A megrogyott elmén túl

Már én is repülnék, akár a gondolataim, de már
a mindenekfeletti szerepet is átadnám a kórházi
ágy forró ölelésében fekvő Édesanyámnak, ki ki tudja
már hányadik életmentő műtétére vár, hogy
megálljt parancsoljanak végre a szenvedésnek,
a mindig kiújuló örökös rettegésnek...Csak
néz nyitott szemmel a hátamögött hagyott
élet kibogozhatatlan szálai közt vergődő
életére, csak próbálja megfejteni a még
számára is megfejthetetlen feladványok közé
szorított talányokat, csak kiutat keres a szűkké
vált labirintusból, ahová kétségbeesett
szülei zárták, születése óta, s ahonnét azóta
sem tud kiszabadulni. Most itt van az újabb e-
sély, s a számtalanul átgondolt variációk közül
a legfényesebbet fogja majd választani, ha
nem választott volna már - tudom. "Most szívte-
lennek tűnik a perc is, amint a síri csendből szó-
lok, de döntésem véglegesítve-hitelesen szerető
pecsétjeitekre vár, ne haragudjatok, ha már
elmennék innen, hol annyian, s annyiszor dédelgető
kék egetek között voltam, hol annyian, s annyiszor
hívtatok vissza...Most mennem kell, ne várjatok
vissza, ne hívjatok vissza, hívjátok az Angyalt, ki
eddig vigyázott rám, ki lejegyzett rólam mindent, s
most benyújtották a számlát; Majd látjátok a távozó
Fényem, majd áthaladok egy réten, majd integetek
serényen..." S amint ott fekszik az ágyon, a
forró, még ki nem hült ágyon, hol mozdulatlanul
alszik, nyitott szeme tükrében még tollászkodik
az élet, hogy várja az új életrementő műtétet, a
múlt álarcait levető emlékek megrohamozzák, s a
mi fog történni velem? kérdéseivel összeütköznek...
Megrogyott elmével elézuhan az eseményeknek.

/Molnár József/


0 Response to "A megrogyott elmén túl"

Megjegyzés küldése