Játszom a Dunaharaszti-pályán,
játszom-játszanék az ellenfelemmel, és meg-
felelnék saját - és csapattársaim elvárásának, de
nem tudok Anyukámnak megfelelni, és hiába
látom Őt szüntelen, és hiába várom a hangját, Ő
már soha többé nem fog felelni, soha többé? ez
végérvényes immár, bele kell hogy verjem a
tenyeremmel fejembe, mint ahogy a másik
oldalon is ezt teszik velem, kapaszkodhatnék, de
remeg az ütőt tartó kéz, mint ahogy Édesanyám
is megremegett az utolsó ütésváltások előtt, Ő
már tudta, mi következik, mi még csak sejteni
véltük, de gondolni sem mertünk rá, nélküle
mivé is válunk ott az elárvult kórházi ágy mellett,
a lelkétől örökre elzárt külvilágunkban.


/Molnár József/

Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.
/Molnár József/

Cseles tervek,s velük újjá születek.
Felébresztik a régi tűzet.
Vadászni zsákmányra várni.
Horgot kivetni,gátlást ledobni,
a magját megrágni,és várni.
Míg a szikra lángra nem lobban,
s csókja csattan a számra.
Hevít míg bírja a vér,
és szét nem feszít.
Robbanás vagy roppanás,
szakad egy száll.
Arcon csap a tudat,
s szívem lángra kap.
Nincs szó,nincs magyarázat mi jó,
csak egy szikra mi lángra kap!
            / G.S-Ágnes /

Mikor az ima
beteljesíti magát,
ki jön ki tapsra?

/Csikós Szilvia/

Már én is repülnék, akár a gondolataim, de már
a mindenekfeletti szerepet is átadnám a kórházi
ágy forró ölelésében fekvő Édesanyámnak, ki ki tudja
már hányadik életmentő műtétére vár, hogy
megálljt parancsoljanak végre a szenvedésnek,
a mindig kiújuló örökös rettegésnek...Csak
néz nyitott szemmel a hátamögött hagyott
élet kibogozhatatlan szálai közt vergődő
életére, csak próbálja megfejteni a még
számára is megfejthetetlen feladványok közé
szorított talányokat, csak kiutat keres a szűkké
vált labirintusból, ahová kétségbeesett
szülei zárták, születése óta, s ahonnét azóta
sem tud kiszabadulni. Most itt van az újabb e-
sély, s a számtalanul átgondolt variációk közül
a legfényesebbet fogja majd választani, ha
nem választott volna már - tudom. "Most szívte-
lennek tűnik a perc is, amint a síri csendből szó-
lok, de döntésem véglegesítve-hitelesen szerető
pecsétjeitekre vár, ne haragudjatok, ha már
elmennék innen, hol annyian, s annyiszor dédelgető
kék egetek között voltam, hol annyian, s annyiszor
hívtatok vissza...Most mennem kell, ne várjatok
vissza, ne hívjatok vissza, hívjátok az Angyalt, ki
eddig vigyázott rám, ki lejegyzett rólam mindent, s
most benyújtották a számlát; Majd látjátok a távozó
Fényem, majd áthaladok egy réten, majd integetek
serényen..." S amint ott fekszik az ágyon, a
forró, még ki nem hült ágyon, hol mozdulatlanul
alszik, nyitott szeme tükrében még tollászkodik
az élet, hogy várja az új életrementő műtétet, a
múlt álarcait levető emlékek megrohamozzák, s a
mi fog történni velem? kérdéseivel összeütköznek...
Megrogyott elmével elézuhan az eseményeknek.

/Molnár József/

Ilyenkor, mikor nincs a minden,
azaz van a semmi eseményszinten,
ember az ég alatt nyugalmat un,


de fönn a  dolgok már állnak össze,
drámamag pottyan a langyos földre,
viszlát,  unalom.

/Csikós Szilvia/

El kéne, hogy engedjem,
de fogva tart,
királydinnyés vendégem
a szívbe mar.

Átizzít a félelmem,
hínár-időm,
most lenne jó véletlen
ellopni őt.

Elrejteni késektől,
s szikék elől,
úgy szeretni lélekből,
mint kő a kőt.

Egymásra összetolni
a végtelent,
jövőt kipuhatolni,
legyen jelen.

Míg pihen a műtőben
az életed,
addig én varázskővel,
mint szellemet,

másik dimenzióba
kísérlek el,
hogy egy vén diófa
így mesélje el.

/Molnár József/

A  szükség vagyok,
mit kőnyakadba pottyantott
egy fölédtévedt madár.
Esetleges voltam, visszatarthatatlan.
Tűröd cementes ragaszkodásom öntudatlan,


Semmit nem csinálsz alattam,
galambszaros köztéri szobor.
Nem lépsz, nem beszélsz, nem gondolsz velem,
csak széplesz, bűzlesz az időben
csöndben, moccanatlan.

/Csíkos Szilvia/