Versmondók Blogja

Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor
szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim
között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket
sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy,
ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott
voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a
hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én
akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el,
akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó
szakadékok
útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó felhők
alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport
virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a
róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor
zuhanni kezdtem…és …minden kezdődött elölről.

Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen
akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból
zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok
mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor
a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik
megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami
Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és
élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi
madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok
beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe
a tavasz-szobából.

Egyre többször időzök lelkem ablakában.
          /Molnár József/