A Magyar Kultúra Napja


Január 22-ét – Himnuszunk születése napját – legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől.

Ez a MAGYAR KULTÚRA.

Nem különb és nem több mint más nemzetek kultúrája, de földrajzi és történelmi helyzete által különös státuszú; a felelősséggel gondozott, velünk együtt élő népek kultúra-megőrzésében betöltött szerepe által. A magyar kultúra helye és szerepe az egyetemességben vizsgálható, történelmi földmozgások ellenére kiállja ezt a próbát:
„számunkra, magyarok számára pedig eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás; legyünk bár létszerűen élői, vagy tudatos választói e gyűjtő-tagoló kultúravilágnak.
A magyar kultúra minden rétegkultúrában jelzi, hordozza a magyarság hagyományait, kiképződött adottságait, szabályozó viszonyait és megkülönböztető produktumait. A kultúra általánossága magyarságunkban lesz konkrét, magyarul leszünk emberek.”
A magyar kultúra létünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A kulturális hagyomány és érték, amelyet a történelmünk során létrehoztunk, ad igazolást fennmaradásunkhoz. Ebben a szakadatlan folyamatban és fennmaradásunkért folytatott harcban nemesedett kultúránk, s tartotta meg önmagát. Megőrizte a falvak hagyományát, a nép ajkán születő dalokat, a keze által formált eszközöket, a kúriák és kastélyok szervező erejét és műveltségét. S mindenekfölött talán a legfontosabbat, az anyanyelvet, amely egyformán szól mindenkihez, s amelynek megkülönböztetett szerep jutott.

Ignazio Butitta szicíliai költő Lingua e Dialetu című versében írja:

Verj bilincsbe egy népet,
vedd el ruhájukat,
tömd be szájukat,
még mindig szabad marad.
Vedd el munkájukat,
az útlevelüket,
az asztalt, amiről esznek,
az ágyat amelyben
alszanak, még mindig gazdagok.
Egy nép akkor válik szegénnyé és
rabbá,
amikor ősei nyelvétől
fosztják meg:
akkor mindörökre elvész.

Nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé. Nemcsak a magyar sors, magasztos történelmünk viharos századai sejlenek fel gyönyörű himnuszunkban, hanem a nép által átörökített, megőrzött tudatunkban folytonosan jelenlévő és belőle építkező kultúra is. Így az oly sokszor énekelt, vagy idézett sorok mögött ,,Isten, áldd meg a magyart” - mindig ott lüktet a közismert „Megismerni a kanászt” kezdetű pásztornóta is, kultúránk közös kincse.
Mert ahogyan Kodály írja:
„Az az igazság, hogy a földmíves nép közt fennmaradt: dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt ez …az a közösség; ahol egy érzésben találkozhatok az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember és annyit ér, amennyire ember.”

Ezer esztendeje sorsfordító döntésével István – megkoronázásával – a keresztény Európa irányába jelölte ki a magyarság útját.
Egy évezred itt Európában, amióta a világ figyel ránk!
Egy évezred, amióta az egyetemességben küszködve, vigyázva építjük magunkat, beszívjuk és kileheljük Európa, a világ kultúráját, és vigyázunk azokra az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk.
Megosztjuk a megosztható tudásunkat a világgal, ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, amit Bartók és Kodály, de tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.

A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának –, hogy milyen módom kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelősséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni, hogy a kultúra értékeit becsülni kell; hogy törvényei szerint kell-élnünk, és tanulságait érvényesíteni kell.
Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is, olyan erkölcsöt, amely elé magyar jelző bátran kitehető.
Az értelmiség alkotó-közvetítő szerepe és felelőssége óriási.
A tudomány, a művészetek nem létezhetnek azt érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek vagy létre sem jönnek. Meg kell becsülnünk alkotásainkat; tárgyi ékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak; mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait; őrizni, védeni kell nyelvinket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját.

Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget és adja azt az erőt, melynek segítségével megbirokozhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel szemben.

Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született.
Legyenek velünk Bessenyeiek, Tessedikek, Festeticsek, Széchenyiek, Grassalkovichok alkotó szelleme és mozgósító ereje, hogy tanuljunk példáikból; hogy Helikonok és a kultúrának új csarnokai; legyenek. Hogy a közműveltség ne csupán kívánalom, hanem az élet minőségét is jelző szabályként vonuljon be a magyar köztudatba.
Mert ahol uralkodik a műveltség, ott nincs ereje a műveletlenségnek.

Berzsenyi A Magyarokhoz című versében ezt így írja:

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán jöjjön ezer veszély.
Nem félek. Kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat
Ez tette Rómát a föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

Kívánom magunknak s mindazoknak, akik a magyar kultúráért felelőséggel tartoznak, akik nem kis erőfeszítések árán teszik dolgukat, hogy e mai nap legyen ünnep számunkra is, és tudják, hogy amit tesznek, azzal nemzetünket szolgálják.


Kiss László
a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke


Lutter Imre reakciója:

A Magyar Versmondók Egyesületének védenie és terjesztenie kell a verset, a magyar kultúra értékrendjének egyik alapját. Ebben partnere a közönség, és néhány tiszteletre méltó közéleti személyiség. A küzdelem azonban gyakorta kétséges, mert hol a becsmérlés, a kiabálás hangosabb az emberi szónál, hol pedig az érdekek és alkuk terelik kevésbé lényeges, vagy épp felesleges (ön)célok felé a szükséges forrásokat. A szereptévesztés gyakori, a szerepvállalás annál ritkább.

Lutter Imre
az Első Magyar Versszínház igazgatója,
a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke



TURCZI ISTVÁN:
Hazádnak rend

„Áldjon vagy verjen”
Vörösmarty Mihály


Hazádnak rend: sokba kerül.
Ha dícsérsz, átkozol,
elszámolással nem csupán
magadnak tartozol.

Van itt szégyellni pár dolog
a Dunatáj körül.
Egy helyre hord mindent a szél,
és csönddé tömörül.

Ha visszanézel, láthatod,
takarásban vagyunk.
Ahol nem láthat, aki lát,
még dolgozik agyunk.

Vissza nem ütni se könnyű.
Fájhat az is, ez is.
Cserzi a bőrt, nem csak viszket:
kis magyar nemezis.

És annyi példabeszéd közt
jutott már eszedbe,
emlékeidből mit teszel
fekete keretbe?

Itt voltál és nem leszel itt
- történelemszünet.
Majd hiányodból fiaid
kiveszik részüket.

Lásd, a hálátlan maradék
új fétisért kiált.
Berzenkedhetsz, az utókor
nem differenciált.

Jönni kisszerű halálból
vissza kevés szóval.
Posztumusz is gazdálkodni
a kimondhatóval.

Végképp nem törődni azzal,
lesz-e még, aki ért,
szöveghűséggel fizetni
élethalálodért,

amíg van, ki e sorokat
olvassa, vagy rója.
Annak, hogy így lesz-e mindig,
nincs megmondhatója.

Lépések sehováiban
diófa-halk remény.
Az nem lehet, hogy itt a vég.
Kezdődjön el a fény!

De hol van, mondd, hol a kéz, mely
teremteni képes?
Megértést bőven adni az
égi rendeléshez.

Ha álom holdfény-batáron:
homlokodig elér.
Megérint puhán, fehéren,
mint egy gyerektenyér.

És érintése arcodon
súlyával megmarad
lassan szétnyíló ujjai
ígérete alatt.

Best of – avagy a fesztiválok fesztiválja


Fesztivál-győztesek fesztiválja – már maga a műfaj biztató a minőséget tekintve. És valóban, nem okozott csalódást az október 30–31-én megrendezett Feszt-Fest. A budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolában bonyolított első nap a helyszín barátságos kopottságával, a szűkösség gazdagságával volt egészen különös hangulatú, fázósan meleg és barátságos, a Szkénébeli második nap a professzionálisabb környezetben másfajta erényeit és lehetőségeit mutatta meg a megnyerően sokszínű színjátékos társadalomnak, amely egészen egyedülálló a maga nemében. Másutt elképzelhetetlen volna például, hogy egyetlen kivétellel egy játékteret használván, az egymást követő produkciók a rendelkezésre álló félórás, egy órás szünetekben megoldják a bontást-építést, a tér átrendezését – ebben a szférában az éppen látott előadásról szóló szakmai beszélgetéssel, evés-ivással áthidalván az így keletkezett interregnumot, minden esetben gördülékenyen oldódott meg a társulatot próbáló feladat. A programot végül is az élet szerkesztette, hiszen a fesztivál-zsűrik döntései rendelték egymás mellé a hét fesztivál-győztes előadást, szemléletükben, eszközrendszerükben, hangvételükben nagyon különböző produkciókat sűrítve a két napba. Lírai hangvételű mesefeldolgozás, zenés-, prózai és elsődlegesen mozgásszínház, de még egy ősbemutató is került a legjobbak közé. Négy kortárs magyar és három Shakespeare ihletésű mű. Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Kárpáti Péter és Cziczó Attila, valamint Hamlet, Macbeth és Szentivánéji álom. Rengeteg odaadás és kreativitás, tehetség – ez a fesztivál statisztikai, egyszersmind minőségi mérlege.


A személyiség ereje nélkül nincs színház – még látványszínház, vizuális színház sem. A kis tér pedig kíméletlenül leleplezi a hamisságot. A Nemes Nagy Ágnes szakközépiskola Gyevi-Bíró Eszter rendezte Aranyecset című előadásának legnagyobb erénye az őszinte, tiszta megszólalás képessége, a gyönyörű versbeszéd, a nézőt megszólítani tudó tekintetek, az egészből áradó szépség és harmónia – ritka kincsek manapság. Az együttes ereje megmutatkozik abban is, hogy szinte észrevétlenül kerül át a keleti hangszereket megszólaltató zenekar (zene: Pap Gábor) a tér egyik oldaláról a másikra – egyszer csak azon kapjuk magunkat (és őket), hogy már ott vannak. Éppen mert ilyen erősek egyénileg és csapatosan is a játszók, erősebben mutatkozik meg az óriásbábok sutasága, az aranyecset segítségével foghoz, s ettől kivételes hatalomhoz jutó, zsarnokká váló halé például. A játszók oly hitelesen érzékítik meg a madarakat, s oly szemléletesen, szellemesen használnak kelméket és egyéb eszközöket helyszín és miliőteremtésre, hogy erősen megkérdőjeleződik a küllemében is suta báb alkalmazásának szükségessége.

A személyiség erejének megmutatkozásához, érvényesüléséhez, helyi értékének meghatározásához megfelelő helyzetek, színpadi szituációk kellenek – ezek híján célt, irányt téveszthet az erő megnyilvánulása. Mint a Körmendi Kastélyszínház Elnémulás című előadásában, amelyet bravúrosan adaptáltak egy budakeszi iskola pincéjére (otthon is valódi pince a helyszín). A képlet lélektanilag rendkívül bonyolult: a leigázója által elnémulásra, nyelvének, identitásának elvesztésére ítélt kis nép egyetlen, identitását még őrző képviselője, egy asszony a pince fogságában, kivégzésre vár. Őre a zsarnokságot kiszolgáló, az árulását durvasággal kompenzáló, lelkiismeretét közönnyel elhallgattató honfitársa, aki hatalmával visszaélve megerőszakolta. Az asszony, szíve alatt az erőszakkal fogant új élettel várja sorsa beteljesülését. Már a nem szerelem gyümölcse magzathoz fűződő anyai viszony is izgalmas drámai helyzet, ám még izgalmasabbá válik, amikor az őr is értesül az apaság tényéről. A siralomházban megjelenő pap segítőkészsége teszi végérvényessé és visszavonhatatlanná a pusztulásra ítélt nyelv sorsát: kegyelemért folyamodva eléri, hogy a terhességet igazolandó megvizsgálják a kismamát, ám a procedúra alkalom a magzat elpusztítására – az új élet s ezzel a nyelv továbbélésének lehetősége örökre elveszett. A pap felelősségének, őszinteségének kérdésével teljesedik ki a tézisdráma, rendkívül nehéz feladatot róva a színészekre. Az elfogadás, az összetartozás érzés folyamatosan fenntartásokkal keveredik, a résen lévő bizalmatlansággal, félelemmel, gyanakvással – nincs bizonyosság sem az árulást, sem az ártatlanságot illetően. Kínzó drámai patthelyzet, amelyben nincs föloldozás, megkönnyebbülés, megtisztulás. A meghúzva is rettentő hosszúnak tűnő szövegfolyammal, a túlírt helyzetekkel tiszteletreméltóan küzdenek a színészek, Rajner Ágota, valamint Tahin Zsolt a renegát és ifj. Tóth János a pap szerepében. Utóbbi játéka a legtalányosabb, ő tudja talán a leghatásosabban érzékeltetni a helyzet bonyolultságát, összetettségét, kiismerhetetlenségét – és megoldhatatlanságát.


A színészi erő dolgában vitatható leginkább a SzAFT Társulat Világvevő című előadása is, amelynek azonban a térkezelésével is adódnak problémák. Rendkívül plasztikus megoldások – a pettyes labdával való játékok például mint a gyermek s a gyermekhez való viszony megtestesülései – váltják egymást rendezőileg és színészileg is kevéssé kiérlelt helyzetekkel. Nincs „kijátszva” például a gyengédségbe forduló vészjósló késpenge közeledése az alvó asszony fejéhez, s kevéssé sikerül a fent lévők, a talk show-k világának s a lenti nyomorúságnak az ütköztetése, disszonanciájuk érzékeltetése, ám az anya/anyós szerepében Csernyik Katalin elementáris erejű; sorsot, miliőt teremt nemcsak Berta néni, hanem mindenki köré, aki kapcsolatba kerül vele a színpadon.

A Shakespeare viszonyulások – mert valójában mindhárom esetben erről van szó, nem drámainterpretációról tehát, inkább inspirációról – addig igazán izgalmasak, amíg nem késztetik a nézőt megfeleltetésre, helyzetek, szereplők beazonosítására. Az alapműtől való elszakadásban a legmesszebbre talán a Kompánia Színházi Társulat Lukács László rendezte Karnevál-Lakodalom című előadása jut, paradox módon mégis itt vész el leghamarabb a türelem; a kezdetben lenyűgöző koreográfiát nézve itt kerekedik felül a legkorábban a kérdés, hogy vajon mi köze mindahhoz, amit látunk, a játszóknak. A folklór elemek beemelése, az esztéticizmus eluralkodása közepette végzetesen elvész a kontaktus színpad és nézőtér között, a személyesség varázsa, s öncélúvá látszik válni a produkció. Kevéssé sikeresen ellensúlyozza ezt a közönség direkt megszólítása a clown Puck által s a tombola.


Két remek clown a főszereplője a Radikális Szabadidő Színház Gyross töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben című, Formanek Csaba rendezte előadásának is, Ros és Guil, azaz Béres Miklós és Szücs-Szabó Máté, s nagyszerű már a felütés is, amint a két villanyszerelő megjelenik közöttünk, hogy elhárítsa a bajt. Még akkor is őket nézné tovább az ember legszívesebben, végtelenül pontosan kidolgozott, szellemes etűdjeiket, amikor bekeverednek a játéktérbe az egyébként ugyancsak nagyszerű többiek, Polonius alakítója például, Beczásy Áron s az Opheliát játszó Szakács Zsuzsi, vagy Pokorny Szilárd mint Claudius, nem szólva a Hamletet megszemélyesítő, izgalmas egyéniségű Farkas Katáról. A nézőtéren időnként elburjánzó zavart erőteljes akusztikus és vizuális elemek zökkentik vissza a kívánt irányba, hogy együtt robogjunk játszva s keserűen nevetve a közös végzet, a nagy robbanás felé.


A humor a legfőbb erénye a szlovákiai Macbethnek is. A három szuggesztív egyéniségű színésznő, Henrietta Rab, Jana Lieskovská és Slávka Daubnerová tökéletesen át tudta verni a nézőket a felütéssel, amikor is a magyar anyanyelvű szereplő tolmácsolásában előadták, azért kell várakoznunk, mert a társulat férfi tagjai dugóba keveredtek. Nemcsak a budapesti élettapasztalat hitelesítette a közlést, hanem a színészi játék is, olyannyira, hogy többen javaslatokat tettek a nézőtérről a helyzet megoldására – jóllehet többségében szakmai volt a közönség. A szerepeket egy-egy kellékjelzéssel váltogató három színésznő – megfordítva a Shakespeare-korabeli szokásokat – végül férfi segítség nélkül, maga adta elő a darabot, lefegyverző játékossággal, ötletességgel, ott elunalmasodva csupán, ahol nagyon belefeledkeztek a szerepformálásba, a dráma-interpretációba. Vagyis ahol elkezdték komolyan venni magát a shakespeare-i helyzetet. A magyar és szlovák színésznők együttjátszása különösen megrendítő-szép élmény volt azokban a napokban, amikor a szlovák nyelvtörvény miatt a külvilágban ismét elszabadult az értelmetlen indulat.

A végére hagytam a fesztivál bizonyos értelemben szenzációját, a Fészek Színház ősbemutatóját, a Fémet, amely a szó szoros értelmében színház a javából, hiszen a best of előadások, a fesztivál-győztesek között ennek az előadásnak ítéltetett idén a Paál István-diploma. Hogy Cziczó Attila komoly színházteremtő erővel rendelkezik, azt eddig is tudtuk, s hogy szerzőnek, rendezőnek is jó, az sem most derült ki először. Az előadás legfőbb erénye számomra az, hogy úgy tud a fiatalok dilemmáiról, reménytelen életminta-kereséséről, tehát sorskérdéseiről – és ez is szó szerint értendő – beszélni, hogy abba az idősebb néző szíve is belefájdul, miközben persze rendkívül jól mulat egykori és jelenlegi önmagán. A színészi játék legfőbb erénye – a kiküszöbölendő beszédtechnikai, artikulációs problémáktól most eltekintve –, hogy a résztvevők nemcsak a maguk korosztályát jelenítik meg hitelesen, de a szülők generációját, jövendő önmagukat sem puszta karikatúraként ábrázolják, hanem finom iróniával, pontos, érzékeny megfigyelésekkel, empátiával az emberi esendőség, gyarlóság iránt. Sütő András Miklós a független színházi szféra kiemelkedő színészegyénisége – öröm látni ebben az előadásban is; Herczeg Anna érett, vérbeli komika, végtelenül pontosan ám leheletfinoman poentíroz; Bűdi Annamáriának a sokféle szerepben ezer arca van – hát még ha beszédtechnikája is volna! J –, a születésre váró, szüleinek drukkoló, illetve megszületettként a maga kamaszproblémáival apja-anyja között magányosan küzdő Stellaként Miklós Zsófia lenyűgözően magától értetődő, tiszta és egyszerű. Hiteles. És jók a többiek, Danhauser Soma és Szabó Ágnes is, és az egészből valami megrendítő életigenlés árad.

Igen, számomra ez volt az idei Best of best-je.


Szűcs Katalin Ágnes