Exponálás

Ami ott, akkor, abban a pillanatban
megállíthatatlan-megállítható:
a növekedés a fákban,
egy lehulló levél félúton.
a harmat-könnycsepp az arcokon,
az üvöltés szele,
a naplemente a holdudvaron.
a fogátcsikorgató orvos,
a kórterem halotti-friss lehelete,
a fehér köpenybe bújt angyal,
a kisírt arcú reggeli ködök,
a változtatható változatlansága;
a hólepedők vízesése,
a pohár víz kézremegése,
kérdések, melyek sóhajok.
A daganat, amely eltávolítható.

/Molnár József/

0 megjegyzés Címkék: , , , , | | edit post

Plakátvers

„Felejthetetlen pillanat”a plakáton a felirat, repülőutakat
reklámoznak rajta, egy pár nézi bambán, amint
Toszkánában akciósan bukik le a nap.

A ritmus úgy kiált a mondatért, mint kabátért a gomb,
a cérna kanyarog, mire felfűzném a hiányt:
fess hasonlatok, csinos jelzők, itt-ott rím, vessző meg pont…

…van egy szekrény otthon - tele pillanattal, mit nem feledhetek ,én
kinyitnám, ha merném, választhatnék közülük jólesőt, meg fájót,
vagy éppen vicceset – amilyenre a versemet szeretném.

Fogynának a díszek, és egyre csak nőne a költemény
,- amint aggatnám a cuccot, aképp rövidülne madzagja, a metrum –
és kész lenne, mit hárman írtunk legalább: a plakát, a pillanat, meg
én.

/Csikós Szilvia/

0 megjegyzés Címkék: , | | edit post

Álmok

Álmodott éjjel,és álmodozott nappal.
Kereste,kutatta éjjel-nappal a nőt várta.
Kalandos szerelem,de vajon a férfinek ez kellett?
A szél néha belekapott fürtjeibe,
lába alatt a homok puhán szétfolyt.
Az illat amit a víz hordoz magával,tiszta,
teljesen kitisztult a gondolata.
Érezte ahogyan a napsugár perzselte hófehér bőrét,
Nézett a végtelenbe,előtte csak egy ember tekintete lebeg,
hogy végre láthassa őt.
Tenger és végtelen,sohasem lelem meg,gondolta a férfi,
csak ment vitte őt szíve,hisz szerelme hajthatatlan,
s vágya nyughatatlan.
Alkonyodott már a nap is lenyugszik már,
mire ők egymás karjaiban találtak nyugalmat.
Simogatja a férfi a leány arcát,csókolta édes ajkát,
miközben keze kutatva kereste feszülő testének rejtélyes alagútját.
Édes szerelemmel vették egymást birtokba.
Percek,órák teltek el csendesen,olykor vad sóhajokkal,
míg eljött a reggel,és a tenger halk moraja ébren tartja szerelmüket.

/G.S-Ágnes/

0 megjegyzés Címkék: , , , , | | edit post

Plázában él a nemzet…


(Lutter Imre)



Kocsmába mentünk a Lackfival. Azaz csak mentünk volna, mert a szomjú test számára legrémisztőbb tábla lógott kedvenc talponállónk ajtaján: „Mindjárt jövök!” – hirdette hatalmas felkiáltójellel a tacepaó. Bennünk meg ugyanekkora kérdőjel domborodott (legalább akkora, mint nyakunkon az ádámcsutkánk, ami fel-alá járkált a szomjúság okozta sok nyeléstől), hogy most akkor hova, ha beszélgetni szeretnénk egy pohár ital mellett? A kocsma kirakatának üvegében csillant meg a négysávos utca túloldalán éktelenkedő pláza. Elég sok ember megy be, akkor csak nem írják ki ott is, hogy most kívül tágasabb… Sietősen a túlpart felé vettük az irányt, átverekedtük magunkat a parkoló elénk gördített autós akadályain, belibbentünk a fotocella szuperkényelmes automatizált ablaktábláján, és elindultunk egyenesen a végtelennek tetsző üzletsor mentén. Még csak kávézóra keresztelt kocsma sem akadt az utunkba, akadt viszont jó néhány ifjonti hölgy és úr, akik minden sarkon belénk ütköztek egy-egy „bocsika”, „nehari” és „csumika” kíséretében. Csevejük valódi tanulmány lehet a még élő elődök és a még meg nem született utódok számára. Némán mentünk egymás mellett, leginkább csak mosolyogni tudtunk, mi, két idegen, anyanyelvünk újjászületésének hangos mementóit hallva. Néha összenéztünk, és amikor eleget hallottunk, dobbantottunk, és a csilivili shopokat magunk mögött hagyva átgrasszáltunk lájkolt klubunkba. A szitu trendiségét Jani örökítette meg. Ő a mainstream költő. Na tessék: anyanyelvünk páratlan gazdagság továbbél bennünk és gyermekeinkben…

Lackfi János: Véletlen

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem

koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem

fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten

depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben

könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem

vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

0 megjegyzés Címkék: , , , , , | | edit post

Illyés Gyulára emlékezünk

















A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Magyar Írószövetség és a Magyar Versmondók Egyesülete közösen emlékezett Illyés Gyulára november 6-án, a Tolna megyei Ozorán.

Az ötödik alkalommal meghirdetett Illyés Gyula Nemzeti Vers- és Prózamondó Verseny célja teljesült: a szerző költészete előtt méltó módon tisztelegtek a versmondók, ahogyan azt Vasy Géza, az Írószövetség elnöke is kiemelte zárszavában. A verseny felfutásos rendszerű volt,
azaz előválogatókról jutottak a költő születésnapja alkalmából rendezett ozorai döntőbe a legjobbak.

Díjazottak:
Tóth Péter Kunszentmiklósról
Ságiné Nagy Time Szolnokról
Valentyik Anna Dabasról

A nyerteseket a Nemzeti Erőforrás Minisztérium részesítette jutalomban, és számos különdíjat is kiosztott a zsűri, amelynek tagjai voltak: Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke, H. Horváth Béla irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar főigazgatója, Tóth Zsóka Radnóti-díjas előadóművész, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Főosztályvezetője és Kiss László, Radnóti- és Csokonai-díjas rendező, a Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke.

A versenyzők ellátogattak Illyés Gyula szülőhelyére, Rácegrespusztára, ahol megkoszorúzták a szülőház helyén álló kopjafát, majd ezt követően a verseny legidősebb versenyzője, a 87 éves budapesti versmondó, dr. Szabó Józsefné Jobák Márta mondta el Illyés Gyula A béres temető című versét.

Álljon itt most egy naplójegyzet, ami akár ma is születhetne, blogbejegyzésként vagy posztként, ha volnának még sokan, akik európaiként is tudnak gondolkodni magyarságuk mellett.

Naplójegyzetek – Illyés Gyula

November 22.

Sokat utaztam, de soha nem szerettem utazni. Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek, már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt nekem már a falu. Ozora is. „Csak tapasztald ki azokat a kathólikusokat”, mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek.

A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres–Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt, valahányszor a körülmények végül mégis útra kényszerítenek.

Úgy álltam rá erre az útra, hogy nem hittem benne. A rom-Pestből (és a rom pusztából) még egyszer Zürich. Genf, Párizs? A rom jelenből még egyszer vissza a lebombázhatatlan ifjúságba? Amikor a lehetőség híre eljutott hozzám, azzal, hogy adjak rögtön nyolc igazolvány-fényképet, első gondolatom az volt: mindebből csak a fényképésznek lesz haszna, ha ugyan az egész nem valamelyik munkátlan fényképész ügyes ötlete. A svájciak szíves meghívását azért fogadtam el, mert nem hittem benne, s ez volt a legegyszerűbb, hogy elvessem a gondját. Már az elhatározás gondját is, hogy menjek-e, vagy ne menjek, ami már az utazás szorongó érzéseihez tartozik. Útlevél, vízum, négyféle átutazási engedély – mindebben egy lépést sem kellett tennem, nem is tettem volna. Minden meglepő gyorsan elkészült, s engem kötött a szavam. Komoly elhatározás most már a visszalépéshez kellett volna. De miért lépjek vissza? Legyen meg a körülmények akarata. Csip-csup dolgokban dönteni, ez már a veszéllyel határos; elhatározó erőkészletét a férfi a nagy ügyekre tartogassa. Egyszóval ezúttal is úgy mentem, hogy tulajdonképpen vittek. Ez a legjobb lelkiállapot a megfigyelésre, az úti szemlélődésre.

A búcsú persze a két-háromszáz év előtti búcsúzásokra emlékeztetett, azokra, amidőn a csutorával, fustéllyal és tarisznyával fölszerelt gazdát veszélyes erdők és ingoványok, bizonytalan révek és hidak, kiszámíthatatlan indulatú városbírák, várurak és másnapok várták. Háznépem – szemében könnyel és bátorságomnak szóló áhitattal egy álló hétig készítette elemózsiámat és izsákomat. Bár nem írásban, de megtettem végrendelkezésemet. Nem egyedül keltem útra. Indulni kész kocsink előtt a hitvesek egész karéja szorongott szemükben a könnynek és áhítatnak ugyanazzal a csillogásával. A kulacsokon és batyukon és a különböző takaró alkalmatosságokon átlépve, szokásom ellenére magam is az ablakba álltam, fustélytalanul ugyan, de melegen a meghatottságtól. Amidőn az indóházat elhagytuk: ki tudja, mennyi időre (milyen terra incogniták és Óperenciák felé! „Vigyázzatok egymásra” – kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is elharapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcan voltunk. Ennyien talán már Bulcsu korában is nekivágtak magyarok.

Nyugtalanság csak egyszer fogott el bennünket: éjfél felé a nyílt pályán megállt, és hosszan vesztegelt a vonat, egy frissen összetákolt hadi hídon, épp az Óperencia, az Ober Enns fölött! Ez az amerikai zóna kezdete vagy vége. A vizsgálat azonban itt sem volt más, mint másutt: őszintén szólva itt is a formaság formasága volt. A katonák láthatóan unják már Európa-szerte a hivatalok fontoskodását. Rengeteg papírunkba, amely keblünket valóságosan is, képletesen is duzzasztotta, utoljára az osztrák határ előtt nézett bele tüzetesebben egy üdítően udvarias, de mégis megközelíthetetlenül kimért magyar tisztviselő. A többiek, a különféle hadseregek egyenruhásai? Hovatovább szinte sértő volt, hogy nagy hírű igazolványainkat, pecsétjeinket és ide-oda ragasztott bélyegeinket még csak kíváncsiságra sem méltatták „Yes! Da! Gut! Oui!” – mondták legyintve, ahogy villanylámpáik fényére papírkötegeinket előmarkolásztuk. Akár egy mázsa briliánsot, akár egy élő süldőt kivihettünk volna. Még iszákjaimat sem kellett kibontatnunk. A vonathoz, amelybe a kalandos magyarok elszántságával léptünk be, étkezőkocsit is csatoltak, s a svájci vendégszeretet ebéd- és vacsorajegyről is gondoskodott. Kint eső és hó, késő ősz és kora tél váltakozott aszerint, milyen magasságra emelkedtünk. Gondunk emiatt, hogy milyen mértékben szellőztessük a túlfűtött fülkét. Életemben nem utaztam ilyen kényelmesen nyugatra.

Amíg a világ hozzá nem ér, az ember a saját hazája légkörében utazik, abban az esendő kis szappanbuborékban. A kis fülke, melyet szinűltig a mi csomagjaink töltenek meg, még a Brenner tövében is egy darab Magyarország, egy hosszabbra nyúlt vitaéjszaka valamelyikünk lakásán vagy valamelyik hazai szervezetben. Vagy a régi Centrálban… Azzal a különbséggel, hogy bármennyire nekiélesedik az eszmecsere, itt senki sem ugorhat fel az asztaltól (ami otthon nemegyszer megesett), hogy kalapját is mintegy vélt igazát is felkapva, kirohanjon az éjszakába. Az urbánus és népies vitát (mert a szappanbuborékban is ez forog) persze egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. Az sem, hogy egyedül vagyok, akibe a népiességnek szánt minden nyilat bele lehet lőni. Ahogy ilyenkor történni szokott, már nemcsak magamért kell felelnem, hanem mindazokért s mindazok minden szaváért és cselekedetéért, akiknek hacsak egy gondolata is (a célja!) azonos az enyémmel. Hol Veressel, hol Kováccsal, hol Némethtel, hol Erdeivel gyúratok össze egy célbabává. Tetszik ez a szimultán sakkjátszma, ez a hatványra emelt Szentháromság, amelynek most ajkammal kellene nyilatkoznia Valéryről és a búzaáráról, a lánckereskedelemről és a középkori céhekről, elevenekről és holtakról. Így – mégiscsak nyilatkozva – látom magam is legvilágosabban, miben különbözöm én a többiektől, s miben különböznek azok egymástól. A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, olyan remek kibicek gyűrűjében, mint Ferenczy Béni, Pátzay, Czóbel, Cs. Szabó, Szücs, Szőnyi… S mégis milyen könnyű volna a játszma, ha csak érvek és tények hűvös játékszabályain futhatna, indulat és szenvedély, vagyis személyes rész (mondjuk, személyes tapasztalat) nélkül! De így gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak, egy-két sivárrá taposott közhely porondján. S e porondról, amely már cirkuszi körnek is ócska, nincs kitörés, talán épp a hallgatóság sűrű gyűrűsora miatt, amely tud hatni és zárni láthatatlanul is. Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egyáltalában a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogyne volna jogos! Valamikor majdnem a katona kockázatáért járt: karddal és találékonysággal kellett meghozni Kínából a selymet, a Hortobágyról a barmot! Hol a kockázat ma ott, ahol már csak puszta árukiosztásról vagy elosztásról lehet szó? S különben is, milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné)
emelni, amely ugyan szemre szép csillogás, valójában azonban dermesztő jégpáncél? Hol van itt az élet egészséges kerengetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!... Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak képzelete alkotta – várfokán, mialatt a falak alján a képzelete nemesítette táborban zajosan folyik már nem is az áru-, hanem a lélekcsere, de az is a láncolás legvigasztalanabb szabályai szerint. A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. A közhelyek kártyacsattogásaival semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá – úgy érzem – mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette. Ha írói ellentétig oldódik, akkor már valami elkerülhetetlen együttműködést is jelent. Jó műre törve a jó író csak jó útra érhet. Akarata ellenére is, mondják a marxisták. Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve az – Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már annak a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet, amelynek Cs. Szabó szegődött jegyző diákjává. Tolja homlokára szemüvegét, és jegyezget most is, biztatóan kaján pillantást lövellve orráig emelt füzetecskéje mögül. Ha valóban ezt jegyzi, van mit jegyeznie. Pátzayval, Szőnyivel is lezajlik egy játszma, képzőművészetünk jellegének magyarosságáról vagy nemzetköziségéről, s általában a népek szépségeszményképéről. Valahogy az ördög tudja, hogy – a Parasztpártot ezért is terheli felelősség. Húzódhattam vissza a politikától, megvíva kísértésével még a pusztában is, a politika – akár a görög elé a halál – elémbe áll, mintegy találkozóra vár mindenütt: mindenben politika rejtezik. Hogy lehet mégis parancsát követni, amelyben a legnyomósabb hangsúly az, hogy: erkölcsi parancs is? Úgy, hogy megmaradsz mindvégig annak, ami a politika előtt voltál, annak, ami ép a politika felé kényszerített; úgy, hogy csak politikus, vagyis „igazi” politikus mégsem leszel. Úgy, hogy megőrzöd eszményeidet, tisztán, karnyújtásnyira. Úgy, hogy épp a legnehezebb birkózásra újra és újra be tudd kenni magad ezzel a tiszta olajjal. S úgy, hogy legyen hova visszalépned minden percben a politikától; ne a porond éltesse a lelkedet; még kevésbé testedet, persze: mert a porond végül a legjobb gladiátort is bohócnak szerződteti. S a visszavonulási hely? Nem Antonius nagybirtoka persze, nem is Venizelosz bankbetétje. Az, ami Cincinnatusnak a szántó, Montaigne-nak a könyvtárszoba, Petőfinek a költészet. Van választék, kinek-kinek képessége szerint. Ha pedig holmi istenként, a politika mindenütt jelen van, ezek a helyek az ő szentélyei: akkor érzed, ha ismét kilépsz belőlük. Ezeket gondolom, miközben vitatársaim erélyes lábdobbantására magam is szorgalmasan taposom az utolsó fűszálat is a közhelyen, amelyet pedig – emlékezve a kifejezés eredeti jelentésére – holmi falusi közrétként nemcsak üdén sarjadónak, hanem még virágosnak is szeretnék. De hol vagyunk még mi (a magyar társadalom) az árnyalatok jogától, azaz megint csak a demokráciától! Mosolyogva figyelem, amint ahelyett hogy a magam nevében beszéljek a parasztság ügyében, odaszorulok, hogy a magam mondandóját is a parasztság nevében mondjam, azaz mégiscsak ajakává szegődjek annak a tán ezredik hatványra emelt Szentháromságnak, amelyben pedig az én részemet csak – mindig is így kívántam – a legbonyolultabb köbgyökvonással lehetne meghatározni. Már-már valóban „nyilatkozom”, de úgy, hogy nemcsak Cs. Szabó jegyezhetné – fényképész-pillantásával szeme elé emelt füzetkészüléke mögül –, hanem egy újságíró is. A parasztság nem ellensége a kultúrának és a civilizáció terén is arányos elosztást – mintegy szellemi földosztást – óhajt. Operaházunkban
csizmás és papucsos látogatóval ugyan nemigen találkozhatni; ám – hogy csak e példával éljünk – ennek ellenére sem kívánjuk e neves intézet s a hozzá hasonlók megszüntetését, jóllehet azok költségvetésének nagyrészt a parasztok zsebéből folyó évi tizenhárommillió forintja valamivel megelőzi népművelésünkét is. Parasztságunk e téren is csak némi arányt óhajt, mondjuk a zsöllyeárak felemelését a bakancsárak emelése helyett. Ha pedig ez másképp nem megy, mivel hogy ez Londonban is így van, parasztságunk azt feleli, hogy azok, akik a mezítlábasok földjén is rögtön londoni szintre tartanak igényt, húzódjanak az arányosítás rövid évtizedeire Londonba.

Így visszük a magyar világot, szinte a szardíniásdobozok légmentességével egész Innsbruckig. Egyórás veszteglés, gémberedésoldó séta a vonat hosszán. Borostás, földarcú kis ember merül föl szinte a földből; szeme, mozgása mint az egéré. Magyar. „Hova megy ez a vonat, hol a határ, milyen a vizsgálat?” Mocskos keze fázósan hajtogatja alvatlan arca mellé bundája kopott prémjét. De ujja tele aranygyűrűvel, csuklóján is arany az óra és a karkötő. Mégis külföldön vagyunk itt már sért az ilyen magyar. A szomszédos fülke ablakából veszprémi tájszólás bugyog ki. Egy kisebb törzsnyi család, útban Amerikába, az értük jött családfő vezetésével. A Keletin még holmi irigység övezte őket, itt már a szánalom: örökre elmennek, ennyivel is kevesebb a magyar.

November 26.

Az első komoly élmény, amin rajtakapom magam. Szégyenkezem. Itt ezek közt a kevert genfiek közt igazán nekiengedhetném a francia szavakat még az én barbár garatomnak is, de kerülöm a szót. Restellném, ha megtudnák, hogy idegen vagyok. Szeretnék észrevétlenül belelapulni a bennszülöttek közé, vagy ha egyedül vagyok, hát a fák törzsébe, a falakba. Dolgozom ebben a Canonica nevű szörnyű kávéházban, s a pincérlány siettében elkiáltja a zsúfolt asztalok fölött, franciául persze:

– A telefonhoz hívják… hogy is csak…

És kimond valami szógörgeteget, amely csak az én nevem lehet, már úgy, ahogy hallomás után egy csicsergő kis francia száj elismételheti.

Nem jelentkezem, sőt pirulva fejem is lehajtom; szó szerint lesülne képemről a bőr, ha a kíváncsian emelkedő tekintetek előtt nekem kellene azonosulnom a külföldivel, a gyanús jöttmenttel, az „idegen”-nel! Nem vagyok azonos vele. A pirulás nem a svájciaknak szól, hanem Európának. Abban a hiszemben vagyok, hogy a hajdani Európa egy kis csücskén ülök, azon a képzeletbeli Araráton, amelyen már nem fajták, hanem emberek éltek, s ha mégis volt fajtájuk, arra csak ez a szó illett: európai. Nem azt restellem, hogy magyar vagyok,
hanem azt, hogy idegen, még mindig, vagy újra; idegenje annak az araráttá zsugorodott hajdani birodalomnak. E pillanatban minden fajtát karikatúrának érzek. Lapos szemem és rettenetes vogul állkapcsaim helyén éppúgy rejteném szomszédom germán lófejét, vagy amott annak a csehnek a turcsi orrát, vagy annak a románnak cigány barnaságát, vagy – amiből legtöbb látható itten – a szomorúság vastagította zsidó szemhéjakat és cimpákat, az olaszok brillantinos bodrosságát. Alkotónk, gyúrj már össze bennünket újra, de lelkestül!

0 megjegyzés Címkék: , , | | edit post

Színpadi költészet, nem csak a színházban

A spoken word az előadás erejével is hat, jól jön hát hozzá némi exhibicionizmus.

- Ha kiállsz a színpadra egy dús rímekbe szedett, társadalmilag érzékeny szöveggel, attól az még nem lesz vers -mondja Matits István, a Budapest Slam Poetry közösség egyik alapítója, maga is slammer, illetve spoken word előadó és szervező.

Hozzáteszi: olyanokból, akik egyaránt birtokában vannak a költői eszközöknek, a nyelvnek és a színpadi rutinnak, ilyenformán egyből színpadképes szövegeket vetnek papírra – egyszóval, Shakespeare-ekből – kevés van.

– A spoken wordnek az a szabálya, hogy nincs szabálya. Éppen ezt szeretjük benne. Szabadverselés. Nem kell rigorózusan ragaszkodnunk semmilyen törvényszerűséghez, nem kell megfelelnünk a „hagyományos” költészettel szemben táplált elvárásoknak – így az ID művésznéven író Matits, aki azzal tiszteli meg a világ több ezer éves költészeti hagyományát, hogy egyáltalán nem tartja magát költőnek, szövegeit pedig versnek.

Hogy mekkora az átfedés a „hagyományos” költészetet művelők és a spoken word hívei között? Többszintű. Magyarországon nemigen járnak el a költőként már „befutott” szerzők a spoken word-rendezvényekre. Legfeljebb, ha meghívják őket. Néhányan viszont szívesen részt vesznek az ilyen esteken. Matits Gyukics Gábort, Peer Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát és Szilágyi Ákost említi hirtelen, de nemrég Falcsik Marit is látta slammelni. Hogy itthon viszonylag kevés költő mártózik meg a spoken wordben, annak szerinte az lehet az egyik oka, hogy ehhez a műfajhoz mégiscsak kell valamiféle exhibicionizmus, színpadi ambíció, és ez valószínűleg hiányzik a „hagyományos” költészetet művelő alkotók nagy részéből.

A tengerentúlon viszont elég jól kialakult a „stage poetry”, vagyis a színpadi költészet intézménye. Jó néhány kanonizált költő ír ilyet is, de a hagyományos versformákban úgyszintén otthon van, és pontosan érzékeli a különbséget a kettő között. Nyugaton az sem ritka, hogy slam, illetve spoken word szövegekből szerkesztett antológiák jelennek meg – igaz, ezen könyvek kritikai visszhangja általában nem túl jó.

A zsánerre jellemző szabadságnak, a performance jellegű előadásnak éppen az a szépsége, amit az elitisták elvetnek: egyszerűbb szavakkal, magával az előadás erejével adni át a mondandót. Egyszerűbbek a képek, legalábbis elvileg. Az itthoni spoken word-helyzet viszont azt mutatja, hogy az előadók jó részének nagyon erős irodalmi ambíciói vannak, ezért nagyon mély szövegeket alkotnak. Ezzel viszont épp azt a műfajelőnyt kockáztatják, hogy a befogadó rögtön megértse a mondottakat. –Túl sok mindent akarnak belesűríteni egy ilyen slamszövegbe – és lehet, hogy ezt a spoken word már nem bírja el –így Matits István, aki szerint azonban a műfaj hazai népszerűsödésével letisztul majd a helyzet.

Lőkös Ildikó, az Új Színház dramaturgja azt mondja, Térey János Nibelung-lakópark című műve volt a határpont, a verses formában írt színművek reneszánszának kezdete. A darab 2004-ben jelent meg a Magvetőnél, de a kézirat már jóval előtte elterjedt a dramaturgok között, akik szinte egyöntetűen „odavoltak érte”. Az elragadtatás oka: Térey mai környezetbe helyezte a mitologikus történetet, jóféle feszültséget teremtve ezzel a forma és a tartalom között. Azt azonban kevesen gondolták akkor, hogy valaha premierre kerülhet sor. A kétség oka: talán „nem kell majd a közönségnek”. Végül mégis sikeres bemutató lett belőle a Krétakörrel, Mundruczó Kornél rendezésében, és talán a siker is eredményezte, hogy egyre több költő kezdett verses színdarab írásába, például Szálinger Balázs, Lanczkor Gábor, Laczkfi János vagy Szöllősi Mátyás. Az ő szövegeik is részben e feszültség miatt izgalmasak – véli Lőkös Ildikó, aki a szerzők, dramaturgok és kritikusok számára minden évben megrendezett Nyílt Fórum egyik szervezőjeként azt tapasztalja, hogy a szakmai találkozón terítékre kerülő darabok között ma már többségben vannak a verses formában írottak. A Nyílt Fórumon részt vevő, a költészet vagy a műfordítás területéről érkező írók közül többen is azt mondják: el sem bírják képzelni, hogy prózában írjanak színdarabot. Arra viszont ő nem tud példát, hogy korábban prózai művekkel befutó szerző egyszer csak verses formában kezdjen darabot írni.

A prózai szöveget könnyebb megérteni a színházban, mint a lírai formákat – gondolná az egyszerű befogadó. Lőkös Ildikó szerint viszont ez csak elméleti föltevés, amely abból táplálkozik, hogy az ember rendszerint prózában beszél. A verset éppen a rímek, a ritmus miatt szinte magunktól tudjuk folytatni, nagyon érezzük és élvezzük a szöveg lüktetését, a visszatérő formákat. Örömet szerez, hogy együtt tudunk menni a szöveggel. Míg a prózai daraboknál „csak” illusztrációk a szavak, azt segítik, hogy megértsük a tartalmat, a sztorit és a látványt, s a forma nem kínál annyi lehetőséget a nyelvvel való játékra. Egy verses szöveg esetén a dramaturg szerint sokkal aktívabb lehet a néző-hallgató részvétele az előadásban. – Több a lehetőség a nyelvvel való játékra. Az ember pedig szeret játszani – véli az Új Színház dramaturgja.


0 megjegyzés Címkék: , , | | edit post

Verset mondani, írni se rest a magyar

Egy fárasztó nap után a hintaszékben üldögélni, kezünkben egy verseskötettel- idilli kép, sokaknak mégis idegen. Milyen létlehetősége van rohanó korunkban a versnek? Hogyan tudunk vele együtt élni, hogyan tudjuk életünk szerves részévé tenni a modernitás, a technika korában?

Gyermekkorban a vers szerves része az ember életének. Iskolai ünnepségek, anyák napja, versmondó versenyek aranyozzák be a szürke hétköznapokat. Aztán idővel lanyhul a költemények iránti érdeklődés, átveszi helyét a televízió és a számítógép, és el is felejti az ember, milyen különleges élmény a versolvasás, és mekkora kaland is elszavalni kedvenceinket. Az 1992-ben alakult Magyar Versmondók Egyesülete ezen szeretne változtatni, a figyelem középpontjába állítani a verset. Eltökélt céljuk a hazai és határon túli magyar költészet és versmondás, és a kortárs magyar irodalom népszerűsítése. A jelenleg közel 1500 tagú egyesülethez bárki csatlakozhat, aki kedveli a lírát. Mindegy, ír-e vagy csak szaval az illető, vagy pusztán olvasgatni szereti a költeményeket, egyetlen kikötés van: 14 éven felülinek kell lennie, és fizetnie kell a tagdíjat. Cserébe negyedévente egy Versmondó várja a postaládában, egy verselemzésekkel, költeményekkel, szakcikkekkel és kritikákkal teli folyóirat, melyben minden szakmai eseményről időben tudomást szerezhet, emellett részt vehet az egyesület különböző versmondó eseményein és képzésein, versművészeti szemináriumain, műhelyein.

„Működtetünk versklubot is, a Budapesti Művelődési Központban kéthetente összejövünk, és bárki eljöhet, szakmai segítséget kérhet, hogy hogyan mondja a verset, hogyan készüljön” – mondja Kiss László, az Egyesület elnöke. A fiatal tehetségekre is figyelmet fordítanak, törekednek arra, hogy az egy-egy régióban, megyében élő költők is hallathassák hangjukat, esélyt kapjanak a nyilvánosság előtti megjelenésre, akár a versmondók által. Kiss László szerint a magyar vers iránti érdeklődés nem lankad, ez jól látszik a 2008-as Rubophen Versíró Versenyre érkezett pályaművek számából is. Két és fél hónap alatt több mint 4200 alkotó közel 24 000 verset írt, ami azt bizonyítja, hogy sokakban szunnyad valami, bárki képes rímet faragni, és kedvét is leli benne az ember, még ha tematikus is a felhívás. Az alkotások minőségével ehelyütt nem foglalkozunk, számuk azonban még a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyalta.

2006. április 8-án, a költészet napja tiszteletére megrendezett versdélutánon indult el Magyarország első, állandó versrádiója. A Versrádió egy interaktív, internetes portál, ahol a műsort mindenki maga szerkeszti. Választék van bőven: meghallgathatjuk a Kaleidoszkóp VersFesztivál előadásait, verszenéket, közismert írókkal és költőkkel készült interjúkat, és a szívünkhöz közel álló verseket különböző előadók interpretálásában. Egy-egy költemény többféleképpen is elérhető, József Attila Mamáját hallhatjuk Latinovits Zoltán vagy Galán Géza előadásában is, de mi magunk is feltölthetjük kedvenceinket, hogy mások a mi tolmácsolásunkban hallgathassák a műveket.

De a verset nemcsak hallgatni lehet, hanem látni is, színházi előadásban is megállja ugyanis a helyét. 2008. október 13-án indult az első magyar versszínház, mely azóta is virágzik. Első nagy bemutatójuk Arany János Toldi című elbeszélő költeménye volt, amely élővé, testközelivé tette a művet a közönség számára. Elolvasni egy verset, értelmezni önmagunkban, csendes magányban egészen más élmény, mint amikor látjuk, halljuk, és a közönség részeként átéljük. Utóbbi alkalommal ugyanis az egész megelevenedik, karnyújtásnyira játszódik tőlünk, más gondolatokat ébreszt bennünk, új perspektívából szemlélhetjük a már ismertet.

Kassai Tibor állatgyógyász-professzor gyermekkora óta változó intenzitással olvassa és gyűjti a verseket, irántuk való érdeklődése végigkísérte életét. 2009 októberében a Hungarovox Kiadó segítségével kiadta a Rejtőzködő versek könyve című kötetét, ami azért is érdekes, mert távol a szakma zajától, amolyan „civil” kezdeményezésként jött létre. „Az antológia összeállításakor a célom az volt, hogy segítsek a versek iránti érdeklődést élénkíteni” – mondja. Szerinte a mai ember nem szán elég időt a költészetre, és mivel saját maga is azt tapasztalta, hogy egy költő kötetét forgatva a legtöbb esetben hosszas olvasgatás után botlik csak olyanba, amely „hozzá szól”, melyet sajátjának érez, célszerű összeválogatnia a hozzá közel álló darabokat, megkönnyítve ezzel mások dolgát, hogy megtalálják a nekik szóló verseket. Egy, bár szubjektív, de tematikusan összeállított antológiában ugyanis könnyebb meglelni saját kincseinket, és jó kiindulópont, hogy a nekünk tetsző alkotókkal alaposabban is megismerkedjünk.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése adatai szerint 2009-ben a szépirodalmi művek eladása növekedett, ugyanakkor a KSH adatai alapján a kiadott példányszámok csökkentek. Míg 2008-ban 610 verseskötet jelent meg, addig 2009-ben már csak 565, azaz 7, 4 százalékkal csökkent a kiadott művek száma, és 40 százalékkal kevesebb példányban adták ki őket a korábbi évhez képest. Úgy tűnik tehát, hogy egyre kevesebb verseskötetet egyre kevesebb példányszámban jelentetnek meg a kiadók, és megdöbbentő, hogy míg 2005-ben 512 kötetet közel 401 ezer példányban, addig tavaly 565 darabot mindössze 366 ezer példányban adtak ki. Az adat még megrázóbb, ha azt vesszük, hogy tavaly 2085 regény jelent meg közel 7 millió 231 ezer példányban.

0 megjegyzés Címkék: , , | | edit post

Elment Lukács Jánosné

Elment Lukács Jánosné Magiszter Versmondó, a Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Alkotókörének tagja. A Radnóti-díjas, a Kaleidoszkóp VersFesztiválon és számos versmondó versenyen több alkalommal díjat kapott versmondó a Magyar Versmondók Egyesületének egyik legrégebben csatlakozott tagja volt. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt és több más díj tulajdonosaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészetek terjesztésében, művelésében.

Julika és az állatok nyelvén tudó juhász

A versmondók családja furcsa. Úgy vagyunk benne, mint egy igazi családban. Találkozunk, örülünk egymásnak, aggódunk a másikért és féltékenykedünk, szurkolunk, talán áskálódunk is olykor, de a szoros kötelék miatt és dacára – alapvetően szeretjük egymást. Néha sokszor nem hallunk egy-egy családtagról, mert kiesik a látókörünkből, mert problémája van, vagy öröm érte, mert szerelmes, tanul, gyereket szült, elköltözött, megcsalták, bánatos. Aztán felbukkan újra, vagy hírt ad magáról, és mi újra – a régi kapcsolat fonalát felvéve – üdvözöljük köreinkben, a családi összejöveteleken, versenyeinken, táborainkban, műhelyeinkben.

Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy elmondhassuk – hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?

Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.

Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel – a hangja dallama, hogy volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Mégis, ezek a találkozások, legyenek akár úgy, hogy egyikünk a pódiumon, a másik előtte – ezek a rövid találkozások összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.

Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor teljesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a film, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játékossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet rárakta súlyokat. Szinte megfiatalodik közben, és ragyog az arca.

Így fogok emlékezni rá, amíg élek.

Legyen neki könnyű a föld.

Tóth Zsuzsanna


Lukács Jánosné: Hintaló

A „Hintaló” története Tatabányán a 6 ajtós lakásokban játszódik. Apám a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott, mint bányász, amikor „sasos behívót” kapott - szüleimtől hallottam, így hívták. Azonnal mennie kellett. A Tatabánya–Felső illetve Felsőgalla állomásán vagonírozták be, onnan indult a frontra. Megjárta a Donkanyar poklát. Sokáig nem jött hír róla. Anyám négy gyermekkel itt maradt, köztük voltam én is. Ezt a Karácsonyt örökítettem meg a „Hintaló” című írásomban.


Hintaló

Nem tudom, hogy az emlékezőképességünk hány éves korunktól fejlődik ki annyira, hogy hosszú évek múltával is tisztán és világosan tudjunk felidézni megtörtént eseményeket. Annyi bizonyos, hogy nekem négyéves koromból származik maradandó élményem.

1944. december 24-ét írtunk akkor, s ezzel már sok mindent elárultam. Egyrészt, hogy még javában tartott a II. Világháború, másrészt pedig, hogy karácsony szentestéjére készülődtünk. Apám a fronton volt, így aztán csak a csonka kis családunkhoz köszönthetett be a Jézuska. Mi négyen: nővérem, én és két öcsém már nagyon vártuk a Megváltót.

Anyánk délután átvitt bennünket a szomszédba Terus néniékhez, ahol mindenkor menedéket találtunk. Kisebbik öcsémet az ölébe fogta, és elkezdett mesélni csodaszép meséket, mi meg körbeültük és szájtátva hallgattuk.

Frissen él emlékezetemben Terus néni hófehér, kontyba fésült haja, ami olyan fényesen ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Jóságos, mosolygós arca valósággal kipirult, ahogyan beleélte magát egy-egy meserészletbe. Ahogy a mesét befejezte, így szólott hozzánk:

„No, majd most elválik, hogy ki volt a jó! Mert azt a Jézuska megjutalmazza.” Azzal kinézett az ablakon, és meglepődött arccal fordult felénk: „Már nálatok járt, mert égnek a gyertyák!”

Nekünk több se kellett! Türelmetlenül és izgatottan vártuk anyánkat, hogy mikor lép be az ajtón. Már teljesen besötétedett, amikor anyánk végre betoppant. Tágra nyílt szemmel újságolta, hogy éppen most kísérte ki a Jézuskát tőlünk, s azzal kisebbik öcsémet fölemelte a karjába, mi meg a ruhájába csimpaszkodva csetlettünk-botlottunk a sötét utcán. Szívünk tele volt várakozással, s az izgalomtól remegve léptünk be az ajtón. Finom kalácsillat töltötte be a kis lakást, s égtek a gyertyák. Anyánk mindig tudott meghittséget varázsolni!

A szobaajtóban, mintha a lábunk gyökeret eresztett volna, úgy álltunk mozdulatlanul, csodálkozva. Bennem furcsa érzések kavarogtak: féltem is, meg örültem is. Nem tudom, miért, de ezt az érzést ma is sokszor érzem.

Aztán anyánk megfogta a kezünket és a szobába vezetett, a karácsonyfa mellé. Csodálatosan szép fenyőfánk volt! (Mint később kiderült, Pista bácsiék kertjéből vágták ki.)

A fát házilag készített szaloncukrok, papírdíszek, pattogatottkukorica-füzérek, aranyozott diók, angyalhajszálak díszítették. A fenyőágak hegyén csavarodott viaszgyertyák égtek csipeszes gyertyatartókban.

A fa alatt játékok sorakoztak. Gyümölcsízes ládikókból összeeszkábált babaágyak, bennük csodálatosan elkészített rongybabák, amit anyánk készített.

Volt még a fa alatt egy fehér, göndör szőrű kutya is, amit négy keréken lehetett húzni. De ez még hagyján! Ugatott is. A hátán volt egy fémkarika, amit ha meghúztunk, már vonyított is! No, több se kellett! Ettől kisebbik öcsém úgy megijedt, hogy torkaszakadtából ordítani kezdett. Anyánk nyakába csimpaszkodva távoztak a szobából.

És csodák csodája! Ott volt az általam már oly régen áhított hintaló is. Igaz, használt és kopott volt, de mégiscsak ló volt! Igazi kantárral, meg igazi nyereggel felszerelve! (Később megtudtam, hogy a kutyát és a lovat anyám egy zsák lisztért cserélte.)

No, attól a perctől kezdve engem csak a ló érdekelt.

Először alaposan átvizsgáltam elölről, hátulról, megsimogattam, ahogy egy új gazdához illik, s aztán egy hirtelen mozdulattal már a nyeregben is voltam. Megfogtam a gyeplőt és már száguldott is! Fenn jártam a fellegek fölött. Azt a boldogságot, mint akkor, még sohasem éreztem!

Sokáig gyönyörködtem még az én gipszparipámban, fésülgettem a sörényét, farkára csomót kötöttem, - úgy mint az igazi lovaknak szokás, - aztán a kutyát is megnyergeltem!

Közben kopogtattak az ajtón, amitől úgy megijedtünk, hogy az ágy alá bújtunk. Szerencsére csak Terus néni és Pista bácsi lépett be az ajtón:

„No! Hol vagytok, kis lurkók?” – nézett be a szobába kíváncsian Terus néni, mi meg sorban másztunk ám elő az ágy alól.

„Az angyalát!” - kiáltott ránk. - „Csak nem féltek?!” - S közben a karácsonyfa felé mutatott: - „Akiknek ilyen szép karácsonyfát, meg ennyi játékot hozott a Jézuska, azoknak semmi okuk sem lehet a félelemre!”

Mi lesütött szemmel, szégyenlősen fogtuk egymás kezét.

- „Inkább valami szép verssel vagy énekkel köszönjétek meg a Jézuskának a sok ajándékot! Tudtok-e valamit?”

- „Tudunk!” - kiáltottuk egyszerre, és már ott álltunk mind vigyázban a pódiumon:

(Vers):

Karácsonykor sok a dolog,
Segítsetek kis angyalok!
Munkára hát gyorsan, gyorsan!
Készítsünk el mindent sorban.
Azt sem tudom, mit csináljak?
Láncot fűzzek?
Aranyozzak talán diót?
Válogassak mogyorót?
Elfelejtem a dolgomat!
Tisztítsd ki a csillagokat!
A gyermekek már úgy várják!
Az égbolton még nem látják!
Hol a szappan?
Majd én kitisztítom!
S egy-kettőre kiakasztom.
Te meg hozd a havas zsákot,
Megfogod és jól kirázod!
Hulljon a hó lenn a földön,
Fiú, leány hadd örüljön!

(Ének):

Lágy hópehely hull a földre,
Dombon-alatt, hegytetőre,
Fehér lesz a zöld fenyőfa,
Erdő, mező bokor alja.
Kis hópelyhek repüljetek!
Üzenetet is vigyetek,
Szálljatok le angyalszárnyon:
Itt van már a szép Karácsony!

- „Istenem! Hogy örülne szegény apjuk, ha ezt látná!” - sóhajtott fel Terus néni.
- „Majd csak hazasegíti a jó Isten!” - válaszolta Pista bácsi elcsukló hangon.

Aztán sokáig csend lett. Anyánk sápadt, sovány arcán némán gurultak le a könnycseppek. Aztán erőt vett magán, felállt és szelíden így szólott hozzánk:

- „Későre jár az idő! Búcsúzzatok el szépen!”
- „De a lovam még nem evett!” - kiáltottam aggodalmasan.
- „Tényleg! Majd elfelejtettük!” - szólott anyánk, s azzal kintről hozott egy marék szénát, és a lovam elé tette.

Megnyugodtam, és hamarosan elaludtam. Álmomban láttam ám, ahogy a lovam jóízűen ropogtatja a szénát, s közben a farkát csóválja, nagy, fekete szemével meg hálásan nézett felém.

Reggel, ahogy felébredtem, mindjárt kipattantam az ágyból és egyenesen a lovamhoz mentem, hogy szemügyre vegyem a dolgokat. A széna már nem volt ott.

- „Látod? Megette, és mennyire jóllakott!? Fogd csak meg a hasát, milyen domború lett!” szólott anyánk olyan meggyőzően, hogy elhittem minden szavát.

Pár szál széna még a földön hevert. Gondoltam, ezt még a szájába tömöm! Pici rés volt a zabla mellett, ott próbálkoztam. No, végre sikerült! Csak az ujjam nem tudtam kihúzni, akárhogyan is próbáltam.
Úgy éreztem, mintha a ló az ujjamat is le akarná nyelni. Nagyon csúnyán nézett a szemem közé, amitől úgy megijedtem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:

- „Jaj! Jaj! Segítség! Megharapott a ló!”

Anyánk odasietett, és egy mozdulattal kihúzta az ujjam a ló szájából.

- „Ne félj, te csacsi! Szeret téged a ló, csak ne gorombáskodj vele!”

Napokig feléje sem néztem! Aztán, ahogy múlt az idő, a haragom is elmúlt. Ismét jó barátok lettünk.

Anyám intő szava örökre megmaradt szívemben. Azóta is nagy-nagy barátságban élek az állatokkal.

Tata, 1999.11.12.

Lukács Jánosné, Julika

2 megjegyzés Címkék: , , | | edit post

Gyászolom Bodor Bélát

Petőcz András

Gyászolom Bodor Bélát
avagy az elismerés nélkül dolgozó nemzedék

Gyászolom Bodor Bélát, a kiváló költőt, írót, kritikust és irodalomtörténészt.
Írótársamat, akit majdnem 30 éve ismertem. 57 éves volt. Hosszú betegség után,
most, a napokban hunyt el.


Bodor Béla egyike volt azoknak a ’80-as évek elején indult alkotóknak, akik
nem érhették meg a 60. életévüket sem. Sorra mennek el a középgeneráció tagjai,
nem olyan régen kellett elbúcsúznunk Békés Páltól, Furman Imrétől és a náluk csak
néhány évvel idősebb Deák Lászlótól.
Bodor Béla és Furman Imre annak a ‘80-as évek elején újraindult
Jelenlétnek voltak a szerzői, amelyiknek én lehettem a vezető szerkesztője.
Békés Pál a korábbi Jelenlétben, az 1976-osban közölt írást.
Deák László pedig, alig egy generációval idősebben, ezeknek a szerzőknek is
közlési lehetőséget adott kiváló könyvkiadójában, az Orpheuszban.
Mi történt a ‘80-as években indult írónemzedékkel? Miért halnak
meg ilyen gyorsan, miért tűnnek el, hogyan csúszik ki a lábuk alól a talaj?
Fájdalmas mindez: azt látni, hogy nem becsüli meg a szakma ezt a
nemzedéket, hogy egzisztenciális problémákkal küzd a nemzedék szinte minden
tagja, azok, akik olyan bolondok voltak, hogy poétának álltak Magyarországon.
Mindannyiuk betegségét jól lehetett tudni, hosszú ideig szenvedtek, mégsem kaptak
semmiféle gesztust, nem kapott egyikük sem jelentős állami kitüntetést, olyan díjat,
amivel anyagi gondjaikon ideig-óráig legalább, de segíteni lehetett volna.
„Arctalan nemzedék”, így neveztek el minket indulásunk
pillanatában, a ‘80-as évek elején. Én úgy fogalmaznék: elismerés nélkül
dolgozó nemzedék. Olyan szerzők, akik régen megérdemelték volna
a jelképes és valóságos „babérkoszorút”, mert a nevüket beleírták a
magyar irodalom Nagykönyvébe.
Bodor Béla verseit 1983-ban a Jelenlétben közöltem, mint nagyon fiatal
szerkesztő és szerző, egy velem nagyjából egykorú költőtárs verseit.
Mert fontosak voltak a számomra azok a versek. Az egyik, a Jelenlét 13.
számában megjelent versét idézem, mint az akkori modern, és ironikus
költészet alapvető munkáját:

Bodor Béla:
Háború-rag

gyütt a göpzaj
oszt bumm
muter vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
fater vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
hugó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
bratyó vót-nincs

gyütt a göpzaj
oszt bumm
itten vagyok
itten
pityu

Ez a vers, ami csak az egyik a sok-sok Bodor Béla által készített „rag-versek” közül,
akkori életérzésünket nagyon pontosan fejezte ki.
Utána, később is sokat beszélgettünk. Hosszú ideig szerkesztette az ÉS kritikai
rovatát, kért tőlem munkát, örömmel adtam neki.
Aztán úgy alakult az élete, hogy nem szerkesztett többet. És verset is keveset
írt. De kritikusként, irodalomtörténészként mindig figyelemmel fordult mindannyiunk
felé.
Gyászolom Bodor Bélát.
Nagyszerű ember volt, író és barát.
És gyászolom Békés Pált, Deák Lászlót, Furman Imrét.
Most, gondolatban, mind a négyüknek, Bodor Bélának, Békés Pálnak, Deák
Lászlónak, Furman Imrének átnyújtom a Babérkoszorút, mindazért a sok-sok
munkáért, amit életükben elvégeztek. Átnyújtom nekik, ha már az arra illetékes urak
erről a gesztusról elfeledkeztek.
És kívánok sokkal szebb jövőt a nemzedékünknek, azoknak, akik még
megmaradtunk.

Forrás: Spanyolnátha

0 megjegyzés Címkék: , , | | edit post

Sziklába vésett versek


Peking - talán legnagyobb - parkjában sétálok. Az emberek jókedvűek és vidámak! Ballagnak a kavicsos úton és csevegnek, a gyerekek pedig csivitelnek és játszadoznak: fiatal napfényben fürdőznek.


Rendet, harmóniát, nyugalmat sugall szinte minden: a fák, a szellő, a csordogáló patak. Buzgó kalligrafikusok nagy ecsettel vizzel(!) festenek a kövekre csodás táncoló, illegő, billegő lányokat, s a kövekről a nap sugara az égbe emeli a látomást.

Mintha a múló pillanat lenne az örökkévalóság.

***

„Az ember zsinórmértéke a föld, a földé az ég, az égé a tao, a tao mértéke önmaga.”

Megszülettél – léted csak egy múló pillanat – tao.

***

Konfucius szerint a két legfontosabb erény jen és a li, s a magasabb rendű ember ezekhez igazítja életvitelét.

A jen az embertársaid iránti jóakaratú törődést jelenti, míg a li: erkölcsöt, szertartásokat, szokásokat, udvariassági formákat és illemszabályokat.

Mi a vers tisztelete? Jóakaratú törődés -Jen? Vagy Li

* *

A Dalok könyvében (Si csing), szereplő verseket hivatalnokok gyűjtöttek a nép közt.

A keleti kapunál

A keleti kapunál járok,
A lejtőn sárgállik a buzér,
Szívem dobban, a ház már közel,
Te távol vagy, így hát mit sem ér.

A kapunál, gesztenyék alatt
Hívogató házad majd elűz,
Én ne gondolnék rád, kedvesem?
De Te engem mindig elkerülsz.

Kínában Konfucius idejében magas állami hivatalt nem töltheted be olyan személy, aki nem tudott verselni.

***

Sétálok a parkban. Furcsa sziklák sorjáznak a fák közözött közel a sétányhoz. Köbe, sziklába vésett versek őrzik a múltat, s mutatják a jövőt.

0 megjegyzés Címkék: , , | | edit post