hátulról, megsimogattam, ahogy egy új gazdához illik, s aztán egy hirtelen mozdulattal már a nyeregben is voltam. Megfogtam a gyeplőt és már száguldott is! Fenn jártam a fellegek fölött. Azt a boldogságot, mint akkor, még sohasem éreztem!
Sokáig gyönyörködtem még az én gipszparipámban, fésülgettem a sörényét, farkára csomót kötöttem, - úgy mint az igazi lovaknak szokás, - aztán a kutyát is megnyergeltem!
Közben kopogtattak az ajtón, amitől úgy megijedtünk, hogy az ágy alá bújtunk. Szerencsére csak Terus néni és Pista bácsi lépett be az ajtón:
„No! Hol vagytok, kis lurkók?” – nézett be a szobába kíváncsian Terus néni, mi meg sorban másztunk ám elő az ágy alól.
„Az angyalát!” - kiáltott ránk. - „Csak nem féltek?!” - S közben a karácsonyfa felé mutatott: - „Akiknek ilyen szép karácsonyfát, meg ennyi játékot hozott a Jézuska, azoknak semmi okuk sem lehet a félelemre!”
Mi lesütött szemmel, szégyenlősen fogtuk egymás kezét.
- „Inkább valami szép verssel vagy énekkel köszönjétek meg a Jézuskának a sok ajándékot! Tudtok-e valamit?”
- „Tudunk!” - kiáltottuk egyszerre, és már ott álltunk mind vigyázban a pódiumon:
(Vers):
Karácsonykor sok a dolog,
Segítsetek kis angyalok!
Munkára hát gyorsan, gyorsan!
Készítsünk el mindent sorban.
Azt sem tudom, mit csináljak?
Láncot fűzzek?
Aranyozzak talán diót?
Válogassak mogyorót?
Elfelejtem a dolgomat!
Tisztítsd ki a csillagokat!
A gyermekek már úgy várják!
Az égbolton még nem látják!
Hol a szappan?
Majd én kitisztítom!
S egy-kettőre kiakasztom.
Te meg hozd a havas zsákot,
Megfogod és jól kirázod!
Hulljon a hó lenn a földön,
Fiú, leány hadd örüljön!
(Ének):
Lágy hópehely hull a földre,
Dombon-alatt, hegytetőre,
Fehér lesz a zöld fenyőfa,
Erdő, mező bokor alja.
Kis hópelyhek repüljetek!
Üzenetet is vigyetek,
Szálljatok le angyalszárnyon:
Itt van már a szép Karácsony!
- „Istenem! Hogy örülne szegény apjuk, ha ezt látná!” - sóhajtott fel Terus néni.
- „Majd csak hazasegíti a jó Isten!” - válaszolta Pista bácsi elcsukló hangon.
Aztán sokáig csend lett. Anyánk sápadt, sovány arcán némán gurultak le a könnycseppek. Aztán erőt vett magán, felállt és szelíden így szólott hozzánk:
- „Későre jár az idő! Búcsúzzatok el szépen!”
- „De a lovam még nem evett!” - kiáltottam aggodalmasan.
- „Tényleg! Majd elfelejtettük!” - szólott anyánk, s azzal kintről hozott egy marék szénát, és a lovam elé tette.
Megnyugodtam, és hamarosan elaludtam. Álmomban láttam ám, ahogy a lovam jóízűen ropogtatja a szénát, s közben a farkát csóválja, nagy, fekete szemével meg hálásan nézett felém.
Reggel, ahogy felébredtem, mindjárt kipattantam az ágyból és egyenesen a lovamhoz mentem, hogy szemügyre vegyem a dolgokat. A széna már nem volt ott.
- „Látod? Megette, és mennyire jóllakott!? Fogd csak meg a hasát, milyen domború lett!” szólott anyánk olyan meggyőzően, hogy elhittem minden szavát.
Pár szál széna még a földön hevert. Gondoltam, ezt még a szájába tömöm! Pici rés volt a zabla mellett, ott próbálkoztam. No, végre sikerült! Csak az ujjam nem tudtam kihúzni, akárhogyan is próbáltam.
Úgy éreztem, mintha a ló az ujjamat is le akarná nyelni. Nagyon csúnyán nézett a szemem közé, amitől úgy megijedtem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:
- „Jaj! Jaj! Segítség! Megharapott a ló!”
Anyánk odasietett, és egy mozdulattal kihúzta az ujjam a ló szájából.
- „Ne félj, te csacsi! Szeret téged a ló, csak ne gorombáskodj vele!”
Napokig feléje sem néztem! Aztán, ahogy múlt az idő, a haragom is elmúlt. Ismét jó barátok lettünk.
Anyám intő szava örökre megmaradt szívemben. Azóta is nagy-nagy barátságban élek az állatokkal.
Tata, 1999.11.12.
Lukács Jánosné, Julika
Isten nyugosztalja Julikát! Kiváló versmondó és annál is jobb ember volt. Nem felejtjük...
Lutter Imre
Ma tudtam meg a halálhírt. Drága Julikám, annyi gonddal, bajjal küszödve is mindig ott voltál a versmondók legjobbjai között! Mindig csodáltam erődet, szeretettel figyeltük egymás versmondását. Hiányozni fogsz! Nyugodjál békében!
Torma Mária