Év-végére

Eltelt!
Túl vagyok rajta.
Várom az újat a jót.
Kín, kacaj, nyomor és boldogság,
váltakoztak ebben az évben jócskán.
Szemeimben tündököl már,
ahogyan a leány a kandalló előtt áll.
Visszatekint az éjbe.
Ott álltak,még utoljára,
ebben az évben.
Szerelmes bókokat súgott a leány fülébe.
Szorosan ölelte, mintha ez a pillanat,
a végtelenbe veszne.
Nem vágyott másra, csak hogy magában érezze,
az erős férfi minden lüktetését.
Kalandoztak ujjaik,
felfedezték, mi rejlik a ruha alatt.
Finom csókok a testen,
leheletek mibe borzongtak.
Játék, szenvedély és izzik a levegő.
Velük megállt az idő.
Ropog a tűz!
Durran a pezsgő!
Boldog Új Esztendőt!

/G.S-Ágnes/

Kilenc téli haiku

Találkozások

Kanyarodunk. Ki
erre, ki arra. Élet-
be-vágó sávok.


Teremtés

Nagykanállal mersz
két Semmit -bátran- tenni
egy Valamivé.


Alkotás

Rakosgatod a
valamiket. S valami
össz-hang összeránt.


Szerencse

Út is ment ott. Csak
eltérített a tér. Idő-
ben késtem el.


Idők

Kép-lék-eny-nyi. Van.
Kérdő-jel-re vessző.
Elő-idéző múlt.




Sértés

Hanyag szavakban
húrnyi hangok. Finom-
hangolás: dé-durr...


Egyedül

Hallom. Fog alól
szól csikorgó dallamom:
lélekmuzsika.


Beszélgetűnk

Metszett pohárba
pár hűvös ujj fagyott
igéket hajigál...

...Kristályszerkezet:
tökéletes. Bölcsen zö-
rög egyben a más.

/Csikós Szilvia/

Veréb a Pillangó utcából

Metróval utazunk ketten, a massza, meg én.
Bosszúsan, meg unottan, meg zölden kicsikét.
Mennyien vannak – gondolom én. Mennyien vannak
– gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

„Keleti pályaudvar” – na ja… én is a massza része vagyok
- fut végig a program, aztán nyílik az ajtó újra.
„Pillangó utca” Szépnek tartom az elnevezést, már várom a lepkét.
És mint kamikáze, csapódik be a veréb a vagonba.

Bizarr egy meglepetés, és mi, a massza
hirtelen elkezdünk nagyon élni,
halványzölden még, kicsikét bátortalanul, és mégis
- idegen idegennel - ettől kezdünk el mi beszélni:

hogy” így, szegény, meg úgy szegény…hol van, nem látja?
Jaj, bocsánat! Az előbb még ott volt…nem?”
Járkálunk fel-alá és terelgetjük, még mielőtt
újra záródnának az ajtók. - még kirepül idejében.

Pár perc múlva, változunk újra zombiutassá,
itt ülünk némán, rosszkedvűen a plüssön.
Mennyire másképp volt az előbb minden a verébbel
- gondolom én, gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

Arra járva azóta a metrón mindig látom a képet;
a Pillangó utcából – titkon elmosolyodva, ha nyílik az ajtó, várom,
jön, vagy nem a veréb, és várja sok éve
pont ugyanúgy a barna kabátos férfi mögöttem.

/Csikós Szilvia/

Shakespeare kertjében

Álmos nem vagyok, mert már álmodok,
Shakespeare kertjében élet-rab vagyok.
Tündér-királyok, bohóc-farkasok,
Baljós kacajok, gyilkos pénz-sasok.

Hamlet kezében beszédes monológ,
Koponyám kapkodom, köd gomolyog.
Átkod szórd, király! Ott a várfokán,
Éteri tested vesztett koronát.

Mondd el titkod, mitől tűnt el erőd?!
Kakasszóra mért lépsz napod előtt?
Zúgod, nem várt és igaztalanul
Ölték meg a tested, ököl beszorul…

Tisztulni se tudtál, háborúk és halál
Vermét hányszor ástad, s ravatalát
Ácsoltad a gúnynak, mentél tovább.
Láng-üszkökön léptél, védtél határt.

Most itt állsz némán, fájdalmad eged,
Vársz, fiad meghallja üzeneted?
Bosszúra bosszú jár, dárdára kard,
A halott nem nyugszik, szelleme a kar.

Vérfolyók, zendülnek harang-hadak,
Bús király, mért hallom sikolyodat?
Shakespeare, Uram, kacagsz? Roppant korok
Csontján égő tűz, Dánia zokog.

/Molnár József/

Szent este

Ünnep, csengő az ágon,
fénylik már a város.
S szerelmes szívemben látom,
már én is várom.
Dobog és lüktet, mint éjjelente.
Mikor már úgy kell,
hogy ajkad az ajkamhoz érjen.
S testedben a hév,
mi csodákba repít.
Érintésed, s borzongom,
minden éjjel a tied vagyok.
És itt az este a szent,
áldott legyen hát az Ünnep!

/G.S-Ágnes/

Kedvelve imádja

Hosszú fekete hajszál göndörödik inge ujján,
vajon ma éppen merre járt?
Cserepes az ajka valaki nemrég még vadul csókolta.
Nagyokat nyelt száraz a torka,bárcsak már ihatna.
Szemei ragyognak,legszívesebben csak kiabálna: IMÁDLAK!
Gondolatai még ott voltak mikor megpillantotta a nőt,
a hölgyet aki elkápráztatta,mosolyával és derűs hangulatával.
Ölelni akarta el sem engedni.
Nem sokáig tartott hát és kettesben találtak egymásra.
A férfi már mohon harapdálta a nő meggy bordó ajkát.
Tépte le ruháit nem voltak szabályok.
A nő beleborzongott minden érintésbe.
Nemtudta mi a helyes a járható út csak szíve dobolására hallgatott.
Forrót a vérük,égett a bőrük összefonódott testük.
Élvezték a búja perceket mit együtt töltöttek.
Újra és újra csókok a szájon.
Érintés a bőrön.
Kéjes tekintett,s a test összeér.
Majd egyszer véget ér.
Felejteni próbált,de meglátta hogy ott a hajszál.
Imádva kedvelte,és már nem érdekelte mikor lesz vége...
Egyre gondolt csak Újra és újra.....

/G.S - Ágnes/

Sokat vesztett a kulturális szféra

A kormány megszorító intézkedései a kulturális szcénát sem kímélték: az intézményeknek járó működési támogatás egy részének zárolása, a jövő évi büdzsé csökkentése és a vezetőcsere komoly változásokat hozhat egy-egy kulturális intézmény életébe. A HVG összegyűjtötte a legnagyobb felzúdulást kiváltó döntéseket.

Magyar Állami Operaház - új test, új köntös

Június végén nyilvánvalóvá vált, hogy a költséghatékonyságot és vezetőcserét sürgető kormányzati filozófiának tulajdoníthatóan a Magyar Állami Operaház sem ússza meg az arculatváltást. A megbízott művészeti igazgató, Kovalik Balázs szerződése 2010. június 30-én lejárt és - az intézmény indoklása szerint - egy korábban hatályba lépett kormányrendelet értelmében Vass Lajos főigazgató nem hosszabbított. A döntés alapjául a június 18-ai Magyar Közlönyben megjelent határozat szolgált, melynek 3. pontja leszögezi, hogy „a kormány irányítása alá tartozó fejezeteknél az állományba nem tartozók juttatásai, valamint a szellemi tevékenység kifizetéséhez kapcsolódó előirányzatok, keretek felhasználására új szerződés nem köthető, a lejáró szerződések nem hosszabbíthatók meg, valamint a hatályos szerződéseket haladéktalanul felül kell vizsgálni, szükséges esetben intézkedni kell felbontásukról”. Vass Lajos rendezőként és művészként továbbra is számított volna Kovalik Balázsra, ő viszont nem kért ebből, és távozott. Ahogy a Népszabadságnak adott interjújában elmondta: „kezdünk beletörődni abba, hogy az Operaház a politika játékszere.”

Kovalik eltávolítása a teljes intézményi vezetőcsere első mozzanata volt. Szeptember 15-én az Operaház gazdasági-pénzügyi, művészi és működési tevékenységét átvilágító tényfeltáró bizottság vezetésére felkérték Harangozó Gyula balettművészt, Horváth Ádám operaénekest pedig fél évre miniszteri biztossá nevezték ki, hogy az intézmény „operatív munkáját” irányítsa. Szeptember végén a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEMFI) közölte, hogy Fischer Ádám önszántából lemondott vezető karmesteri státuszáról, ám mivel a miniszteri biztos ragaszkodott Fischer „művészeti tevékenységéhez”, tiszteletbeli főzeneigazgatói címet kapott. December 12-én Fischer vezényletével bemutatták a még előző vezetés által beharangozott ünnepi színjátékot, MozartAscanio Albában-ját; a darab vegyes fogadtatást kapott. A bolygó hollandi viszont, amelyet Fischer Kovalikkal együtt vitt volna színre, a 2010/11-es repertoárban nem szerepel.

Az új főzeneigazgató, Győriványi Ráth György megbízása után nem sokkal Mali István zenekari igazgató a felmentését kérte, helyére Simon Béla került. Távozott az Operaháztól Czeiner László műszaki igazgató - közös megegyezéssel - és Mihályi Endre kommunikációs és marketing igazgató. Október 22-én azonnali hatállyal visszavonták a főigazgató, Vass Lajos vezetői megbízatását, és felmentették Szabó Attila gazdasági igazgatót. Hardy F. Gábor, az intézmény pénzügyeit és gazdálkodását átvilágító bizottság elnöke a döntést az időközben feltárt szabálytalanságokkal indokolta. "A vezetők igen pazarlóan gazdálkodtak" - szólt a hivatalos magyarázat. A bizottság megállapította, hogy 75 millió forintot jogalap nélkül fizetett ki az intézmény, amelynek 800 munkavállalója és 1700 beszállítója van. November 15-én végül a NEFMI jóváhagyásával Mozsár István lett az Operaház megbízott ügyvezető igazgatója, megbízatása első körben 2011. június 30-ig szól. A 47 éves mérnök-menedzser korábban dolgozott a BMW-nél, az IKEA-nál, majd ingatlanberuházással foglalkozó cége révén „stratégiai feladatokat vállalt” a Market Zrt., a Strabag és a Wallis Csoporthoz tartozó WING partnereként.

Magyar Mozgókép Közalapítvány - a több kevesebb

Nagy visszhangot váltott ki a Magyar Mozgókép Közalapítványnál (MMKA) az átvizsgálást és költségvetési zárolást követően kialakult helyzet: nem véletlenül, hiszen az egész magyar filmszakma léte a tét. Júliusban a NEFMI sietett leszögezni, hogy a 2010 végéig esedékes zárolások nem akadályozzák majd az MMKA bérkifizetéseit, a második félévi állami támogatásból mindenestre 1,5 milliárd forintot zároltak. A költséghatékonyság jegyében - évi 20 milliós megtakarítást helyezve kilátásba - megszületett a döntés, hogy bezárják a magyar filmeket népszerűsítő MMKA Los-Angeles-i irodáját. A kormány nyáron nyolcmilliárd forintos hiányról számolt be az MMKA-nál. Ezt szem előtt tartva az idei, 5,1 milliárd forintos büdzsé után 2011-re mindössze 1 milliárd 30 millió forintos keretet ítélt meg az előző kormány által előirányzott 6,4 milliárd forint helyett. Törvénysértés nem történt, túlköltekezés viszont igen - ezt állapította meg a közalapítványnál végzett átfogó vizsgálat.

Kőrösi Zoltán, az MMKA kuratóriumának tavaly decemberben kinevezett elnöke már színrelépésekor elmondta, hogy az alapítványnál nyolc év alatt „felelőtlenül túlköltekeztek”, ezért 2013-ig az az elsődleges cél, hogy „ledolgozzák” a 6,5 milliárdos, szerződésekben rögzített kötelezettségvállalást. Az MMKA jelenlegi formájában nem működhet, át kell alakítani - ebben a filmes szakma képviselői is egyetértenek. Ősszel a Népszabadság arról írt, hogy több más közalapítvánnyal együtt jövőre az MMKA is megszűnhet, a 2011-es Filmszemle azonban - vélhetően - nem kerül veszélybe. Gyorsan kiderült azonban, hogy a szemle is áldozatul esett a megszorításoknak. A variety.com amerikai filmes portál néhány napja arról számolt be, hogy elmarad a hagyományos, februári magyar filmes esemény. A Magyar Filmunió vezetője, Vezér Éva gyorsan pontosított: a Filmszemle nem marad el, csak április végén tartják meg, és mivel akkor már a cannes-i filmfesztivál előkészületei zajlanak, külföldi vendégeket nem hívnak.

Nemzeti Kulturális Alap: Harsányi ment, Jankovics jött

Augusztus elsejétől Jankovics Marcell rajzfilmrendező a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elnöke. A korábban ezt a tisztséget betöltő Harsányi László - aki 2009 áprilisa óta a budapesti Holokauszt Emlékközpont igazgatója - hangsúlyozta, nem lemondott, csak arra kérte Réthelyi Miklós nemzeti erőforrás minisztert, hogy közös megegyezéssel távozhasson. Döntése hátterében - legalábbis a hivatalos magyarázat szerint - az áll, hogy a kormány kétmilliárd forintot zárolt az NKA 2010-es költségvetéséből. Harsányi megbízása egyébként 2010 végéig szólt.

Emberi színjáték - a deszkákon innen és túl

A költségvetési megszorítások - első körben a működési támogatás harmadának zárolása - miatt a VI-os kategóriába tartozó független társulatok (táncegyüttesek, színtársulatok, mint a Frenák Pál Társulat, Bozsik Yvette Társulata, a Szputnyik Hajózási Társaság vagy a Pintér Béla Társulat) vezetői hónapok óta kongatják a vészharangot. Az ellehetetlenüléstől tartanak, nevezetesen attól, hogy a nemzeti erőforrás miniszter által felvetett, összegszerűen meg nem határozott 2011-es működési támogatás fele, negyede lesz az idei összegnek.

Egészen más problémával szembesült a kulturális közhasznú társaságként működő József Attila Színház novemberben kinevezett új igazgatója, Méhes László. (Méhes Léner Pétert váltotta a direktori székben.) A színház az évek során 270 millió forintos tartozást halmozott fel, dolgozóinak bérét már augusztusban sem tudta kifizetni, ám ez csak nemrégiben derült ki. A vám- és pénzügyőrség jelenleg sikkasztás és hűtlen kezelés miatt nyomoz. Hogy „ledolgozzák” a tartozást, az új vezetőség megszorításokat vezetett be és több előadást tartanak.

Augusztus végén eldőlt, hogy öt pályázó közül szeptember elsejétől Rátóti Zoltán, a Nemzeti Színház tagja lesz a közhasznú nonprofit kft.-ként működő kaposvári Csiky Gergely Színház ügyvezető igazgatója, mégpedig 2014. december 31-ig. (Az előző direktor, Schwajda György áprilisban hunyt el.) Rátóti vállalta, hogy a 2010/2011-es évadra tervezett előadásokat megvalósítja.

A Pécsi Nemzeti Színház vezetőjének személyéről viszont továbbra sem sikerült dönteni. Noha hatan is ringbe szálltak - Balikó mellett Dörner György, Rázga Miklós, Márton András színművész, valamint Béres Attila és Rusznyák Gábor rendező is - a város kulturális bizottsága és a közgyűlés úgy határozott, hogy újabb pályázatot írnak ki. A jelenlegi direktor, Balikó Tamás 2011. február 15-ig töltheti be posztját.

Több vidéki színházban is kérdéses, ki lesz a direktor a következő öt évben: december 20-án került ki a NEMFI oldalára a Szigligeti Színház igazgatói munkakörének betöltésére kiírt pályázat. (Jelenleg Balázs Péter tölti be a posztot, megbízatása 2011-ig szól.) December elsején az egri Gárdonyi Géza Színház direktori posztjára is pályázatot írtak ki. (Itt 2001-től Csizmadia Tibor az igazgató-főrendező.)


Hódalok

Van egy módszerem, mondom csendesen,
ha jő az ószeres, mindig meglesem,
átadom neki borzas bánatom,
lyukassza őt a tüzes fájdalom.

Eladnám ingem és gatyám neki,
ha lenne oly szamár, hogy megveszi,
de csalódott akkor se nem leszek,
ha átveszi tőlem az életem.

Előtte mosakodni még fogok,
egy lyukacsos szivacsnak hódolok,
csak azt nem tudom, tovább mit tegyek:
a nyarat várjam, vagy unjak telet.

/Molnár József/

Amaryllhoz

Ha végképp nem lesz más kiút

és leszbikus pár leszünk mi ketten,

annyira klassz lesz, Amaryll,

hogy nem is kell ide már rím se, egy sem.

Majd szakítasz Józsival, és hozzád költözöm,

mert ott van medence, én verseket írok neked,

te jókat főzöl nekem, fürdünk a húslevesbe’.


Közben meglesz a kemence is - azért ez nagy szerencse –

gondosan befűtjük este. mert hurkát és kolbászt is sütünk.

Hamarosan megírom első Amaryll-ciklusom,

és a tiédhez igazítom majd a női ciklusom.

Később erre sem lesz gondunk, de akkor sem görcsölünk,

internetezgetünk olvasószemüvegben,

horgolunk, kötünk; a hifin jól felnyomjuk a basszust,


Tankcsapdát hallgatunk, meg Quimbyt,

ízületes lábacskánkkal verjük a taktust.

Így éldegélünk majd boldogan, te meg én,

már megvan hetedik Amaryll-ciklusom fele,

s te még mindig megkönnyezed:

csordul szépkék szemecskéd sós leve,

mert annyira szép lesz a vers, mint a fene.


/Csikós Szilvia/


Kukaczoskodjunk Karácsonykor

Míg a szülők a karácsonyi vásárban válogattak az iparművészek alkotásai között, addig a gyerekek a Sajtkukacz együttes új, Radírmocsok című lemezéről, Lackfi János megzenésített verseit hallgathatták. Verskarácsony is létezhet.

Legutóbb az Iparművészeti Múzeum hódolt úgy a Karácsonynak és a művészetnek, hogy még a vásárlást is művészi lelkületűvé tette. Kicsik és nagyok együtt érkeztek a múzeumba, ahol a szülők az alkotások között válogathattak kényükre-kedvükre, míg a gyerkőcök a vers zeneiségén keresztül váltak akaratlanul is a költészet és az előadóművészet részesévé. „A vers izeg és a vers mozog." - hallhatták és dúdolhatták. Mint a sajtkukac. A lemez dalait muzsikáló együttesnek ugyanis ez a neve az:
SAJTKUKACZ. A vers ugrabugrál, mint a sok pici, fekete, morzsányi radírmocsok a papíron radírozás közben. Ahogy azt a Lackfi János gyerekverseiből készült CD címe is jelzi (Radírmocsok).

Gál Hedda és Molnár György előbb a Sajtkukacz elnevezésű gyermekzenekart alakították meg 2009-ben, amellyel ma is gyakran fellépnek különféle rendezvényeken, megzenésített gyermekversekből álló programjukkal. Később ebből nőtte ki magát az Aphonia, amelynek repertoárján inkább felnőtteknek szóló megzenésített versek szerepelnek. Az album formájában most napvilágot látott versanyag Lackfi János közreműködésével született, az együttes pedig két hónappal ezelőtt vette át Pécsett jól megérdemelt Kaleidoszkóp-díját. Ahogy Fenyvesi Béla, a Szélkiáltó együttes művésze, a VersFesztivál zsűritagja is jellemezte a produktumot: a költő és az együttes nem rákényszeríti az énekelt költeményeket a világra, hanem igazi világzenét művel: a világban lakó muzsikát szólaltatja meg.

A CD-t a Magyar Versmondók Egyesülete ajánlja korra és nemre tekintet nélkül mindenkinek. Hogy legyen egy jó Verskarácsonyunk (Bella István antológiája nyomán is).

Lackfi János ajánlása:
„Nyikorog a libikóka és tekereg a giliszta, meditál a botsáska és csilingelnek az esőcseppek, valamint ritmikusan illatozik az asztalon a "koviubi pörivel". A lemez már díjat is kapott a 2010-es Kaleidoszkóp VersFesztiválon. Tiszta élő zene, még az atomok is táncra perdülnek!"

Az album megrendelhető a vers.hu oldalon, a webáruház linken!



Készülődöm.../dal/

Készülődöm,
Karácsony jön,
hajnalban kelek,
minden rosszat
magamtól én
messze kergetek,
készülődöm,
imádkozom,
magamért,
értetek,
hogy éltesse a
szívünket az
igaz szeretet,

ref.:égi áldást
kérek rátok,
hogy ne féljetek
lelketekbe
boldogságot
reményt ültetek
öntözöm, hogy
kinyíljon ma
minden hit-virág
s aki hallja
tovább adja
szívem himnuszát


hogy hozza el
ki régen itt járt,
értünk született,
hogy messze űzzön
gyűlöletet,
sötét felleget,
hogy megtalálja
minden hű szív
azt a csillagot,
ami egykor
reményt adott,
utat mutatott.

/Mezei Marianna/

Neked

Verseljek neked te csak annyit kértél tőlem.
Kérésed nem lehetetlen.
Írom hát mi gondolatomba szalad,
íme a tudat mi utat mutat.
Jöjj hát velem,repüljünk a végtelenbe.
A macskaköves,ütött kopott,lejárt úton,
majd mutatom merre van előre.
Hajam fekete mint az éjjel.
Szemeimben tündököl a nappal,
Testemen cikázik a villám,
s kéjelgek éjeken át.
Gondolatom mégis tiszta,
s nyelvem pereg folyamatosan.
Űzöm a szavakat mely hozzád elér.
Rám találsz,megszoksz és észrevétlenül
Rám szoksz!

/G.S - Ágnes/


Miért?

Miért a sejtésem, hogy rendre megbocsájtod

szánalmas igyekezetem, hogy belelessek, Uram, a lapjaidba,

hogy megértsem rendzőelvedet, miért érzem,

hogy elnézed nekem, hogy szüntelen

különös természeted fürkészem, Istenem?


Úgy lennék a személyi gondolatolvasód,

vagy stréber magántanulód a mennyben,

íróasztalod politúrján égi légy,

- csak tanulmányozhassam munkamódszered -

ha nincs kezed ügyében égi légycsapód.


Feszülten figyelnék, amint írod a partitúrát,

lélegzetvisszafojtva lesném, vajon szabadonválasztott,

vagy kötelező szün-jeled, kettőskereszted, szinkópád,

hagyod, hogy improvizáljak néhanap,

vagy csak pontosan le kell játszanom a kottát…


az esetem már elmekórtani, lehet,

annyira szeretném ezt az életet jól csinálni,

úgy utálnék a szőnyeg szélén állni, ha egyszer

felakasztom a Kozmosz egy fogasára

a jelmezt, és visszaadom a kölcsön-nevet.


/Csikós Szilvia/


Haikuk 5

Klasszikusok

Két fiatal srác
ócska zenétől ájul...
Mozart, Vivaldi?

Füldugó

Pokoli ricsaj...
Tyúkbélen a kegyes nyál
csorog a fülbe

Káromkodás

Tán romlott nyelvet
kaptál, ráharaptál, s most
possad a szádban?

Mekegés

No Para! Ne má!
Kötőszavak. Mekegés
Szép nyelvünk lónyál

Ködös tó

Múltunk ködös tó
Jövőnk lábon sziklasúly
Gúzsban merülünk?

Víz alatt

Lebegj, lebegj csak! ...
Nézd a korallzátonyok
alvó fényeit

Hajón

Az emberi nyelv
az Élet kormányosa
az Isten-hajón

Emberi tudat 2012

Kinéz a ködből
Égbe nyúló tudattal
Friss levegőt szív

Ál-Idők

Milliárd ember
Dogmatikus kereszttel
Ál-Idők mennek...

Don Quijote

Tá-nyír koronám
s Dulcineám add ide!
Lovagszerenád

Kap-tár

Kapat-Kapsz-Kamat
Ár-Érme képírásban
Ma banknak nevezd!

Égő szem

Égő szó lánggal
Gúlában az Égő szem
Fény-ragyogása

Az ember hal...

Az állat döglik
Az ember hal... Isten szólt
s hallja a halott

Kettős ékezés:
Két beszéde van az Egy nyelvnek

Jobbról vagy balra
olvasd a rovátírást
Égi üzenet

Tudd, minden...

India, Sumér
Indián - Nyelvrokonság?
Tudd, minden Madjar!

Tudatlanság

Félelem merít
erőt s bátorságot a
Tudatlanságból

Nép-képviselet

Ember! Jogod van
itt élni, s a Teremtőt
Nép-képviselni

Ősi törvény

Ki vétett törvény
ellen, még ha király is
bűnhődjön érte!

Ki elfelejti Isteneit...

Ki elfelejti
Isteneit, s más népnek
Istenét vágyja

az sajátját majd
drága, magyar, mint` hozza
e Szent világra?

Isteneink (Máté Imre nyomán)

Nap-arcú Gönűz
s homlokán holddal ékes
Ukkó. Két-Ősünk

/Molnár József/


Karácsonyi történet: A vándor

Messziről jött az idegen
szakadt ruháján bujkált a fény,
ki-be járt s játszott szelíden
ölelte lágyan szeretvén.

Messziről jött és bekopogott
s a gazda azonnal ajtót nyitott,
ám amikor meglátta a szegényt
ordított egyet: takarodj!

Az idegen szomorún sóhajtott:
mily koldus is e teremtmény
nem lát mást csak egy rongyost
sűrű köd takarja el szemét.

Majd tovább ment, csendben ballagott
míg egy másik házhoz nem ért,
betekintett az ablakon hol
csak egy mécses szórta melegét.

Halkan zörgetett s a család beengedte,
befogadta, asztalhoz ültette,
s jóságukért cserébe nekik adta
a fényt mi azóta ott ég.

/Mezei Marianna/


Pársorok

Viadukt

Néznek csendben a hídról. Fénylő arcuk az érett
napba hanyatlik. Még izzik a mély szerelem.

Mennyei föld

Bolyhos vattacsomók melegítik télteli álmát.
Alszik a mennyei Föld, angyali szárnyak alatt.

Gyógyszer

Fekszik a gyermek a lázban, vértelen ajkai mészben.
Fogja az anyja kezét, gyógyszere még a remény.

Sírvers

Itt élt. Várta a Sorsot. Bajnoki teste belepve.
Por lett és mocsadék. Lelke hiába kiált.

Trianon

Vad szél, told magyarok szekerét, ne ragadjon a múltba,
mit Trianon feketén bólogató szeme vés.

Fess teli...

Dél van. Kondul a gyomrod. Fess teli ünnepi tálat.
Mennyei angyallal. Mannaesőt ne kívánj!


Csillaghullás

Tűz van. Fenn a tejúton ércalakot hajigálnak.
Hullik a csillageső. Reszket az éj, fut a föld.

Kocsma porában

Füstös a kocsma, porában fürdik a vézna, kilengve
hajlik. A sör, bor után mássza a pincebogár.

Iskolapad

Iskolapad fenekén oly szűkre-szabott a világod.
Nyisd ki a könyveidet, tágul a tér, s felemel.

Hűség

Gyermeki arc, hű boldogság aranyozza be lényed.
Kincsed az isteni fény. Élj vele, vissza ne élj!


/Molnár József/


Bárban

Azt hiszik csak nézek előre,míg eszemben,

botrányos gondolatok szaladgálnak szüntelen.
Hiszek és remélek,mert tudom mindig célba érek.
Itt vagyok a jelenbe,lábam keresztbe vetve beszélgetek.
Gondolataim azonban remek versek születnek.
Itt is van,már látom előre,
Kéj és vágy vetekszik soraimban,lejjebb.
A nő ki a pultnál ül,ujjai hevesen dobolnak,
miközben vörös körme pattog a ritmusra.
Hol lehet ő?
A magas barna férfi,kitől minden éjjel megfeszül a teste.
Kortyol egyet,egyet,
vörös fürtjei elvakítják a hely hétköznapjait.
Csillogó tekintete és cserfes nyelve,nem marad sokáig társaság nélkül.
Beszélget,fecseg e a férfi hirtelen ott terem.
Leül egy asztalhoz italt rendel,s csendben a nő felé jelez.
Szikrázó tekintetük összevillan,a férfi máris tudja mi a dolga.
Elindul hát csak előre,késve ment a nő is őt megkeresni.
Tiltott a hely mint ez a románc,
a férfi teste viszont már hevülten a nőre várt.
Nem hagyta el ajkukat egyetlen szó sem,
csak vad csókokat leheltek egymás ajkaira.
Ölelkeztek majd hevesen egymásnak estek,
a mély csendet is csak a nő halk sikolya verte fel,
és a férfi kéjes,érdes üvöltése.
Abban a pillanatban övék volt a világ összes kincse,
és a pillanat ami örökké is tarthatna.
Percekkel később már a nő a ruháit kapkodva rohant vissza a bárba.
A férfi csak óvatosan oldalt biccentett s tova állt.
És újra ritmusra pattog a vörös köröm.....

/G.S-Ágnes/

A spenót éneke

Az ember néha csak bőrösödik,

mint egy tál spenót,

ül üres konyhában zölden a pulton,

hol madár se jár,

kutya se hallgat rádiót.


Búsan üldögél, magányos kenőcs,

kit senki sem szeret,

kis francia sanzont böffent a halk fokhagymaillatba,

édes képeknek integet.


Hűl, vastagszik a zöld bőr rajta,

de puha, meleg spenótszív dobog alatta.

spenótagya mókuskerekén kattog a langy fohász:

Uram,csak azt ne hagyd, hogy belekotorjanak a konyhamalacba!


/Csikós Szilvia/


Szakítás

Jött az este és ki leste,
kinek a szívét törhetné össze.
A leány boldog volt, sugárzot,
hisz kedvesét nem rég engedte el.
Forró csók, édes ölelés ez már hiányzott.
Elhitte és bízott minden rendben.
Ködös volt a táj , s a férfi lelke fájt.
Elengedné őt ha könnyű lenne,
de szívét nem szívesen töri össze.
Mégis meg kell tenni a titkot kiengedni.
Elmondta hát és lelkét könnyítette,
mégsem a leány szemébe.
Ketté tört a leány szíve, nézett előre a végtelenbe.
Nem értette mi miért lett,
mégis vége lett.
Összetörtek, csak testük maradt éppségben.

/G.S-Ágnes/

A csökkentés dicsérete

Éle van a szélnek, nézd,

mindenhová befér

beretvája, hogy lemetssze,

ami már csak picit él.



Úgy zokognak ilyenkor a fák,

hogy csak úgy zörög

szélrázta platánok száraz

könnye - forog, pörög.



Az Idő rácsai mögött az ember

azért így is elvan, megvan.

Az őr átrendezi a levélszemetet

kint az utcán és bent a mailboxban.



A csökkentés rítusát gyakorolja most,

látod, minden lelketlen létező.

Csupán mi nem vesztenénk egy porcicát sem.

De hát, ez érthető.


/Csikós Szilvia/


Hiányzol...

Hiányzol...
s hiányod ekéje
szánt a szívembe,
hideg vasa dobálva
forgatja, lazítja
s egyre csak kutat,
s hosszú, mély barázdát
vájva benne
keresi a hozzád
vezető utat.

Hiányzol...
s hiányod törtetve
csírázik lelkemben,
s szorít ahogy
körém nő, szaporodik,
s átjárva egészen
s születve bennem
magként hasadva
rólad álmodik.

/Mezei Marianna/


Rakosgatom dolgaim

Tükrömben ülök, sandán, mint egy denevér.

Rakosgatom a dolgaim, mind más dobozba,

itt régtől áttüzesített egy magyar óra,

ott öt évesen szánkón, arcom hófehér.


Rakosgatom a dolgaim, s lelek magamra.

Itt duzzadt arccal bódulok, kínoz fogam,

ott rabolva nézem bizonyítványomat;

képek, kínosan vicsorító emlékfalka.


S hinném, távolról még ura vagyok a csendnek,

mely a kirótt múltam újra megrendezi,

s talán még velem is lopva elhiteti,

hangyás képsorai semmit sem követelnek.


Aztán egy kéz kiált, Apám egy sír előtt,

ártatlanul legyilkolt terveit sorolja,

a fák csüngő lombjai lecsúszott paróka,

s átkot szórt szemmel hagyja el a temetőt.


Később új öltönyét viszik, szorongva látom,

űzik az olcsó, dermesztő gödörbe, lent

már várják, fent a némuló sosem pihent,

húzzák tovább a rettegőn, dobom lapátom.


Rendezem dolgaim, újabb doboz keres meg,

s bár öreg vagyok én, no de jó a fülem,

Messziről hallom, a múltunk csak intelem,

És nézem amint kibomlasz fosztó kezemben.


/Molnár József/


Szeptember vége

Mint egy sugárhajtású – elhúzott fölöttünk a nyár –

eltűntek a bögréről a pöttyök, lenyúlta

egy kleptomán katicabogár


éjjel még az ég is töksötét volt, pedig a Hold

mostanság zabálta magát degeszre, nem látni jambustól

a ritmust, holott ott volt, úgyhogy lehetne.


Belépett a forgóajtón az ősz, mégis rosszkedvünk tele

jött ki elébb, tűnődöm, most gazember legyek-e.

vagy csokit egyek-e.


Ez van, Józsikám… minden össze-vissza jár:

a pöttyök, a jambusok, III. Richárd; a nyár elhúzott,

mint egy sugárhajtású, pont.


Asszem, én is elhúzok valahová.

/Csikós Szilvia/


Elhidegülés

Külön utakon járunk
lábunk nem egyszerre lép,
semmibe száll az álmunk
vágyunk nem találkozik.

Vakvágányra terel az élet
beszűkül látóterünk
elmegyünk a lehetőség mellett
berozsdásodnak hétköznapjaink.

Hitünk zsákutcába vezet
nem ad több esélyt, reményt,
fölöslegessé válva lemorzsolódunk
elvesznek, kihűlnek érzéseink.

Kötelességből tesszük a dolgunk
fejünk fölé nőnek gondjaink,
észre sem vesszük a másikat
nem maradnak csak elvárásaink.

Külön utakon járunk
nem álmodunk új mesét
nem nézünk szembe a valósággal
szemünk ködösen semmibe néz.

/Mezei Marianna/


Gondolatok

Mára már véget ért,mégis olykor visszatér.
Örültem,reméltem,bíztam és hittem.
Ám hitem újra elveszítettem.
Boldog voltam,mosolyogtam,
mégis minden nehéz percben egyedül voltam.
Szorongott a lelkem,valakit kerestem.
Már megint csak álmokat kergettem.
Kaptam a bókot és dobtam a csókot.
Hagytam hogy én legyek az álmod,
hogy érezd a közelségem minden percben.
Leragadtam,hanyatlottam,vágytam.
Majd jő a jelen s feleszmélek,
végleg elveszek benned....

/G.S-Ágnes/

Exponálás

Ami ott, akkor, abban a pillanatban
megállíthatatlan-megállítható:
a növekedés a fákban,
egy lehulló levél félúton.
a harmat-könnycsepp az arcokon,
az üvöltés szele,
a naplemente a holdudvaron.
a fogátcsikorgató orvos,
a kórterem halotti-friss lehelete,
a fehér köpenybe bújt angyal,
a kisírt arcú reggeli ködök,
a változtatható változatlansága;
a hólepedők vízesése,
a pohár víz kézremegése,
kérdések, melyek sóhajok.
A daganat, amely eltávolítható.

/Molnár József/

Plakátvers

„Felejthetetlen pillanat”a plakáton a felirat, repülőutakat
reklámoznak rajta, egy pár nézi bambán, amint
Toszkánában akciósan bukik le a nap.

A ritmus úgy kiált a mondatért, mint kabátért a gomb,
a cérna kanyarog, mire felfűzném a hiányt:
fess hasonlatok, csinos jelzők, itt-ott rím, vessző meg pont…

…van egy szekrény otthon - tele pillanattal, mit nem feledhetek ,én
kinyitnám, ha merném, választhatnék közülük jólesőt, meg fájót,
vagy éppen vicceset – amilyenre a versemet szeretném.

Fogynának a díszek, és egyre csak nőne a költemény
,- amint aggatnám a cuccot, aképp rövidülne madzagja, a metrum –
és kész lenne, mit hárman írtunk legalább: a plakát, a pillanat, meg
én.

/Csikós Szilvia/

Álmok

Álmodott éjjel,és álmodozott nappal.
Kereste,kutatta éjjel-nappal a nőt várta.
Kalandos szerelem,de vajon a férfinek ez kellett?
A szél néha belekapott fürtjeibe,
lába alatt a homok puhán szétfolyt.
Az illat amit a víz hordoz magával,tiszta,
teljesen kitisztult a gondolata.
Érezte ahogyan a napsugár perzselte hófehér bőrét,
Nézett a végtelenbe,előtte csak egy ember tekintete lebeg,
hogy végre láthassa őt.
Tenger és végtelen,sohasem lelem meg,gondolta a férfi,
csak ment vitte őt szíve,hisz szerelme hajthatatlan,
s vágya nyughatatlan.
Alkonyodott már a nap is lenyugszik már,
mire ők egymás karjaiban találtak nyugalmat.
Simogatja a férfi a leány arcát,csókolta édes ajkát,
miközben keze kutatva kereste feszülő testének rejtélyes alagútját.
Édes szerelemmel vették egymást birtokba.
Percek,órák teltek el csendesen,olykor vad sóhajokkal,
míg eljött a reggel,és a tenger halk moraja ébren tartja szerelmüket.

/G.S-Ágnes/

Plázában él a nemzet…


(Lutter Imre)



Kocsmába mentünk a Lackfival. Azaz csak mentünk volna, mert a szomjú test számára legrémisztőbb tábla lógott kedvenc talponállónk ajtaján: „Mindjárt jövök!” – hirdette hatalmas felkiáltójellel a tacepaó. Bennünk meg ugyanekkora kérdőjel domborodott (legalább akkora, mint nyakunkon az ádámcsutkánk, ami fel-alá járkált a szomjúság okozta sok nyeléstől), hogy most akkor hova, ha beszélgetni szeretnénk egy pohár ital mellett? A kocsma kirakatának üvegében csillant meg a négysávos utca túloldalán éktelenkedő pláza. Elég sok ember megy be, akkor csak nem írják ki ott is, hogy most kívül tágasabb… Sietősen a túlpart felé vettük az irányt, átverekedtük magunkat a parkoló elénk gördített autós akadályain, belibbentünk a fotocella szuperkényelmes automatizált ablaktábláján, és elindultunk egyenesen a végtelennek tetsző üzletsor mentén. Még csak kávézóra keresztelt kocsma sem akadt az utunkba, akadt viszont jó néhány ifjonti hölgy és úr, akik minden sarkon belénk ütköztek egy-egy „bocsika”, „nehari” és „csumika” kíséretében. Csevejük valódi tanulmány lehet a még élő elődök és a még meg nem született utódok számára. Némán mentünk egymás mellett, leginkább csak mosolyogni tudtunk, mi, két idegen, anyanyelvünk újjászületésének hangos mementóit hallva. Néha összenéztünk, és amikor eleget hallottunk, dobbantottunk, és a csilivili shopokat magunk mögött hagyva átgrasszáltunk lájkolt klubunkba. A szitu trendiségét Jani örökítette meg. Ő a mainstream költő. Na tessék: anyanyelvünk páratlan gazdagság továbbél bennünk és gyermekeinkben…

Lackfi János: Véletlen

csomizom a ruciba
a habtestem
tinibugyi gumija
bemélyedten

kukisali parival
az étrendem
szoli moci tekila
az én trendem

koviubi pörivel
a kedvencem
lekipali csokival
jaj vétkeztem

fusizik a fatim is
a műhelyben
vegyigyümi üviben
a sparhelten

depizik a szaniban
a mutterchen
dobi cigi dugiba
a farzsebben

könyi szivi nehari
ha tévedtem
lityi-lötyi pasival
azt végleg nem

vidikazi zacsiban
a víkendem
csörizi a telimet
a véletlen

Illyés Gyulára emlékezünk

















A Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Magyar Írószövetség és a Magyar Versmondók Egyesülete közösen emlékezett Illyés Gyulára november 6-án, a Tolna megyei Ozorán.

Az ötödik alkalommal meghirdetett Illyés Gyula Nemzeti Vers- és Prózamondó Verseny célja teljesült: a szerző költészete előtt méltó módon tisztelegtek a versmondók, ahogyan azt Vasy Géza, az Írószövetség elnöke is kiemelte zárszavában. A verseny felfutásos rendszerű volt,
azaz előválogatókról jutottak a költő születésnapja alkalmából rendezett ozorai döntőbe a legjobbak.

Díjazottak:
Tóth Péter Kunszentmiklósról
Ságiné Nagy Time Szolnokról
Valentyik Anna Dabasról

A nyerteseket a Nemzeti Erőforrás Minisztérium részesítette jutalomban, és számos különdíjat is kiosztott a zsűri, amelynek tagjai voltak: Vasy Géza irodalomtörténész, a Magyar Írószövetség elnöke, H. Horváth Béla irodalomtörténész, a Pécsi Tudományegyetem Illyés Gyula Főiskolai Kar főigazgatója, Tóth Zsóka Radnóti-díjas előadóművész, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus Főosztályvezetője és Kiss László, Radnóti- és Csokonai-díjas rendező, a Magyar Versmondók Egyesületének az elnöke.

A versenyzők ellátogattak Illyés Gyula szülőhelyére, Rácegrespusztára, ahol megkoszorúzták a szülőház helyén álló kopjafát, majd ezt követően a verseny legidősebb versenyzője, a 87 éves budapesti versmondó, dr. Szabó Józsefné Jobák Márta mondta el Illyés Gyula A béres temető című versét.

Álljon itt most egy naplójegyzet, ami akár ma is születhetne, blogbejegyzésként vagy posztként, ha volnának még sokan, akik európaiként is tudnak gondolkodni magyarságuk mellett.

Naplójegyzetek – Illyés Gyula

November 22.

Sokat utaztam, de soha nem szerettem utazni. Ha nem visznek, vagy nem kényszerítenek, már a pusztát, Rácegrest sem hagyom el. Veszélyes távolság és ijesztő idegenség volt nekem már a falu. Ozora is. „Csak tapasztald ki azokat a kathólikusokat”, mondta rácegresi nagyapa, a református. Azért mentem el Ozorára, hogy beszámolhassak Rácegresnek.

A legnagyobb úti távolság természetesen ma is a Rácegres–Ozora közötti. Ennek szédületéből kapok ízelítőt, valahányszor a körülmények végül mégis útra kényszerítenek.

Úgy álltam rá erre az útra, hogy nem hittem benne. A rom-Pestből (és a rom pusztából) még egyszer Zürich. Genf, Párizs? A rom jelenből még egyszer vissza a lebombázhatatlan ifjúságba? Amikor a lehetőség híre eljutott hozzám, azzal, hogy adjak rögtön nyolc igazolvány-fényképet, első gondolatom az volt: mindebből csak a fényképésznek lesz haszna, ha ugyan az egész nem valamelyik munkátlan fényképész ügyes ötlete. A svájciak szíves meghívását azért fogadtam el, mert nem hittem benne, s ez volt a legegyszerűbb, hogy elvessem a gondját. Már az elhatározás gondját is, hogy menjek-e, vagy ne menjek, ami már az utazás szorongó érzéseihez tartozik. Útlevél, vízum, négyféle átutazási engedély – mindebben egy lépést sem kellett tennem, nem is tettem volna. Minden meglepő gyorsan elkészült, s engem kötött a szavam. Komoly elhatározás most már a visszalépéshez kellett volna. De miért lépjek vissza? Legyen meg a körülmények akarata. Csip-csup dolgokban dönteni, ez már a veszéllyel határos; elhatározó erőkészletét a férfi a nagy ügyekre tartogassa. Egyszóval ezúttal is úgy mentem, hogy tulajdonképpen vittek. Ez a legjobb lelkiállapot a megfigyelésre, az úti szemlélődésre.

A búcsú persze a két-háromszáz év előtti búcsúzásokra emlékeztetett, azokra, amidőn a csutorával, fustéllyal és tarisznyával fölszerelt gazdát veszélyes erdők és ingoványok, bizonytalan révek és hidak, kiszámíthatatlan indulatú városbírák, várurak és másnapok várták. Háznépem – szemében könnyel és bátorságomnak szóló áhitattal egy álló hétig készítette elemózsiámat és izsákomat. Bár nem írásban, de megtettem végrendelkezésemet. Nem egyedül keltem útra. Indulni kész kocsink előtt a hitvesek egész karéja szorongott szemükben a könnynek és áhítatnak ugyanazzal a csillogásával. A kulacsokon és batyukon és a különböző takaró alkalmatosságokon átlépve, szokásom ellenére magam is az ablakba álltam, fustélytalanul ugyan, de melegen a meghatottságtól. Amidőn az indóházat elhagytuk: ki tudja, mennyi időre (milyen terra incogniták és Óperenciák felé! „Vigyázzatok egymásra” – kiáltották még utoljára a nők, igen helyesen föltételezve, hogy azok, akik itthon egymás nyakát is elharapták volna, ott kinn életüket is odaadják egymásért. Nyolcan voltunk. Ennyien talán már Bulcsu korában is nekivágtak magyarok.

Nyugtalanság csak egyszer fogott el bennünket: éjfél felé a nyílt pályán megállt, és hosszan vesztegelt a vonat, egy frissen összetákolt hadi hídon, épp az Óperencia, az Ober Enns fölött! Ez az amerikai zóna kezdete vagy vége. A vizsgálat azonban itt sem volt más, mint másutt: őszintén szólva itt is a formaság formasága volt. A katonák láthatóan unják már Európa-szerte a hivatalok fontoskodását. Rengeteg papírunkba, amely keblünket valóságosan is, képletesen is duzzasztotta, utoljára az osztrák határ előtt nézett bele tüzetesebben egy üdítően udvarias, de mégis megközelíthetetlenül kimért magyar tisztviselő. A többiek, a különféle hadseregek egyenruhásai? Hovatovább szinte sértő volt, hogy nagy hírű igazolványainkat, pecsétjeinket és ide-oda ragasztott bélyegeinket még csak kíváncsiságra sem méltatták „Yes! Da! Gut! Oui!” – mondták legyintve, ahogy villanylámpáik fényére papírkötegeinket előmarkolásztuk. Akár egy mázsa briliánsot, akár egy élő süldőt kivihettünk volna. Még iszákjaimat sem kellett kibontatnunk. A vonathoz, amelybe a kalandos magyarok elszántságával léptünk be, étkezőkocsit is csatoltak, s a svájci vendégszeretet ebéd- és vacsorajegyről is gondoskodott. Kint eső és hó, késő ősz és kora tél váltakozott aszerint, milyen magasságra emelkedtünk. Gondunk emiatt, hogy milyen mértékben szellőztessük a túlfűtött fülkét. Életemben nem utaztam ilyen kényelmesen nyugatra.

Amíg a világ hozzá nem ér, az ember a saját hazája légkörében utazik, abban az esendő kis szappanbuborékban. A kis fülke, melyet szinűltig a mi csomagjaink töltenek meg, még a Brenner tövében is egy darab Magyarország, egy hosszabbra nyúlt vitaéjszaka valamelyikünk lakásán vagy valamelyik hazai szervezetben. Vagy a régi Centrálban… Azzal a különbséggel, hogy bármennyire nekiélesedik az eszmecsere, itt senki sem ugorhat fel az asztaltól (ami otthon nemegyszer megesett), hogy kalapját is mintegy vélt igazát is felkapva, kirohanjon az éjszakába. Az urbánus és népies vitát (mert a szappanbuborékban is ez forog) persze egy harminchat órás vitaéjszaka sem dönti el. Az sem, hogy egyedül vagyok, akibe a népiességnek szánt minden nyilat bele lehet lőni. Ahogy ilyenkor történni szokott, már nemcsak magamért kell felelnem, hanem mindazokért s mindazok minden szaváért és cselekedetéért, akiknek hacsak egy gondolata is (a célja!) azonos az enyémmel. Hol Veressel, hol Kováccsal, hol Némethtel, hol Erdeivel gyúratok össze egy célbabává. Tetszik ez a szimultán sakkjátszma, ez a hatványra emelt Szentháromság, amelynek most ajkammal kellene nyilatkoznia Valéryről és a búzaáráról, a lánckereskedelemről és a középkori céhekről, elevenekről és holtakról. Így – mégiscsak nyilatkozva – látom magam is legvilágosabban, miben különbözöm én a többiektől, s miben különböznek azok egymástól. A játszma nem könnyű. Márai ül velem szemben, olyan remek kibicek gyűrűjében, mint Ferenczy Béni, Pátzay, Czóbel, Cs. Szabó, Szücs, Szőnyi… S mégis milyen könnyű volna a játszma, ha csak érvek és tények hűvös játékszabályain futhatna, indulat és szenvedély, vagyis személyes rész (mondjuk, személyes tapasztalat) nélkül! De így gondolatok és eszmék helyett emlékek és remények csatáznak, egy-két sivárrá taposott közhely porondján. S e porondról, amely már cirkuszi körnek is ócska, nincs kitörés, talán épp a hallgatóság sűrű gyűrűsora miatt, amely tud hatni és zárni láthatatlanul is. Befejezte-e hivatását a polgárság? De mi egyáltalában a polgárság? Jogos-e a polgárság létalapja, mondjuk, a kereskedői haszon? Már hogyne volna jogos, ha tisztes! Már hogyne volna jogos! Valamikor majdnem a katona kockázatáért járt: karddal és találékonysággal kellett meghozni Kínából a selymet, a Hortobágyról a barmot! Hol a kockázat ma ott, ahol már csak puszta árukiosztásról vagy elosztásról lehet szó? S különben is, milyen tisztes az a haszon, amikor egy putriország fölé egy vékony réteg életét párizsi, sőt londoni szintre tudta (s szeretné)
emelni, amely ugyan szemre szép csillogás, valójában azonban dermesztő jégpáncél? Hol van itt az élet egészséges kerengetése, amelyről egy-egy vezető osztály megismerszik? Ez a történelmi emelkedés útja! A kultúra megvédése és továbbadása! Emelni népet csak alulról lehet! Ami pedig azt a kultúrát illeti!... Nem tisztelem Márai álláspontját; magatartását (a személyi részt) annál inkább tisztelem. S ebben is legjobban a hűségét, ahogy megáll a Kassai polgárok-nak már csak az ő képzelete őrizte – s tán csak képzelete alkotta – várfokán, mialatt a falak alján a képzelete nemesítette táborban zajosan folyik már nem is az áru-, hanem a lélekcsere, de az is a láncolás legvigasztalanabb szabályai szerint. A konokság elcsüggeszt. De minden hűség megindít: saját hűségemre sarkall. A közhelyek kártyacsattogásaival semmit sem oldunk meg, de valamit mégis nyerünk, méghozzá – úgy érzem – mind a ketten. Oldódik a feszültség, amely az utóbbi években őt régi ismerőseivel szemben is megmerevítette. Ha írói ellentétig oldódik, akkor már valami elkerülhetetlen együttműködést is jelent. Jó műre törve a jó író csak jó útra érhet. Akarata ellenére is, mondják a marxisták. Ki írta le, hogy a falukutató irodalom, helyesebben: magyar társadalomkutató irodalom első műve az – Egy polgár vallomásai? Én. A szavak kemények, de a hangulat már-már annak a hajdani erdélyi útnak levegőjére emlékeztet, amelynek Cs. Szabó szegődött jegyző diákjává. Tolja homlokára szemüvegét, és jegyezget most is, biztatóan kaján pillantást lövellve orráig emelt füzetecskéje mögül. Ha valóban ezt jegyzi, van mit jegyeznie. Pátzayval, Szőnyivel is lezajlik egy játszma, képzőművészetünk jellegének magyarosságáról vagy nemzetköziségéről, s általában a népek szépségeszményképéről. Valahogy az ördög tudja, hogy – a Parasztpártot ezért is terheli felelősség. Húzódhattam vissza a politikától, megvíva kísértésével még a pusztában is, a politika – akár a görög elé a halál – elémbe áll, mintegy találkozóra vár mindenütt: mindenben politika rejtezik. Hogy lehet mégis parancsát követni, amelyben a legnyomósabb hangsúly az, hogy: erkölcsi parancs is? Úgy, hogy megmaradsz mindvégig annak, ami a politika előtt voltál, annak, ami ép a politika felé kényszerített; úgy, hogy csak politikus, vagyis „igazi” politikus mégsem leszel. Úgy, hogy megőrzöd eszményeidet, tisztán, karnyújtásnyira. Úgy, hogy épp a legnehezebb birkózásra újra és újra be tudd kenni magad ezzel a tiszta olajjal. S úgy, hogy legyen hova visszalépned minden percben a politikától; ne a porond éltesse a lelkedet; még kevésbé testedet, persze: mert a porond végül a legjobb gladiátort is bohócnak szerződteti. S a visszavonulási hely? Nem Antonius nagybirtoka persze, nem is Venizelosz bankbetétje. Az, ami Cincinnatusnak a szántó, Montaigne-nak a könyvtárszoba, Petőfinek a költészet. Van választék, kinek-kinek képessége szerint. Ha pedig holmi istenként, a politika mindenütt jelen van, ezek a helyek az ő szentélyei: akkor érzed, ha ismét kilépsz belőlük. Ezeket gondolom, miközben vitatársaim erélyes lábdobbantására magam is szorgalmasan taposom az utolsó fűszálat is a közhelyen, amelyet pedig – emlékezve a kifejezés eredeti jelentésére – holmi falusi közrétként nemcsak üdén sarjadónak, hanem még virágosnak is szeretnék. De hol vagyunk még mi (a magyar társadalom) az árnyalatok jogától, azaz megint csak a demokráciától! Mosolyogva figyelem, amint ahelyett hogy a magam nevében beszéljek a parasztság ügyében, odaszorulok, hogy a magam mondandóját is a parasztság nevében mondjam, azaz mégiscsak ajakává szegődjek annak a tán ezredik hatványra emelt Szentháromságnak, amelyben pedig az én részemet csak – mindig is így kívántam – a legbonyolultabb köbgyökvonással lehetne meghatározni. Már-már valóban „nyilatkozom”, de úgy, hogy nemcsak Cs. Szabó jegyezhetné – fényképész-pillantásával szeme elé emelt füzetkészüléke mögül –, hanem egy újságíró is. A parasztság nem ellensége a kultúrának és a civilizáció terén is arányos elosztást – mintegy szellemi földosztást – óhajt. Operaházunkban
csizmás és papucsos látogatóval ugyan nemigen találkozhatni; ám – hogy csak e példával éljünk – ennek ellenére sem kívánjuk e neves intézet s a hozzá hasonlók megszüntetését, jóllehet azok költségvetésének nagyrészt a parasztok zsebéből folyó évi tizenhárommillió forintja valamivel megelőzi népművelésünkét is. Parasztságunk e téren is csak némi arányt óhajt, mondjuk a zsöllyeárak felemelését a bakancsárak emelése helyett. Ha pedig ez másképp nem megy, mivel hogy ez Londonban is így van, parasztságunk azt feleli, hogy azok, akik a mezítlábasok földjén is rögtön londoni szintre tartanak igényt, húzódjanak az arányosítás rövid évtizedeire Londonba.

Így visszük a magyar világot, szinte a szardíniásdobozok légmentességével egész Innsbruckig. Egyórás veszteglés, gémberedésoldó séta a vonat hosszán. Borostás, földarcú kis ember merül föl szinte a földből; szeme, mozgása mint az egéré. Magyar. „Hova megy ez a vonat, hol a határ, milyen a vizsgálat?” Mocskos keze fázósan hajtogatja alvatlan arca mellé bundája kopott prémjét. De ujja tele aranygyűrűvel, csuklóján is arany az óra és a karkötő. Mégis külföldön vagyunk itt már sért az ilyen magyar. A szomszédos fülke ablakából veszprémi tájszólás bugyog ki. Egy kisebb törzsnyi család, útban Amerikába, az értük jött családfő vezetésével. A Keletin még holmi irigység övezte őket, itt már a szánalom: örökre elmennek, ennyivel is kevesebb a magyar.

November 26.

Az első komoly élmény, amin rajtakapom magam. Szégyenkezem. Itt ezek közt a kevert genfiek közt igazán nekiengedhetném a francia szavakat még az én barbár garatomnak is, de kerülöm a szót. Restellném, ha megtudnák, hogy idegen vagyok. Szeretnék észrevétlenül belelapulni a bennszülöttek közé, vagy ha egyedül vagyok, hát a fák törzsébe, a falakba. Dolgozom ebben a Canonica nevű szörnyű kávéházban, s a pincérlány siettében elkiáltja a zsúfolt asztalok fölött, franciául persze:

– A telefonhoz hívják… hogy is csak…

És kimond valami szógörgeteget, amely csak az én nevem lehet, már úgy, ahogy hallomás után egy csicsergő kis francia száj elismételheti.

Nem jelentkezem, sőt pirulva fejem is lehajtom; szó szerint lesülne képemről a bőr, ha a kíváncsian emelkedő tekintetek előtt nekem kellene azonosulnom a külföldivel, a gyanús jöttmenttel, az „idegen”-nel! Nem vagyok azonos vele. A pirulás nem a svájciaknak szól, hanem Európának. Abban a hiszemben vagyok, hogy a hajdani Európa egy kis csücskén ülök, azon a képzeletbeli Araráton, amelyen már nem fajták, hanem emberek éltek, s ha mégis volt fajtájuk, arra csak ez a szó illett: európai. Nem azt restellem, hogy magyar vagyok,
hanem azt, hogy idegen, még mindig, vagy újra; idegenje annak az araráttá zsugorodott hajdani birodalomnak. E pillanatban minden fajtát karikatúrának érzek. Lapos szemem és rettenetes vogul állkapcsaim helyén éppúgy rejteném szomszédom germán lófejét, vagy amott annak a csehnek a turcsi orrát, vagy annak a románnak cigány barnaságát, vagy – amiből legtöbb látható itten – a szomorúság vastagította zsidó szemhéjakat és cimpákat, az olaszok brillantinos bodrosságát. Alkotónk, gyúrj már össze bennünket újra, de lelkestül!

Színpadi költészet, nem csak a színházban

A spoken word az előadás erejével is hat, jól jön hát hozzá némi exhibicionizmus.

- Ha kiállsz a színpadra egy dús rímekbe szedett, társadalmilag érzékeny szöveggel, attól az még nem lesz vers -mondja Matits István, a Budapest Slam Poetry közösség egyik alapítója, maga is slammer, illetve spoken word előadó és szervező.

Hozzáteszi: olyanokból, akik egyaránt birtokában vannak a költői eszközöknek, a nyelvnek és a színpadi rutinnak, ilyenformán egyből színpadképes szövegeket vetnek papírra – egyszóval, Shakespeare-ekből – kevés van.

– A spoken wordnek az a szabálya, hogy nincs szabálya. Éppen ezt szeretjük benne. Szabadverselés. Nem kell rigorózusan ragaszkodnunk semmilyen törvényszerűséghez, nem kell megfelelnünk a „hagyományos” költészettel szemben táplált elvárásoknak – így az ID művésznéven író Matits, aki azzal tiszteli meg a világ több ezer éves költészeti hagyományát, hogy egyáltalán nem tartja magát költőnek, szövegeit pedig versnek.

Hogy mekkora az átfedés a „hagyományos” költészetet művelők és a spoken word hívei között? Többszintű. Magyarországon nemigen járnak el a költőként már „befutott” szerzők a spoken word-rendezvényekre. Legfeljebb, ha meghívják őket. Néhányan viszont szívesen részt vesznek az ilyen esteken. Matits Gyukics Gábort, Peer Krisztiánt, Karafiáth Orsolyát és Szilágyi Ákost említi hirtelen, de nemrég Falcsik Marit is látta slammelni. Hogy itthon viszonylag kevés költő mártózik meg a spoken wordben, annak szerinte az lehet az egyik oka, hogy ehhez a műfajhoz mégiscsak kell valamiféle exhibicionizmus, színpadi ambíció, és ez valószínűleg hiányzik a „hagyományos” költészetet művelő alkotók nagy részéből.

A tengerentúlon viszont elég jól kialakult a „stage poetry”, vagyis a színpadi költészet intézménye. Jó néhány kanonizált költő ír ilyet is, de a hagyományos versformákban úgyszintén otthon van, és pontosan érzékeli a különbséget a kettő között. Nyugaton az sem ritka, hogy slam, illetve spoken word szövegekből szerkesztett antológiák jelennek meg – igaz, ezen könyvek kritikai visszhangja általában nem túl jó.

A zsánerre jellemző szabadságnak, a performance jellegű előadásnak éppen az a szépsége, amit az elitisták elvetnek: egyszerűbb szavakkal, magával az előadás erejével adni át a mondandót. Egyszerűbbek a képek, legalábbis elvileg. Az itthoni spoken word-helyzet viszont azt mutatja, hogy az előadók jó részének nagyon erős irodalmi ambíciói vannak, ezért nagyon mély szövegeket alkotnak. Ezzel viszont épp azt a műfajelőnyt kockáztatják, hogy a befogadó rögtön megértse a mondottakat. –Túl sok mindent akarnak belesűríteni egy ilyen slamszövegbe – és lehet, hogy ezt a spoken word már nem bírja el –így Matits István, aki szerint azonban a műfaj hazai népszerűsödésével letisztul majd a helyzet.

Lőkös Ildikó, az Új Színház dramaturgja azt mondja, Térey János Nibelung-lakópark című műve volt a határpont, a verses formában írt színművek reneszánszának kezdete. A darab 2004-ben jelent meg a Magvetőnél, de a kézirat már jóval előtte elterjedt a dramaturgok között, akik szinte egyöntetűen „odavoltak érte”. Az elragadtatás oka: Térey mai környezetbe helyezte a mitologikus történetet, jóféle feszültséget teremtve ezzel a forma és a tartalom között. Azt azonban kevesen gondolták akkor, hogy valaha premierre kerülhet sor. A kétség oka: talán „nem kell majd a közönségnek”. Végül mégis sikeres bemutató lett belőle a Krétakörrel, Mundruczó Kornél rendezésében, és talán a siker is eredményezte, hogy egyre több költő kezdett verses színdarab írásába, például Szálinger Balázs, Lanczkor Gábor, Laczkfi János vagy Szöllősi Mátyás. Az ő szövegeik is részben e feszültség miatt izgalmasak – véli Lőkös Ildikó, aki a szerzők, dramaturgok és kritikusok számára minden évben megrendezett Nyílt Fórum egyik szervezőjeként azt tapasztalja, hogy a szakmai találkozón terítékre kerülő darabok között ma már többségben vannak a verses formában írottak. A Nyílt Fórumon részt vevő, a költészet vagy a műfordítás területéről érkező írók közül többen is azt mondják: el sem bírják képzelni, hogy prózában írjanak színdarabot. Arra viszont ő nem tud példát, hogy korábban prózai művekkel befutó szerző egyszer csak verses formában kezdjen darabot írni.

A prózai szöveget könnyebb megérteni a színházban, mint a lírai formákat – gondolná az egyszerű befogadó. Lőkös Ildikó szerint viszont ez csak elméleti föltevés, amely abból táplálkozik, hogy az ember rendszerint prózában beszél. A verset éppen a rímek, a ritmus miatt szinte magunktól tudjuk folytatni, nagyon érezzük és élvezzük a szöveg lüktetését, a visszatérő formákat. Örömet szerez, hogy együtt tudunk menni a szöveggel. Míg a prózai daraboknál „csak” illusztrációk a szavak, azt segítik, hogy megértsük a tartalmat, a sztorit és a látványt, s a forma nem kínál annyi lehetőséget a nyelvvel való játékra. Egy verses szöveg esetén a dramaturg szerint sokkal aktívabb lehet a néző-hallgató részvétele az előadásban. – Több a lehetőség a nyelvvel való játékra. Az ember pedig szeret játszani – véli az Új Színház dramaturgja.



Verset mondani, írni se rest a magyar

Egy fárasztó nap után a hintaszékben üldögélni, kezünkben egy verseskötettel- idilli kép, sokaknak mégis idegen. Milyen létlehetősége van rohanó korunkban a versnek? Hogyan tudunk vele együtt élni, hogyan tudjuk életünk szerves részévé tenni a modernitás, a technika korában?

Gyermekkorban a vers szerves része az ember életének. Iskolai ünnepségek, anyák napja, versmondó versenyek aranyozzák be a szürke hétköznapokat. Aztán idővel lanyhul a költemények iránti érdeklődés, átveszi helyét a televízió és a számítógép, és el is felejti az ember, milyen különleges élmény a versolvasás, és mekkora kaland is elszavalni kedvenceinket. Az 1992-ben alakult Magyar Versmondók Egyesülete ezen szeretne változtatni, a figyelem középpontjába állítani a verset. Eltökélt céljuk a hazai és határon túli magyar költészet és versmondás, és a kortárs magyar irodalom népszerűsítése. A jelenleg közel 1500 tagú egyesülethez bárki csatlakozhat, aki kedveli a lírát. Mindegy, ír-e vagy csak szaval az illető, vagy pusztán olvasgatni szereti a költeményeket, egyetlen kikötés van: 14 éven felülinek kell lennie, és fizetnie kell a tagdíjat. Cserébe negyedévente egy Versmondó várja a postaládában, egy verselemzésekkel, költeményekkel, szakcikkekkel és kritikákkal teli folyóirat, melyben minden szakmai eseményről időben tudomást szerezhet, emellett részt vehet az egyesület különböző versmondó eseményein és képzésein, versművészeti szemináriumain, műhelyein.

„Működtetünk versklubot is, a Budapesti Művelődési Központban kéthetente összejövünk, és bárki eljöhet, szakmai segítséget kérhet, hogy hogyan mondja a verset, hogyan készüljön” – mondja Kiss László, az Egyesület elnöke. A fiatal tehetségekre is figyelmet fordítanak, törekednek arra, hogy az egy-egy régióban, megyében élő költők is hallathassák hangjukat, esélyt kapjanak a nyilvánosság előtti megjelenésre, akár a versmondók által. Kiss László szerint a magyar vers iránti érdeklődés nem lankad, ez jól látszik a 2008-as Rubophen Versíró Versenyre érkezett pályaművek számából is. Két és fél hónap alatt több mint 4200 alkotó közel 24 000 verset írt, ami azt bizonyítja, hogy sokakban szunnyad valami, bárki képes rímet faragni, és kedvét is leli benne az ember, még ha tematikus is a felhívás. Az alkotások minőségével ehelyütt nem foglalkozunk, számuk azonban még a legmerészebb elképzeléseket is túlszárnyalta.

2006. április 8-án, a költészet napja tiszteletére megrendezett versdélutánon indult el Magyarország első, állandó versrádiója. A Versrádió egy interaktív, internetes portál, ahol a műsort mindenki maga szerkeszti. Választék van bőven: meghallgathatjuk a Kaleidoszkóp VersFesztivál előadásait, verszenéket, közismert írókkal és költőkkel készült interjúkat, és a szívünkhöz közel álló verseket különböző előadók interpretálásában. Egy-egy költemény többféleképpen is elérhető, József Attila Mamáját hallhatjuk Latinovits Zoltán vagy Galán Géza előadásában is, de mi magunk is feltölthetjük kedvenceinket, hogy mások a mi tolmácsolásunkban hallgathassák a műveket.

De a verset nemcsak hallgatni lehet, hanem látni is, színházi előadásban is megállja ugyanis a helyét. 2008. október 13-án indult az első magyar versszínház, mely azóta is virágzik. Első nagy bemutatójuk Arany János Toldi című elbeszélő költeménye volt, amely élővé, testközelivé tette a művet a közönség számára. Elolvasni egy verset, értelmezni önmagunkban, csendes magányban egészen más élmény, mint amikor látjuk, halljuk, és a közönség részeként átéljük. Utóbbi alkalommal ugyanis az egész megelevenedik, karnyújtásnyira játszódik tőlünk, más gondolatokat ébreszt bennünk, új perspektívából szemlélhetjük a már ismertet.

Kassai Tibor állatgyógyász-professzor gyermekkora óta változó intenzitással olvassa és gyűjti a verseket, irántuk való érdeklődése végigkísérte életét. 2009 októberében a Hungarovox Kiadó segítségével kiadta a Rejtőzködő versek könyve című kötetét, ami azért is érdekes, mert távol a szakma zajától, amolyan „civil” kezdeményezésként jött létre. „Az antológia összeállításakor a célom az volt, hogy segítsek a versek iránti érdeklődést élénkíteni” – mondja. Szerinte a mai ember nem szán elég időt a költészetre, és mivel saját maga is azt tapasztalta, hogy egy költő kötetét forgatva a legtöbb esetben hosszas olvasgatás után botlik csak olyanba, amely „hozzá szól”, melyet sajátjának érez, célszerű összeválogatnia a hozzá közel álló darabokat, megkönnyítve ezzel mások dolgát, hogy megtalálják a nekik szóló verseket. Egy, bár szubjektív, de tematikusan összeállított antológiában ugyanis könnyebb meglelni saját kincseinket, és jó kiindulópont, hogy a nekünk tetsző alkotókkal alaposabban is megismerkedjünk.

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése adatai szerint 2009-ben a szépirodalmi művek eladása növekedett, ugyanakkor a KSH adatai alapján a kiadott példányszámok csökkentek. Míg 2008-ban 610 verseskötet jelent meg, addig 2009-ben már csak 565, azaz 7, 4 százalékkal csökkent a kiadott művek száma, és 40 százalékkal kevesebb példányban adták ki őket a korábbi évhez képest. Úgy tűnik tehát, hogy egyre kevesebb verseskötetet egyre kevesebb példányszámban jelentetnek meg a kiadók, és megdöbbentő, hogy míg 2005-ben 512 kötetet közel 401 ezer példányban, addig tavaly 565 darabot mindössze 366 ezer példányban adtak ki. Az adat még megrázóbb, ha azt vesszük, hogy tavaly 2085 regény jelent meg közel 7 millió 231 ezer példányban.


Elment Lukács Jánosné

Elment Lukács Jánosné Magiszter Versmondó, a Komárom-Esztergom Megyei Tehetséggondozó és Léleksegítő Alapítvány Alkotókörének tagja. A Radnóti-díjas, a Kaleidoszkóp VersFesztiválon és számos versmondó versenyen több alkalommal díjat kapott versmondó a Magyar Versmondók Egyesületének egyik legrégebben csatlakozott tagja volt. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt és több más díj tulajdonosaként elévülhetetlen érdemeket szerzett a művészetek terjesztésében, művelésében.

Julika és az állatok nyelvén tudó juhász

A versmondók családja furcsa. Úgy vagyunk benne, mint egy igazi családban. Találkozunk, örülünk egymásnak, aggódunk a másikért és féltékenykedünk, szurkolunk, talán áskálódunk is olykor, de a szoros kötelék miatt és dacára – alapvetően szeretjük egymást. Néha sokszor nem hallunk egy-egy családtagról, mert kiesik a látókörünkből, mert problémája van, vagy öröm érte, mert szerelmes, tanul, gyereket szült, elköltözött, megcsalták, bánatos. Aztán felbukkan újra, vagy hírt ad magáról, és mi újra – a régi kapcsolat fonalát felvéve – üdvözöljük köreinkben, a családi összejöveteleken, versenyeinken, táborainkban, műhelyeinkben.

Csak néha van úgy, hogy nem örülhetünk valakinek többé. Mert örökre elment, mert kiszakadt a családunkból. A veszteséget az élet rohanó forgatagában sokszor alig észleljük. Le kell ülni, e-mailt kell küldeni, fel kell hívni valakit a családból, hogy elmondhassuk – hallottad, mi történt, szegény, tényleg, hát igaz?

Az élet aztán megy tovább. Felkelünk, zuhanyozunk, munkába megyünk, nevetünk, fáradtak vagyunk. Alig-alig beszélünk róla többet.

Nem is ismertük igazán. Alig tudunk róla valamit. Csupán foszlányokat az életéből. Egy-egy mosoly, kép villan fel – a hangja dallama, hogy volt egy olyan este is, amikor beszélgettünk, persze, inkább csak úgy, mint a vonaton egymás mellé sodródottak, őszintén, kötetlenül, nem rakva terheket a másikra. Mégis, ezek a találkozások, legyenek akár úgy, hogy egyikünk a pódiumon, a másik előtte – ezek a rövid találkozások összekötöttek minket, s a veszteséget, így vagy úgy, megérezzük. És egy este átsuhan az emlék, és fájni kezd a szívünk. Épp csak egy kicsit.

Az enyém most Lukács Jánosné Julika miatt szomorodott el, aki egyike volt a felnőttként is verset mondó, kitartó versenylátogatóknak. A nagy találkozásra emlékszem, amikor teljesen azonosult szövegével. Tele volt szeretettel és nagymamasággal – pedig lehet, hogy akkor még nem is voltak unokái. Ahogy pereg a film, azt hallom a belső mozimban, ahogy Illyés meséjét mondja, az állatok nyelvén tudó juhászról. Igazi mesélő, tele szeretettel, játékossággal – szinte látom, ahogy felszabadul előadás közben. Elfelejti a nehézségeket, a betegségeket, az élet rárakta súlyokat. Szinte megfiatalodik közben, és ragyog az arca.

Így fogok emlékezni rá, amíg élek.

Legyen neki könnyű a föld.

Tóth Zsuzsanna


Lukács Jánosné: Hintaló

A „Hintaló” története Tatabányán a 6 ajtós lakásokban játszódik. Apám a Tatabányai Szénbányáknál dolgozott, mint bányász, amikor „sasos behívót” kapott - szüleimtől hallottam, így hívták. Azonnal mennie kellett. A Tatabánya–Felső illetve Felsőgalla állomásán vagonírozták be, onnan indult a frontra. Megjárta a Donkanyar poklát. Sokáig nem jött hír róla. Anyám négy gyermekkel itt maradt, köztük voltam én is. Ezt a Karácsonyt örökítettem meg a „Hintaló” című írásomban.


Hintaló

Nem tudom, hogy az emlékezőképességünk hány éves korunktól fejlődik ki annyira, hogy hosszú évek múltával is tisztán és világosan tudjunk felidézni megtörtént eseményeket. Annyi bizonyos, hogy nekem négyéves koromból származik maradandó élményem.

1944. december 24-ét írtunk akkor, s ezzel már sok mindent elárultam. Egyrészt, hogy még javában tartott a II. Világháború, másrészt pedig, hogy karácsony szentestéjére készülődtünk. Apám a fronton volt, így aztán csak a csonka kis családunkhoz köszönthetett be a Jézuska. Mi négyen: nővérem, én és két öcsém már nagyon vártuk a Megváltót.

Anyánk délután átvitt bennünket a szomszédba Terus néniékhez, ahol mindenkor menedéket találtunk. Kisebbik öcsémet az ölébe fogta, és elkezdett mesélni csodaszép meséket, mi meg körbeültük és szájtátva hallgattuk.

Frissen él emlékezetemben Terus néni hófehér, kontyba fésült haja, ami olyan fényesen ragyogott, mint az angyalhaj a karácsonyfán. Jóságos, mosolygós arca valósággal kipirult, ahogyan beleélte magát egy-egy meserészletbe. Ahogy a mesét befejezte, így szólott hozzánk:

„No, majd most elválik, hogy ki volt a jó! Mert azt a Jézuska megjutalmazza.” Azzal kinézett az ablakon, és meglepődött arccal fordult felénk: „Már nálatok járt, mert égnek a gyertyák!”

Nekünk több se kellett! Türelmetlenül és izgatottan vártuk anyánkat, hogy mikor lép be az ajtón. Már teljesen besötétedett, amikor anyánk végre betoppant. Tágra nyílt szemmel újságolta, hogy éppen most kísérte ki a Jézuskát tőlünk, s azzal kisebbik öcsémet fölemelte a karjába, mi meg a ruhájába csimpaszkodva csetlettünk-botlottunk a sötét utcán. Szívünk tele volt várakozással, s az izgalomtól remegve léptünk be az ajtón. Finom kalácsillat töltötte be a kis lakást, s égtek a gyertyák. Anyánk mindig tudott meghittséget varázsolni!

A szobaajtóban, mintha a lábunk gyökeret eresztett volna, úgy álltunk mozdulatlanul, csodálkozva. Bennem furcsa érzések kavarogtak: féltem is, meg örültem is. Nem tudom, miért, de ezt az érzést ma is sokszor érzem.

Aztán anyánk megfogta a kezünket és a szobába vezetett, a karácsonyfa mellé. Csodálatosan szép fenyőfánk volt! (Mint később kiderült, Pista bácsiék kertjéből vágták ki.)

A fát házilag készített szaloncukrok, papírdíszek, pattogatottkukorica-füzérek, aranyozott diók, angyalhajszálak díszítették. A fenyőágak hegyén csavarodott viaszgyertyák égtek csipeszes gyertyatartókban.

A fa alatt játékok sorakoztak. Gyümölcsízes ládikókból összeeszkábált babaágyak, bennük csodálatosan elkészített rongybabák, amit anyánk készített.

Volt még a fa alatt egy fehér, göndör szőrű kutya is, amit négy keréken lehetett húzni. De ez még hagyján! Ugatott is. A hátán volt egy fémkarika, amit ha meghúztunk, már vonyított is! No, több se kellett! Ettől kisebbik öcsém úgy megijedt, hogy torkaszakadtából ordítani kezdett. Anyánk nyakába csimpaszkodva távoztak a szobából.

És csodák csodája! Ott volt az általam már oly régen áhított hintaló is. Igaz, használt és kopott volt, de mégiscsak ló volt! Igazi kantárral, meg igazi nyereggel felszerelve! (Később megtudtam, hogy a kutyát és a lovat anyám egy zsák lisztért cserélte.)

No, attól a perctől kezdve engem csak a ló érdekelt.

Először alaposan átvizsgáltam elölről, hátulról, megsimogattam, ahogy egy új gazdához illik, s aztán egy hirtelen mozdulattal már a nyeregben is voltam. Megfogtam a gyeplőt és már száguldott is! Fenn jártam a fellegek fölött. Azt a boldogságot, mint akkor, még sohasem éreztem!

Sokáig gyönyörködtem még az én gipszparipámban, fésülgettem a sörényét, farkára csomót kötöttem, - úgy mint az igazi lovaknak szokás, - aztán a kutyát is megnyergeltem!

Közben kopogtattak az ajtón, amitől úgy megijedtünk, hogy az ágy alá bújtunk. Szerencsére csak Terus néni és Pista bácsi lépett be az ajtón:

„No! Hol vagytok, kis lurkók?” – nézett be a szobába kíváncsian Terus néni, mi meg sorban másztunk ám elő az ágy alól.

„Az angyalát!” - kiáltott ránk. - „Csak nem féltek?!” - S közben a karácsonyfa felé mutatott: - „Akiknek ilyen szép karácsonyfát, meg ennyi játékot hozott a Jézuska, azoknak semmi okuk sem lehet a félelemre!”

Mi lesütött szemmel, szégyenlősen fogtuk egymás kezét.

- „Inkább valami szép verssel vagy énekkel köszönjétek meg a Jézuskának a sok ajándékot! Tudtok-e valamit?”

- „Tudunk!” - kiáltottuk egyszerre, és már ott álltunk mind vigyázban a pódiumon:

(Vers):

Karácsonykor sok a dolog,
Segítsetek kis angyalok!
Munkára hát gyorsan, gyorsan!
Készítsünk el mindent sorban.
Azt sem tudom, mit csináljak?
Láncot fűzzek?
Aranyozzak talán diót?
Válogassak mogyorót?
Elfelejtem a dolgomat!
Tisztítsd ki a csillagokat!
A gyermekek már úgy várják!
Az égbolton még nem látják!
Hol a szappan?
Majd én kitisztítom!
S egy-kettőre kiakasztom.
Te meg hozd a havas zsákot,
Megfogod és jól kirázod!
Hulljon a hó lenn a földön,
Fiú, leány hadd örüljön!

(Ének):

Lágy hópehely hull a földre,
Dombon-alatt, hegytetőre,
Fehér lesz a zöld fenyőfa,
Erdő, mező bokor alja.
Kis hópelyhek repüljetek!
Üzenetet is vigyetek,
Szálljatok le angyalszárnyon:
Itt van már a szép Karácsony!

- „Istenem! Hogy örülne szegény apjuk, ha ezt látná!” - sóhajtott fel Terus néni.
- „Majd csak hazasegíti a jó Isten!” - válaszolta Pista bácsi elcsukló hangon.

Aztán sokáig csend lett. Anyánk sápadt, sovány arcán némán gurultak le a könnycseppek. Aztán erőt vett magán, felállt és szelíden így szólott hozzánk:

- „Későre jár az idő! Búcsúzzatok el szépen!”
- „De a lovam még nem evett!” - kiáltottam aggodalmasan.
- „Tényleg! Majd elfelejtettük!” - szólott anyánk, s azzal kintről hozott egy marék szénát, és a lovam elé tette.

Megnyugodtam, és hamarosan elaludtam. Álmomban láttam ám, ahogy a lovam jóízűen ropogtatja a szénát, s közben a farkát csóválja, nagy, fekete szemével meg hálásan nézett felém.

Reggel, ahogy felébredtem, mindjárt kipattantam az ágyból és egyenesen a lovamhoz mentem, hogy szemügyre vegyem a dolgokat. A széna már nem volt ott.

- „Látod? Megette, és mennyire jóllakott!? Fogd csak meg a hasát, milyen domború lett!” szólott anyánk olyan meggyőzően, hogy elhittem minden szavát.

Pár szál széna még a földön hevert. Gondoltam, ezt még a szájába tömöm! Pici rés volt a zabla mellett, ott próbálkoztam. No, végre sikerült! Csak az ujjam nem tudtam kihúzni, akárhogyan is próbáltam.
Úgy éreztem, mintha a ló az ujjamat is le akarná nyelni. Nagyon csúnyán nézett a szemem közé, amitől úgy megijedtem, hogy torkom szakadtából ordítani kezdtem:

- „Jaj! Jaj! Segítség! Megharapott a ló!”

Anyánk odasietett, és egy mozdulattal kihúzta az ujjam a ló szájából.

- „Ne félj, te csacsi! Szeret téged a ló, csak ne gorombáskodj vele!”

Napokig feléje sem néztem! Aztán, ahogy múlt az idő, a haragom is elmúlt. Ismét jó barátok lettünk.

Anyám intő szava örökre megmaradt szívemben. Azóta is nagy-nagy barátságban élek az állatokkal.

Tata, 1999.11.12.

Lukács Jánosné, Julika