Az utolsó mérkőzés


 Játszom a Dunaharaszti-pályán,
játszom-játszanék az ellenfelemmel, és meg-
felelnék saját - és csapattársaim elvárásának, de
nem tudok Anyukámnak megfelelni, és hiába
látom Őt szüntelen, és hiába várom a hangját, Ő
már soha többé nem fog felelni, soha többé? ez
végérvényes immár, bele kell hogy verjem a
tenyeremmel fejembe, mint ahogy a másik
oldalon is ezt teszik velem, kapaszkodhatnék, de
remeg az ütőt tartó kéz, mint ahogy Édesanyám
is megremegett az utolsó ütésváltások előtt, Ő
már tudta, mi következik, mi még csak sejteni
véltük, de gondolni sem mertünk rá, nélküle
mivé is válunk ott az elárvult kórházi ágy mellett,
a lelkétől örökre elzárt külvilágunkban.



/Molnár József/

Nem könnyezem

Én nem sírok Anyám, csak a fáj
könnyet ejt,
és a nincs nem felejt.
Én nem sírok, Anyám, csak a múlt
az, mi ver,
csak a láz elseper,
csak a nincs, ami nincs,
az felejt.
Én nem sírok, Anyám,
nem könnyezem,
csak az akácos erdő
a szívemen,
de hidd el, Anyám,
nem könnyezem,
csak a lelked mossa
lelkemet.

/Molnár József/




Cselező


Cseles tervek,s velük újjá születek.
Felébresztik a régi tűzet.
Vadászni zsákmányra várni.
Horgot kivetni,gátlást ledobni,
a magját megrágni,és várni.
Míg a szikra lángra nem lobban,
s csókja csattan a számra.
Hevít míg bírja a vér,
és szét nem feszít.
Robbanás vagy roppanás,
szakad egy száll.
Arcon csap a tudat,
s szívem lángra kap.
Nincs szó,nincs magyarázat mi jó,
csak egy szikra mi lángra kap!
            / G.S-Ágnes /

Agyhalál

Ha élni hagyja
tegnapjaim a jelen,
előbújik párnái közül,
ajtót nyit mégis a félelem.


Szabályos kört rajzol hátamra
az önismeret céltábla gyanánt.


Nyílhegyre vár
megideologizált tetteim mögött
a lélek.


Agyhalál

 /Csikós Szilvia/

Ima – haiku

Mikor az ima
beteljesíti magát,
ki jön ki tapsra?

/Csikós Szilvia/

A megrogyott elmén túl

Már én is repülnék, akár a gondolataim, de már
a mindenekfeletti szerepet is átadnám a kórházi
ágy forró ölelésében fekvő Édesanyámnak, ki ki tudja
már hányadik életmentő műtétére vár, hogy
megálljt parancsoljanak végre a szenvedésnek,
a mindig kiújuló örökös rettegésnek...Csak
néz nyitott szemmel a hátamögött hagyott
élet kibogozhatatlan szálai közt vergődő
életére, csak próbálja megfejteni a még
számára is megfejthetetlen feladványok közé
szorított talányokat, csak kiutat keres a szűkké
vált labirintusból, ahová kétségbeesett
szülei zárták, születése óta, s ahonnét azóta
sem tud kiszabadulni. Most itt van az újabb e-
sély, s a számtalanul átgondolt variációk közül
a legfényesebbet fogja majd választani, ha
nem választott volna már - tudom. "Most szívte-
lennek tűnik a perc is, amint a síri csendből szó-
lok, de döntésem véglegesítve-hitelesen szerető
pecsétjeitekre vár, ne haragudjatok, ha már
elmennék innen, hol annyian, s annyiszor dédelgető
kék egetek között voltam, hol annyian, s annyiszor
hívtatok vissza...Most mennem kell, ne várjatok
vissza, ne hívjatok vissza, hívjátok az Angyalt, ki
eddig vigyázott rám, ki lejegyzett rólam mindent, s
most benyújtották a számlát; Majd látjátok a távozó
Fényem, majd áthaladok egy réten, majd integetek
serényen..." S amint ott fekszik az ágyon, a
forró, még ki nem hült ágyon, hol mozdulatlanul
alszik, nyitott szeme tükrében még tollászkodik
az élet, hogy várja az új életrementő műtétet, a
múlt álarcait levető emlékek megrohamozzák, s a
mi fog történni velem? kérdéseivel összeütköznek...
Megrogyott elmével elézuhan az eseményeknek.

/Molnár József/


Kell

Kell egy,ki nagyon szeret,
kinek a szemében,
tiszta minden tett.
Kire felnézel akkor is ha fáj,
ha a múltad csak köd homály.
Mikor a jelenbe azt érzed lehetetlen,
s csak a csillag fénye ami nem hagy el,
ide húz a jelenbe.
Ébreszti pajkos lelked,
mint tavasz tájt a kikelet,
s a napfény íze mosolyt csal ajkadra,
s akkortájt a szíved is hevesebben üt,ver,kalapál.
Halk léptek,
nesz veri fel a csendet.
S ott áll előtted.
Mögéd oson,ne habozz,
kapkodj,húzd magadhoz.
Tű sarkas lába,fonódik testeden.
Ennél a résznél,már nem is vagy észnél.
Forró az ajka,
s csókja marasztal.
Hát itt van az-az egy.
Kinek szemében tiszta minden tett.
S felnézhetsz rá,
mert itt van Ő,
a nyerő Nő.
/G.S-Ágnes/

Változás előtt

Ilyenkor, mikor nincs a minden,
azaz van a semmi eseményszinten,
ember az ég alatt nyugalmat un,


de fönn a  dolgok már állnak össze,
drámamag pottyan a langyos földre,
viszlát,  unalom.

/Csikós Szilvia/

Szeretni, mint kő a kőt

El kéne, hogy engedjem,
de fogva tart,
királydinnyés vendégem
a szívbe mar.

Átizzít a félelmem,
hínár-időm,
most lenne jó véletlen
ellopni őt.

Elrejteni késektől,
s szikék elől,
úgy szeretni lélekből,
mint kő a kőt.

Egymásra összetolni
a végtelent,
jövőt kipuhatolni,
legyen jelen.

Míg pihen a műtőben
az életed,
addig én varázskővel,
mint szellemet,

másik dimenzióba
kísérlek el,
hogy egy vén diófa
így mesélje el.


/Molnár József/

Plátói

A  szükség vagyok,
mit kőnyakadba pottyantott
egy fölédtévedt madár.
Esetleges voltam, visszatarthatatlan.
Tűröd cementes ragaszkodásom öntudatlan,


Semmit nem csinálsz alattam,
galambszaros köztéri szobor.
Nem lépsz, nem beszélsz, nem gondolsz velem,
csak széplesz, bűzlesz az időben
csöndben, moccanatlan.

/Csíkos Szilvia/

Acéldarázs-türelem

A tolatási csendben kéken berepült
acéldarázs remegteti dróthálós
szárnyaival az alvó egekbe feszült
bárányfelhőt, és a mennyet-bejárót,

a félénken mosolygó gyémántos szelet,
ki már földre fekvő bokrok árnyékát
rázva mint csengőt, készenlétben nevet,
majd magas fák lombjában gyújt hiénát.

A nap rozsda-szürke esőben ázik,
s a szétdobált vonatkerekek az időt
tapossák, mint gyermek, ki derekáig

üvölt, mert elfogyott türelme már kilőtt
utálatként zúzza a virágzó teret,
tavaszi mennyre váró bunker földeket.

/Molnár József/

Keltsd életre

Keltsd életre! I – II. címen két kötetes könyvet jelentetett meg az NKA anyagi és az Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus szellemi támogatásával a Magyar Versmondók Egyesülete, amelynek szerkesztői és szerzői a MMIKL munkatársai; Kiss László, Tóth Erzsébet és Tóth Zsuzsanna, a versmondás kiváló elméleti és gyakorlati szakemberei.


dr. Böhm Edit ajánlja az olvasóknak:


„Rohanó, digitalizált világunkban, amikor a közvetlen emberi kapcsolatok egyre felszínesebbek, gépiesebbek lesznek, amikor a művészetben való csöndes elmélyülésre egyre kevesebb a lehetőség, a versek személyes megszólaltatásának fokozottan megnő a jelentősége. És megnő a versek előadóinak felelőssége is. Mert –Kosztolányi Dezső szavaival élve-

„…éppen ez egy nép műveltségének fokmérője. Csakis az a nép értheti költőit, mely a betűkbe, szavakba szerelmes, és minden érzékével magáévá akarja tenni, nemcsak szemével, hanem fülével is, különböző művészektől kívánja hallani, mint a zenekedvelő Beethoven vagy Chopin zongoradarabjait.”

Nehéz dolga van ezért annak, aki művészi igénnyel áll a pódiumra. Magányos művészet ez, a versmondó partnerek nélkül, egyedül áll a közönség elé, önálló művészi alkotása a pillanaté, s eltűnik, amikor lelép a dobogóról. Hatása azonban sokáig megmarad.

A versmondás elméleti és gyakorlati kérdéseivel évtizedek óta nem foglalkozott érdemben sem a tudomány, sem a művészeti élet.

Az amatőr művészeti mozgalom mindennek ellenére ma is életben tartja ezt a meglehetősen magányos

és magára hagyott művészeti ágat.

Számos versmondó-verseny ad lehetőséget arra, hogy a versek művészi megszólaltatói megmutathassák magukat, példát és mintát adjanak a kevésbé jártas versmondóknak. Az ő számukra rendezik meg a különböző versmondó táborokat, ahol kellemes körülmények között, a versekre koncentrálva, szakemberek segítségével mélyülhetnek el ennek a művészetnek a rejtelmeibe. Mindez azonban mégsem elegendő. A versválasztáskor, a versek értelmezésekor, a pódiumra állásra készüléskor a versmondók és tanítók többsége rendszerint magányosan küszködik, hathatósabb gyakorlati segítséget vár.

Ezt a segítséget kívánja megadni ez a számos gyakorlati kérdést tisztázó, a versmondás különböző színterein tapasztalt problémákat elemző, a felkészüléshez hasznos útmutatást adó könyv.”

A szerzők szót ejtenek praktikumokról, kezdve a rövid verstani összefoglalótól a versválasztásig, a pódium külső követelményeitől a vers megfejtésének mozzanatáig. Beszélnek a versmondás szervezeti felépítéséről, és a szervezéshez is hasznos tanácsokat adnak. Ugyanezen célból közzéteszik egy tábor tapasztalatait, és verssel, novellával való foglalkozás-vázlatot is adnak.

A második kötetben kifejezetten szubjektív versválogatással találkozhatnak az érdeklődők, néhány szöveghez ajánlásokat is megfogalmaznak. A válogatás keretei annyira szűkek, kedvenceink sora pedig oly hosszú – épp ezért nagyon nagy versek nem kerültek bele a kötetbe, s olyanok sem, amelyeket más válogatásaink (Kortársaink. MVE, 2007.) tartalmaznak.

A két kötetes könyv megrendelhető a Magyar Versmondók Egyesülete címén (1011 Budapest, Corvin tér 8.), vagy a www.polcon.hu honlapon 3800 Ft áron. A Magyar Versmondók Egyesületének tagjai és a Versmondó folyóiratot előfizető intézmények (művelődési házak, könyvtárak, szervezetek) 20%-os kedvezményt kapnak.


A mondat

Beragadt a mondat az agyamba,
mint bukfencezés után nyáron a régi réten
bogáncs a hajba.
Gyötör, fogvatart, nem ereszt, nem eresztem.
 Bökdös, idegesítően szöszmötöl benn, kattog is.
Zavar, na!

Megragadom, megvizsgálom, szagolgatom,
feldarabolom, porrá töröm,
beveszem, megrágcsálom, ízlelgetem, kiköpöm.
Felfőzöm és felhörpölöm,
kihányom, szemétre vetem és kikukázom.
Feleselek vele, megtagadom, megkérdőjelezem,
Tesztelem feszt, igaza lesz a dögnek, ezerszer,
fejet hajtva –megpróbálom – beletörődöm,
megszeretgetem, elfogadom -

- mert itt állnak hosszú sorban mind:
Mami halála, egy beteg kisgyerek,
hét szürke eminenciás, három közlekedési baleset,
az éhező, egy  komplett földrengés sújtotta övezet,
saját átkozott magányom.
A komment a képekhez csak ez:
Bármennyire szívfacsaró:
az igazság nem visz közelebb a lényeghez.











/Csikós Szilvia/

Katasztrófa-film

Most hogy a világvége is matekozik bennem, holott én mindig
utáltam a számolást, szájtátva reszketek, a helyemben, te mit
tennél, akárki, kedves ismeretlenként: várnál az „úgyis mindegy,
a temetésnél biztos lesz virág”…, és a felpúpozott halotti csokrok
alól néha kiszólnál, hogy látjátok feleim szümtükkel, hová
vezetett, ha okosabbnak hitted magad, mint az átlagos átlag,
és a szétmálló fejedre hintett elmúlás majd feledtet mindent,
valóban úgy lesz?...vagy csak a kísérteteknek dobtak, hogy
legyen mit enni, s a csalóka csalogány vágyad, hogy majd te
ébresztesz bárkit, fülére dobva a csengőt, oszlopra akasztva
a valót, felverve a házat, az utcát, a köd-világot, sunnyogni
be véres és rút hátsókon, elmeunt holdudvarban értelmet
róni, sziklákba vájt szentképekkel körberohanni a földet,
s verni a melled, hogy te időben szóltál, dölyfösen döfve
átszúrva a bölcsen meditáló csendet, rohanni tovább, fel-
pörgetve magad a hangrobbanás fölötti  hangsebességre,
és már kérdeznéd is, él még-e a gyermek, ki nap alatt
felnőtt, s élveznéd a percet, mint egy ígéretes katasztrófa-filmet, ha nem alattad hullna szét a légző-tér, ahol már utolsókat futnak
a lábak, a mészfehér földet kilopva alóla, futnak a kártya-várak,
zokognak a házak, kúsznak az ernyedt árnyak, láng nyalja bőrük körbe-körbe,
futnak a házak, és futnak a lábak, az összetört jövőt ki
viszi utánuk?..., futnak az erdők, hátra sem nézve mérik a
szétégett tájat, futnak a festők, futnak a reggeli harmatot ivó lányok, asszonyok,
futnak a nyugalomra-vert útszéli akácfa-bölcsek, futnak az
üszkösödő hangok, mint kétségbeesett déli harangszó,
futnak a félelem-férgek a tenyeremben, belehányva az
érhálózatomba, futnak az utolsót fuldoklók is olajbarna
mérföldeket öklendezve, futnak az ember-milliók
a végsőkig belengő Föld-Univerzumban.

Este majd vámpír-filmet nézek, s az érzelmeket cseppenként
adagolva leláncolt székemen izzadtan figyelem amint egy
óriásnyira nyúlt árnyékarc új fogsorát belemélyeszti Hollywood
üdvös-kéjének nyakába.

Csak közben az autót ne törjék fel!

Molnár József

Kell

Kell egy,ki nagyon szeret,
kinek a szemében,
tiszta minden tett.
Kire felnézel akkor is ha fáj,
ha a múltad csak köd homály.
Mikor a jelenbe azt érzed lehetetlen,
s csak a csillag fénye ami nem hagy el,
ide húz a jelenbe.
Ébreszti pajkos lelked,
mint tavasz tájt a kikelet,
s a napfény íze mosolyt csal ajkadra,
s akkortájt a szíved is hevesebben üt,ver,kalapál.
Halk léptek,
nesz veri fel a csendet.
S ott áll előtted.
Mögéd oson,ne habozz,
kapkodj,húzd magadhoz.
Tű sarkas lába,fonódik testeden.
Ennél a résznél,már nem is vagy észnél.
Forró az ajka,
s csókja marasztal.
Hát itt van az-az egy.
Kinek szemében tiszta minden tett.
S felnézhetsz rá,
mert itt van Ő,
a nyerő Nő.
/G.S-Ágnes/

Hajócsavar

- Dunapló –
Hangtalanul érkezem. Lábujjhegyen kiszállok fáradt „négylábúmból”, majd barátságosan megtenyerelem.
- Eridj a hűsbe!
Ekkor meglátom a hatalmas lapátkerekű hajót, Neszmély felirattal, majd óvatosan felé araszolok. Szennik Évi jókedvvel nyugtáz.
Kiss László, a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke sztoikus nyugalmában ül, várja a táborozókat.
Közben a Nap borotvaélű sugarai lehúzzák a Dunáról a hullámokat, szél sehol, csak várakozás és csend.
Visznek a bőröndjeim.
Lemegyek kabinomba körülnézni. Négy ágyas kajütök, az emeletes fekhelyeken vágy a pihenés.
Mogyorósi László érkezik először. Nagy buddha-fejét belógatja a szobába, majd leroskad az alsó szintre.
„Tavaly megnyertem a Rubophen Versíró Versenyt, ez a tábor lett az egyik nyeremény, illetve csak ezt kaptam meg, amit a Magyar Versmondók Egyesülete adott.”
A zsűri egyik tagja, az internetes bejegyzések tanulsága szerint az igazi hozzáértő tag Turczi István volt. Akit látatlanban is vártam – tanulni szerettem volna tőle és megmérettetni, s nem úgy mint aki könnyűnek találtatott.
Egy másik sokszínű kaméleon érkezik. Énekes-gitáros, a „Mi újság?” verseket megzenésítő együttes frontembere, színjátszó, rendező is egyben. Ezért ő a drámajátékokban, a versmondásban és a hangképzés óráin is aktívan részt vesz. „Pille annak, aki mindenhez ért!” – jegyzem meg magamban, vigyázva, senki se hallja.
Ül előttem M. László, aki Nagykálló város írója, s meséli: Nemrég egy kimondhatatlan nevű német kisvárosba delegálták, hogy ottani benyomásait naplóba gyűjtse. Megtudtam, az állásnélküli német-magyar szakos tanár majd’ háromkötetes költő.: „Nyomdára kész a harmadik kötet is”. De hogy melyikbe, azt senki sem tudja még.
Megérkeznek a tábor többi lakói is, Basa Bella, Ági, Olga,, Eszter, Jani, Bence, Júlia, Bernadette, Csenge, Petra, Anna,, Döníz, Melitta, Zsófi…mind egy külön világ, külön égtáj.
- Csak még szükségük van a tanulásra! – jegyzi meg Kiss László.
Amint megérkezik Turczi István József Attila-díjas költő, műfordító, a Parnasszus folyóirat főszerkesztője és a Versmondók irodalmi alelnöke, elkezdünk pörögni:
„ Az első feladat, megírni a mai bronzmeccset!” – hangzik az ukáz, mi meg rohanunk előkeríteni egy tévét, akár a kocsmából is.
Németország – Uruguay. Élvezetes meccset nézünk, talán a legjobbat az egész vb alatt.
Esténként rá kell döbbennünk: „Nem vagyunk egyedül!” Hét óra körül nem várt látogatók érkeznek, menetrendszerűen. Járjuk is miattuk a táncunk. Én meg hülye, egy régebben írt versemben, ami a télben íródott: „A szúnyogok hada, mondd, merre jár?...” – hiányoltam őket. Merre? Hát a szétcsipkézett bőrünkön, meg amerre még befurakodtak…
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Már az első alkalommal összekovászolódik a kis csapat. A szakadó esőben végighajtott meccsről mindenki saját magán átszűrve eljátszhatta-elmondhatta, hogyan élte meg az eseményeket. A nagy „leszakad az ég” zuhogásban sajnos a magyar csapatot nem láttam, pedig végig azt hallottam, nekünk is ott a helyünk. Még a lelátón se!
Az első foglalkozáson mindenki részt vett. Költők, versmondók, leendő színészek. Néha beletört a bicskám, ilyenkor „Laci bácsi” segített. Néha arra gondoltam, mi lenne, ha versem felolvasásakor kölcsönözhetném Lutter Imre előadóművész, drámapedagógus hangját és akkor érthetően, nem motyogva kitátanám a számat, hogy elmondjam: A hajón, ahol élek, boldog vagyok!
Jöttek a hírek otthonról, milyen kánikula van az országban, bólintottam és elgondolkodtam: Itt a vízfelületen ringó és a nap által érlelt hajó ponyvából lugasként kialakított fedélzeten nem sokat érzünk a forróságból. Ez nem is igaz! Érzünk, csak az ihletett környezet szárnyakat ad, s észre sem vesszük.
Már az első költői órán akkora pofont kaptak szárnyaim, hogy talán még mindig zuhanok. Egy-egy körben mindenki felolvasta régebbi versét. Kiderült, Lacival és Marcellal nincs semmi és az én Szonett a Nőről című versem is tetszett Turczi Istvánnak, bár a hintót nem tudta hova tenni. A többiről hiába is beszélnék. Formailag jók, tehetség is van, csak ahogy írok 19-ik századi. Talán eltévesztettem az évszázadot? Itt megígérte István, hogy mikorra elvégzem a szemináriumot mindezt levetkőzöm. És így is lett…
Olvassunk mai költőket! – hangzott el Turczi szájából és hogy ez mennyire igaz, alátámasztotta Kukorelly Endre költő, író, aki szerény és érzékeny lelkétől elszakadva néha olyan érzelmi kitörésekkel magyarázott, hogy oda kellett tartanom a fülem. A megdöbbentő tényről beszél, mely szerint ma Magyarországon, ahol magas szintre emelték a versmondást mint művészetet, csak ritkán hallani kortárs költők verseit. Csak a klasszikusoktól!...Hát itt a magyarázat az én versemre is. Na gyerünk olvasni!
Az első komoly feladat Nemes Nagy Ágnes Ehnaton című versének első valamit mégis kéne tenni és utolsó sora már nem halaszthatlak tovább közé írni verset…
Pedig készültem, mondja az egyszeri diák és könyveli a szokásos egyest. A feladványt a már beidegződött szonettformában írtam meg, most ne részletezzük, milyen erdménnyel. Majd átírom…
Majd egy számunkra kedves-kedvetlen állat bőrébe kellett bújni, mely témáról pont annyi jutott az eszembe, mint egy szamárnak. Nem úgy Lászlónak, aki amikor megkaptuk a penzumot, leballagott a szobánkba és egy lélegzettel addig maradt lenn, amíg el nem készült. Természetesen remekelt, nem úgy mint az a bizonyos Mekk Elek (Lúcio monológját írta).
Közben Marci egyik bódulatból a másikba érkezett, ideje, ihlete egy szál se, látszott rajta, színjátszás, „beszédfabrika”, s éjjel, alvás helyett kezében fegyvere, mágneses hangjával elgitározott sok, számomra ismeretlen költő műveiből jó párat. Azt mondja, Havasi Attila az egyik kedvence (már nekem is!) S reggel, amikor új nap, új virágai nyíltak előbukkan a hajó valamelyik szegletéből, és jelenti, készen áll. S talán még ezt is mondja: ”Kérem a következőt!”…
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Elgondolkodom. Látszólag úgy nézek ki, mint aki alszik… Kukorelly Endre előadásán vagyunk, aki így folytatja:” Sokszor IC-n utazok. A vonaton egymással szemben két nő ül. Ki sem néznek a fejükből. Hosszú az út, mégsem olvasnak. Kizárták…” Itt a hangja felerősödik: ”Az aki vonaton egy sort sem olvas, az a büdös életben sem!”
Amikor ezeket a sorokat írom, már itthon vagyok, fekszem a váci strand napozóágyánférfiteste: Tojásranyírt fej, kigyúrt vállai egy-egy szekrényt is elbírnának, sátáni tetoválásait még a fenti libák is megbámulják – kezében a sör, mint étel. Néz, felfújt fejéből valahová el… Az első fűcsomónál elakad.
Elmélkedem.. Azt mondják ősi írásaink, már akihez még eljut néha belőlük egy-egy levél, hogy az emberiség, s mi magunk is a Sziriuszról származunk, ők 10 ezer évvel járnak előttünk, és amikor még nem volt „divat” ez a táguló világegyetem (107 évente tartották velünk a kapcsolatot), összegyűltek a bölcsek és az idegenek, akik lehozták nekünk a pulit, a delfint… s lehet, a tönkölybúzát és a rovásírást is - pontosan nem tudom, honnan is tudnám -, lehelyezték maguk elé gondolatátvivő-fordító szerkezetüket, s mindenki megértette a másikat…Elnézem az előttem ülő „húshegyet”, félek, korunk férfietalonjának nincs értékelhető gondolata.
„Nem olvasunk, nem olvasunk, nem olvasunk!”
Időtlenül bámuljuk a számítógépünket, minden feltett kérdésünkre tőle várjuk a választ, s közben elájulunk a legújabb telefonunkon és más „kütyükön”, és szidjuk az időjárást. De hogy miért születtünk a Földre, meg sem fér fejünkben. „Nincs erre időnk!” – jön a válasz.
Meg hogy már mindent megírtak, a verseket is! – mondatok keringenek, mint űrszemét…
A következő feladat Baudelaire A vámpír versének mintájára írt vámpír-vers. Mikor ezt meghallottam, kiültem a Napra.. Azonban rá kellett jönnöm, ettől még nem lesz ihletem. Elmentem hát úszni. Ettől meg a halaknak lett ihlete, mert állandóan nekem ütköztek, legalábbis ezt mondtam Mogyorósi Lacinak, aki irtózott tőlük, meg még a piócáktól és a mocsári zöldtől a víz színén.
Tolom a hullámokat magam mögé, hátán fekszem az őselemek közül a legnagyszerűbbnek, felettem a Nap kíváncsi narancsa: „Vajon mire jutok terveimben?”
A vámpír-verset vértelen arccal írtam, ez lett a címe is – egy vámpír naplója aláfestéssel. Természetesen hexameterben, hiszem, ez illik egy vámpírhoz.. Idézek:
- Az első és az utolsó sor zseniális, a közötte levő 6 sort cseréljem le! – értékelt Turczi.
Legalább jól lebarnultam! – gondoltam és égés elleni kenőcsöt kerestem. Szükségem volt rá.
A következő erőpróba Ámor és Cupido jegyében zajlott, de írhattunk a női emancipációról is. És kaptunk egy, István által ujjgyakorlatnak nevezett, az esti sétánk alatt megírandó epigrammát, amelynek az utolsó két szava, fényre derül. Bármiről szólhat – így István.
„Hallod, a választások után most mekkora csend van.
Olvad az ördögi arc, szép Haza fényre derül?”
Itt már nagyon jól szerepeltem, legalábbis a többiek szerint. Szavaztunk minden feladat végén.
Kaptuk még: Berzsenyitől a Magányosság, Faludy Ferenctől a Fortuna szekerén, Kölcseytől a Szonetto…verseket átültetni mai közegbe, mai nyelvezettel. Itt kettőt is választhattunk a háromból.
„Ezt szoktam magyarról magyarra fordításnak nevezni!” – hallottuk István segítségét.
Itt írtam meg a Magányosságra reflektálva Ragadozóhely és a Fortuna szekerén-re Veszíthetek címmel két versemet. Istvánnak bejöttek átköltéseink.
Nappal, amikor már a hajó fedélzetén is felforrósodott a leheletünk lementem a „hűtött” társalgóba. Itt igyekeztem fantáziámra bízni magam, miközben fent Bakos-Kiss Gábor színművész musicalrészletekkel átitatott előadása hangzott sikerrel. Később Wiegmann Alfréd rendező igazgatta a tanulni vágyókat a szakma szeretetére, nagy alázattal.
Most a hajó fedélzeti szárnyának egyik sarkában kialakított „dolgozószobában” vagyunk. Előttem lap-top-om, a net sehol. Gyenge a vétel, mondják, így aztán csak döcögünk’, ha keresek valamit. Mérgemben odahajítom a szúnyogoknak. Ekkor balesetről rebegnek, nem tudni, ki az, de már előre sajnálom őt.
Most megtudom. Turczi István megcsúszott a stégen, zuhanáskor a térdhajlat táján erős ütést kapott.
Telefonáltam neki, semmi hír. Teltek az elkeseredett órák, az arcokon a megdöbbent csend, de a munkát sem lehetett eltéríteni a szem elől. Az aggódás nyomban véget ért, amikor fél lábon bebicegett közénk István:
- Na mi történt? – kérdeztem és azonnal mankóként segítettem „műhelyembe”. Ott az óriásira duzzadt vérömlenyt finoman a szív irányába masszíroztam, legalábbis úgy tűnt. Valójában saját erőmből tápláltam…
-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Méretes jégkockák, kámforos-mentolos lóbalzsam, trombózis elleni injekció, fájdalomcsillapító, ezek István „előbb azt hittük, szalagszakadás történt” balesetének kísérői. Ekkor elfehéredik – talán sokkot kapott. Elkezd remegni. Talán jót tenne egy szivar? Nem, az sem érdekli.
- Csak el ne hagyd magad! – suttogom, mire ő vesz egy nagy adag friss levegőt és igyekszik felállni. Vigyázva rátámaszkodik sérült lábára – pedig eltiltották tőle! – és fogcsikorgató küzdelemben elindul átköltözni a lakókocsiba. Aki csak tud segít.
Másnap külön ágyat kap, amelyen pihentetve lábát megtartja a szokásos órát. A duzzanat kisebbedett. A hajófedélzetről lehet látni a szemközti fákat, nyújtózkodnak, s figyelik a beszélgetésünket:
Az Egyről kell, mint oszthatatlanról kell írnunk, amiről József Attila természetesen remekművet írt. A másik feladatot passzolom. Egyszer lehet.
Közben még jobban egységesedik a csapat. Nálam ez úgy jelentkezik, hogy elkezdem a visszaszámlálást. Hány napunk van még? Három.
Magamba szívom a sodródó Duna némaságát, a látszólag élettelen hajó közönyét és azt a mérhetetlen energiát, amelyet reggelente kihorgászok a szívembe. A Föld rezgéseit.
Közben eszünk, körbeülve az asztalokat, és hiszem, életünk egy nagy salátástál, itt a Neszmély-hajón, a víz tükrén.
Az Egyről írt versem a számmisztikához kötődik, hideg, sivár, analitikus: „Mint egy angol vers” – dicsér Turczi. Van azonban egy másik írásom e témában, ez már nem jön be. Sorolja is István a hibáit, egyszer csak elhalkul… látja rajtam, nem viselem tovább a kritikát…
Most a négy elemről – föld, tűz, víz, levegő – kell írnunk. Beugrik az utolsó sor, már csak a verset kell eléje gondolnom. S ha ez nem volna elég, három idézetet kapunk, lehet mindet, de egyet kötelező beemelni versünkbe. Nekem Arthur Rimbaud-tól az ura vagyok a csendnek
sor tetszett a legjobban. (Azóta már megírtam).
Utólag visszagondolva, nehezek voltak-e a feladatok, vagy hogy fel lehetett volna jobban készülni a hét nap alatt megfogalmazott 12 versre, prózára, nem tudom, bár minden nap éjjel kettőig kutattam rá a választ. Azt hiszem, erre is van axióma:
„Aki saját magában és a közvetlen környezetében nem találja meg azt, amit keres, az soha nem fogja megtalálni, bárhol jár is a világban. Bennünk van a kincsek kincse!”
Nagy felhajtóerőt kaptam, ennyit már érzek, s ezt meg is írtam – dühömmel együtt – Felszálló című versemben. István közlésre javasolná.
Rakosgatom dolgaim, hazafelé tartva… Közben megérkezik Kinizsi Ottó
, a Barátok között ifjú sztárja. Kézen fogja tüneményes kislányát, aki később, egy játékos feladat során bizonyítja: jó géneket örökölt. Beszélgetésünk során Ottó elmeséli, már rendezőként számítanak rá, ide is ötleteivel jött. És megrendezi az ittlévőkkel a Rómeó és Júliát, olyan Kinizsi Ottósan. Hogy az milyen? Erő, dinamika, lendület, játék, mindez sajátos, csillogó humorban. Mondhatnám szeretetnek is. „Ti sokkal kreatívabbak vagytok, mint akikkel idáig dolgoztam” – mondja, utalva rá, ne játsszák túl a szerepüket… Megy a Rómeó és Júlia, színházzá válik a hajó fedélzete, én meg a néző egy-egy poénnál határtalanul nevetek. Még most is látom Esztert, aki anyáskodik a csoport felett (nekem is segített gépelni), ősszel előadóestje lesz, Bernadettet, a filozófus-meditatív lányt, aki sérülékeny, Annát, a tűzhányószemű 13 évest, az eljövendő nagy színésznőt, ha lesz kitartása!, Bencét, aki 17 évesen úgy szaval József Attilát, mint más kenyeret eszik, Janit, akinek tehetsége számomra John Travoltát idézi (igaz, énekelni nem hallottam), Dönízt, aki ifjú kora ellenére be tudja tölteni a színpadot életrevalóságával, Zsófit, aki tervezőmérnökként jött el közénk, ki tisztaságára, szeretetére építhet, Bellát, aki ha lent verset akartam írni utánozhatatlan poénokkal szórakoztatott, fent meg elvarázsolt játékával, Júliát, aki gyémánt, de meleg szemeivel mintha egy népdalból érkezett volna, Petrát, aki Esztergomban a Pázmány Péter Egyetemre jár, de színésznő akar lenni ( legyen úgy, ahogy szeretnéd!), Ágit, aki cserfes közvetlenségét kihasználva bámulatosan játszott el bármit és első lett a páros feladatnál, Olgát, aki a meglepő monológjában úgy levezényelte a meccset, hogy nem lehetett nem figyelni rá, Csengét, aki egy vírus miatt hamar feladta, kár érte, nagyon, Melittát, aki már színházban játszik 18 évesen, ugyanakkor a rádiózás is érdekli…
Mikor elbúcsúzok tőlük, többen a nyakamba ugranak. Hirtelen úgy érzem, kiszakadok belőlük…
Hazafelé a hőség hatványozódik. Sír a motor, s az út menti fák levelei bánatos felhőkként ülnek…
Neszmély. A Duna adott. A naplóm kész. A bőröndöm utazni hív. Jövőre is…

                                                        /Molnár József/

Bella István: Szaggatott világ

Anyám hajnalban kelt, tüzet rakott,
megfőzte a nyomorúságot,
a tegnapesttől kért kölcsön kenyeret.
A vézna tűznél véznább volt árvasága.

Ázott csutkák, vizes tengeriszárak
tűzén melegedett gyerekkorom.
A kódorgó füst kékellő tulipán lett,
s megrázkódó virág köhögető anyám.

Engem ilyenkor vertek föl, menni kellett,
s egy rossz nadrágért, földig lógó kabátért
énekeltem a megfeszített Jézust,
kilencéves, árva evangélista.

Innen hoztam az éneket magammal,
és most, mikor már istennel semmi dolgom,
ők énekelnek, szorítják össze mellem,
hatholdas Jézus, napszámos apostol.

Ezért ne csodálkozzatok nagyon rajtam.
Emlékeimben egy gyerek kuporog,
üres tenyerét foltos nadrágjára szorítja,
s a csöndben jószóért: kenyérért énekel.

Összefogás a magyar kultúráért

Visszalépett az olasz kormány attól a döntésétől, hogy emeli a mozijegyárakat és csökkenti a kulturális eseményekre szánt támogatásokat, két nappal a kulturális költségvetési megszorítások elleni országos sztrájk előtt. Az olasz kulturális minisztérium közleménye szerint a konzervatív kormány 236 millió eurónyi (63 milliárd forint) támogatást visszaadott a minisztérium számára a korábban csökkentett, illetve befagyasztott összegekből. A filmgyártási alap támogatását az üzemanyagokra kivetett magasabb adókból fogják finanszírozni és nem a korábban bejelentette egyeurós mozijegy-áremelésből. Az olasz kormány új rendelete intézkedik továbbá a világörökségként számos tartott Pompeji állagának javításáról is.

A kulturális költségvetésnek, köztük a színházakat és a filmgyártást támogató alap finanszírozásának 36,6 százalékkal való csökkentése ellen tiltakozó színészek, zenészek, művészek méltatták az új rendelkezéseket. "Meghozta a gyümölcsét a film- és színházi szakmában dolgozók, az értelmiség és az állampolgárok mozgósítása" - hangoztatta Walter Vergano, a torinói Regio színház rendezője. Gianni Alemanno, Róma polgármestere nyilvánosan mondott köszönetet Riccardo Muti karmesternek, aki a múlt héten szenvedélyes felhívást intézett az olaszokhoz Verdi Nabuccójának vezénylésekor, ellenezve a kulturális alapok csökkentését. A milánói La Scala társulata a kormány visszakozásának hatására lemondta
péntekre tervezett sztrájkját.

A színházak és a mozik azt tervezték, hogy március 25-én zárva tartottak és nem csatlakoztak a március 27-i színházi világnaphoz sem. Március 26-28-ra a múzeumok, könyvtárak hirdettek tiltakozó akciókat. Tavaly tavasszal az olasz kulturális élet közel egy hónapon át sztrájkolt a költségvetési megszorítások ellen. Magyarországon több tízmilliárd forintot vont el a kormány a kultúrából. Ez ellen tiltakozik megannyi szakmai szervezet és magánszemély.

Összefogás a magyar kultúráért

Százezrek nevében tiltakozik a miniszterelnöknél, a nemzetgazdasági, a humán erőforrás miniszternél és a kulturális államtitkárnál 20 jelentős kulturális szövetség és egyesület a kormányzat által meghozott, úgynevezett takarékossági intézkedések ellen. A kulturális, oktatási, művészeti és közművelődési célú programokat, alkotásokat és alkotó közösségeket érintő pénzügyi zárolások a kultúra ellehetetlenítését eredményezik.

A nyílt levél írói hangsúlyozzák, hogy a tavaly júliusban elrendelt „takarékossági intézkedések”, zárolások felháborították a kulturális élet valamennyi szereplőjét, amelyhez a kegyelemdöfést a mostani 250 milliárd forintos „stabilitási tartalék” képzése adja. Ennek legnagyobb kárvallottja a minisztériumok közül a kulturális tárcát is birtokló Nemzeti Erőforrás Minisztérium, amely közel 40 milliárd forinttal kevesebből gazdálkodhat, de jelentősen megnyirbálták a Nemzeti Kulturális Alap költségvetését, amely jogszabályban garantált módon az Ötös Lottó nyereményalapjából támogathatná a különböző kulturális, művészeti és képzési programokat, alkotásokat. Tény, hogy a kultúra gerincét érintő közművelődésre idén még 400 millió forintot sem ad a kormány, emiatt sok száz jelentős hagyománnyal bíró, a nemzet értékeit felvonultató program (színházi előadások, képzőművészeti alkotások, könyvek és folyóiratok, tárlatok, fesztiválok, találkozók, művészetoktatás, táborok stb.) marad el, vagy el sem készül. Ráadásul újabb jelentős megszorítások érik az állami/önkormányzati intézményeket is, amelyek a művészeti és
közművelődési értékek létrehozásában és terjesztésében a civilek szakmai együttműködő partnereik.

Hivatásos és amatőr művészként ma többszázezer ember ténykedik aktívan Magyarországon, és majdnem ennyi embert (diákot és felnőttet) érint a drámapedagógia, a művészetoktatás és a társadalmi nevelés. A holdudvart is hozzászámítva – közönség, hozzátartozók, barátok és érdeklődők, akik szintúgy formálódnak e közösségi tevékenységek által – ez a szám még tovább sokszorozódik. A kórusokat, zenekarokat, vers- és prózamondókat, iskolai és felnőtt színjátszókat, színészeket, előadóművészeket, táncosokat, képzőművészeket, fotográfusokat, filmeseket, bábosokat, cirkuszművészeket, az alkotó népművészeket tömörítő szövetségek és egyesületek számára egységes, korrekt, átlátható és biztonságos állami finanszírozást követelnek, amelyet a szakmai szervezetekkel közösen alkot meg a kormány, haladéktalanul.

A megfogalmazók szerint a kormány meggondolatlanul, hirtelen ötlettől vezérelve döntött a művészeti életet jelentős hátrányba hozó intézkedésekről. Hiányolják a „Nemzeti Konzultációt”, valamint Szőcs Géza államtitkárnak a kultúra érdekében tett lépéseit, konkrét döntéseit, máig ismeretlen stratégiai terveit, amelyeket kilenc hónapos államtitkársága alatt sem ismerhet a társadalom, vélhetően, mert ilyen nincs.

A miniszterelnöknek írt levélben arra hívják fel a figyelmet, hogy az államkassza egyensúlyi helyzetét nem szabad a kulturális, művelődési kiadások rovására, a magyar kultúra kárára végrehajtani, hiszen ezzel azok az érzékeny szellemi alapok sérülnek, amelyeknek köszönhetően egyenrangú szereplők vagyunk az európai államszövetségben. Magyarságunk, örökségünk az, amit védenünk kell, és fejleszteni kötelességünk. Európának mi magyarokként vagyunk érdekesek, ez pedig kulturális identifikáció: a hagyományok átadásának és az alkotókedv megőrzésének a kérdése, és a nemzet egységének kulcsa!

„Mindaz a kulturális érték, mely ezen intézkedések miatt nem jöhetett létre, már soha nem jön létre.” – írják levelükben. Az összefogást sürgetők kétségeiknek adnak hangot a közcélú feladatok ellátásával kapcsolatosan is, mert a közgyűjteményi és közművelődési területen dolgozók a közalkalmazottak között is mára már a legalacsonyabb jövedelműek közé tartoznak. „Fel kellene ismerni, hogy a kevés számú tudományos intézmény és művészi alkotóműhely mellett a könyvtárak, levéltárak, múzeumok, művelődési házak, állat- és növénykertek az őrzői, fejlesztői és közvetítői a kulturális értékeknek.” – fogalmaznak.

A tiltakozók "Összefogás a magyar kultúráért" néven saját csoportot hoztak létre a facebook közösségi portálon, ahol minden kultúrabarát ember, műkedvelő, szervezet és társulat csatlakozhat, az is elegendő, ha lájkolja a csoport közösségi oldalát:


Vesszenek a kilók!

„Jól áll neked a pocak :) ” – mondta kedvesen Feleségem egyik este, amikor lefekvéshez készülődtünk. A mondat megütötte a fülemet. Édes volt, hangjában a cinizmus csírája sem volt tetten érhető, tudtam, hogy nem bántani akar, megsérteni még úgyse, és ha egyszer azt mondta, hogy jól áll a pocak, akkor azt úgy is gondolta. Rámosolyogtam, kiosontam a fürdőszobába, és akár a nők az utca kirakatüvegében, jól végigmértem magam. Az alvópólóm enyhe gömbformát öltve nézett vissza rám, már csak szemet meg szájat kellett volna rajzolnom a szmájlihoz, hogy jó fej legyen. A második fejem… Szörnyű! A huszonegyedik század sokat hangoztatott szlogenjei futkároztak agyamban, mint az áram a vezetékben: egészséges étrend, vitamindús ételek, sokszor keveset enni, cukormentes üdítő, jóga, sok mozgás, fitt életmód, konditerem… Agyam másik féltekében pedig a reggeli kávé, a napközbeni laptop emelgetés, a torna helyetti le-föl lépcsőzés az irodában, az energiaitalok és koffeinbombát érő kólák, nassolnivaló, az agyserkentő mogyoróscsoki, a napi koplalás utáni kiadós vacsora, mondjuk szalonna meg kolbász – szóval ezek lebegtek. Most már tényleg változtatni kell.

33 vagyok (Krisztusom! – pont ebben a korban…), ideje tényleg változtatni… De ha nem lesz hasam sem már, mit dicsér majd rajtam a Kedves? De nem bánnám, ha az a kitüremkedés a bicepszem lenne inkább! Fellapoztam jól ismert kortársam írásait, ki hogy élte meg (csak van, aki hasonló elváltozásokat tapasztalt saját testén!!!), Lackfi János barátom mutatta az utat. Én meg megyek utána, lesz, ami lesz. Hajrá fittség, bye-bye kalóriák!

Lackfi János: Fogyó

Dehogyis tagadom, meghíztam,
Focizok, de a láb nem villan.

Tizenegy kilogram túlsúlyban
Lebegek: telivér, bús kullancs.

Van előny, ugyebár, mindebben:
Leverem, aki bánt, hogy nyekken.

De viszont csurog az izzadság,
Nehezen hajolok, ingnyak vág,

Kimerít az a pár lépcsőfok,
Busz után ha futok, megfúlok.

Cipelek, szuszogok: kandisznó,
Fura tánc az elefánt-diszkó.

Dehogyis tagadom: meghíztam,
Poharamban ezért csapvíz van.

Cukor és buborék ártalmas,
Adalék, színezék: elhallgass.

Se söröm, se borom, sem vodkám,
Pedig a pia úgy – vágyott rám.

Ne egyek sokat és nem sokszor,
Kivi, őszi, narancs felspannol.

Se szalonna, se jó disznósajt,
Csibemell, zuza, még mit óhajt?

Recsegek a vizes zsemlémmel,
Libazsír, oda te nem nézel!

Se süti, se csoki, sem habcsók,
Ropi, csipsz nyema most, ej, haspók!

A kinőtt ruhatár énrám vár!
Lesik a hasamat: fogytál már?

Fut a sok dekagramm szép sorban:
Leszek újra, ki még nem voltam.

Lehet

Lehet, lemaradtál a jövőről…
Még belenézhetnél a szemébe, ha nem
tetted volna vakká a csillogó-feketét-kéket.
Mintha a ködbe néznél, vonatlámpaként
százhúsznál keresve az ismerős alkony-
köveket, mely tegnap még ott volt, mint a
vakító parázs a szívben. Ködből a ködbe
vezetsz, s az ismeretlent az ismeretlen
egyenlet zárja. Fiatalságod vakablakká
lett, gyáva sejtjeid halálraítéltek. Nézel,
de már egy ócska szemüveg mögül, egykor
karcsú termeted a híd túloldalán némán
emeli kalapod, te meg bambán
szépreményekre emlékezel.

Aztán már a szépre sem…Figyelmed fekete
lyukban cipeli tested, mint hóhért gyermeke, s a
fájdalmas üvöltés ekkor már nem a tiéd, azt is
ellopták, ahogy tolvaja voltál te is
életednek, lomként zuhansz  mint
megválaszolatlan kérdés, már nem a tegnapi
jövőd vagy, minden értelmetlenné vált,
létutazó lélekutazás.




/Molnár József/

Tavasz

Egyre többször repülök ki testem kalitkájából. Ilyenkor
szélutazó madárként vitorlázom múltam s életeim
között; az elszalasztott hegyeim közt, amiket
sosem másztam meg. Pedig minden adott, ott volt a hegy,
ott volt a hegymászó felszerelés, mindig a legmegfelelőbb, s ott
voltam én is, hogy bizonyítsak. Nem másnak, nem önmagamnak, a
hegynek, aki már megelőlegezve a bizalmat, elindult felém. Én
akkor már futottam, dehogy a magasságok felé! – messzire el,
akárhová, ahová már nem tudtak követni, lefelé a zuhanó
szakadékok
útján, a szikár sziklák figyelmében, a szétszaladó felhők
alatt. Ekkor már se gondolatom, sem erőm, csak az eltiport
virágok mutatták, mekkora távolságot nyeltem le ijedtemben, s a
róka-vörös napban is a félelmeimet véltem látni, amikor
zuhanni kezdtem…és …minden kezdődött elölről.

Egyre többször repülök lelkem kalitkájában, különösen
akkor, amikor álmodom. Ilyenkor részeg magasságokból
zuhanva sértetlenül érek földet, ilyenkor az óceánok
mélyét kutatva cápaként robogok a mély-sötétben, ilyenkor
a titok-teli hegyek gyomrában találkozom Földanya lányaival, kik
megvendégelnek egy csésze, még gőzölgő teával, mit valami
Életfából facsartak ki. Szerintük, nincs annál jobb és
élvezetesebb nedű, mint a tavaszi ébredés, mint a nyárvégi
madársüvöltés, mint a végtelen égből aláhulló csillagok
beszéde, mint egy halk s mosolygó hóesés képe
a tavasz-szobából.

Egyre többször időzök lelkem ablakában.
          /Molnár József/

Előérzet

Kardod előtt
páncélt levetve állok.
Ha megölsz, hát meghalok.
Én nem félek.
Annyiszor,
annyiszor voltam már
halott.

/Csikós Szilvia/

Vágyeresztő haikuk

Telik már a Hold,
két arcát  mutatja,
éji fényesés.

Sorban átadom
ami kedves, ami vágy,
szerelmem, Élet.

Áldott üresség,
az összes semmim itt van
-bennem, a nincsben.

Az összes nincsem,
kincsem  lyukas zsebben
-bennem, a vanban.

/Csikos Szilvia/


Hangrab


Csilingel egy hang.
 s szól a soul.
Talán megint álmodom?
Érdes hangra ébredek,
szinte egyből észhez is térek.
Hajnal van, mégis kacagok,
egy hang rabja vagyok.
Bilincsel és láncol,
ma még oly távol.
Majd ha közeledbe érek,
kérlek ne legyél tétlen.
Árassz el szeretettel,
a boxkesztyűt tegyük el.
Fessük át a világot,
hisz színesbe mindent másképpen látok.
Énekelj hát tovább,
s így lesznek az éjszakák csodák.
G.S-Ágnes

Játék

Humoros ötletek,
mikor a forró bor,
égeti nyelvedet.
Íme egy újabb pár,
szemem előtt vibrál
Külsőleg felszínes pillanat.
Kusza,kóbor gondolat,
nevetés mely mögött titok lappang.
Szenvedély tőr elő hirtelen,
nem is értem csak mereven nézem.
Üt a bor s a leány szelídül.
Felragyog a szeme,kacagva nevet.
Színjáték ez az élet!

/G.S-Ágnes/

Otthon az Alföldön

Ismerős tájon járok
lábam sík talajra lép
itthon vagyok
s a végtelen rónán
kutatva nézek szét

a sín mellett sorompó ásít
megállít mielőtt megérkeznék
s a lámpák álmosan,tompán
hunyorognak mint ha csak kérdeznék:
hát megjöttél?

Jobbról és balról fák üdvözölnek
susogásuk a szívemig ér
visszatértél, már vártunk: mondják
és kis ablakok ontják rám a fényt

Az út fehéren csillog alattam
boldogan ragyog, mosolyog
messzire hallatszik angyali hangja
menj haza rajtam
ez a te otthonod
Isten hozott!

/Mezei Marianna/

Erőtér

A reszkető lábú béka - eredetileg elvarázsolt király,
babácska népviseletben, neve Klára,
a bolgár pár, mellettük kicsi kecske, maga a Nap
–fából -, sugaras, kerekecske,

flitteres káposztafejecske, a szintén csillogós banán,
és egy püspöklila, szorongós nyuszi.
- utóbbi három kínai gagyi – tiszta műanyag, ám
lazán megférnek így, egy kupacban a frigó falán.

Hogy szokják a sors dialektikáját,
a színpadot néhanap átrendezem:
hogy ne csak a bolgár párra süssön a Nap,
leveszem, s olykor a béka, vagy a banán fölé teszem.

Közelebb tolom a káposztát a nyúlhoz,
ha érte kapna, elérje, annyira élhetetlen szegény állat.
Töprengek: ha már a vegák is szánják a növényt…
és csak nagy sokára vonok sóhajtva vállat.

Az erőtér magától is él egyébként; működteti a delej:
a békára –láttam- már régebben szemet vetett Klára.
Mire ő átbucskázott fején , és békávévá változott,
kicsit sem vágyva Klára csókjára…

A banán nem kellett senkinek – el is bujdosott szegény -,
ott zokog most, a vándorló tábla vállán, a hűtő szélén;
rajta a mára már elavult felirat:
„Ma van az a holnap, amitől tegnap annyira féltél”.

/Csikós Szilvia/

Illúzió

A babák buknak rád a kirakatban.
A sanda-kíváncsi sóhaj szemed.
Gazdagságod átlőtt aranylemez.
Elhervadt mosolyt dob az üvegablak.

Kínos látomás lázas valóságod.
Cúgos cipő talpát megveheted.
Lyukas estéből rázol tarka-telet.
Éhező fényből formálsz kék virágot.

Véres kenyered nyel gyémánt-közönyt.
Utcazenészként kopogtatsz a fagyban.
Holdat őrző koldus-eb sem köszönt;

Lefekszel ott, hol nemrég túrt a vadkan.
Hajnalra kialszol egy vízözönt,
S egy új napot nézel a gomb-lyukadban.

/Molnár József/

Elment Dániel Kornél


Több hónapos súlyos betegség után elhunyt Dániel Kornél, Bessenyei György-díjas népművelő, színjátszó-rendező, az Anyám Fekete Rózsa versmondó verseny főszervezője. Megint elment közülünk egy jóbarát, aki épp most kapta meg a Radnóti-díjat. Nem gondoltuk, hogy munkásságának méltatása helyett gyászjelentést kell kiadnunk. Álljon itt mégiscsak az a laudáció, amely Győrött a Radnóti-díj átadásakor hangzott el.

A kuratórium döntése értelmében Dániel Kornél az egykori Szentendrei Szabadtéri Színház, majd az Erdőkertesi Művelődési Ház, még később a versegyházi intézmény igazgatója, a húsz éves „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó megálmodója, szervezője és rendezője Radnóti Miklós-díjban részesül.

Erdőkertesen született ötletéből ma már Veresegyház ad otthont ennek a kiemelkedő eseménynek, amelyre évről-évre százak, ezrek jelentkeznek.

Hihetetlen energiával, szervezi, hívja, válogatja az édesanyák tiszteletére rendezett eseményre az arra fogékonyakat, gyerekkorú résztvevőktől a felnőttekig, szép korúakig határainkon innen és túl.

Nevéhez kötődik a találkozót bonyolító alapítvány létrehozása és működtetése is, amelynek segítségével évente több helyszínen rendezik meg e nemes találkozót, amely végezetül a versegyházi több napos nagy- és reprezentatív versünneppel zárul.

Dániel Kornél amatőr színházi rendező, színházi szakember maradandó értéket hozott létre „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó évenkénti megrendezésével.

A húsz év alatt több tízezernyi vers hangzott és számos eredményes versmondó fordult meg Erdőkertesen és Veresegyházán, nem egy ma már Radnóti-díjas versmondó.

A mindig jó kedélyű és vidám szakember betegsége miatt, most csak lélekben lehet velünk, de innen is mielőbbi gyógyulást kívánunk számára, mert rövidesen kezdődik a XXI. „Anyám fekete rózsa” magyar nyelvű nemzetközi versmondó találkozó.


Szenvedély

Feszít, hevít, repít, eltérít.
Tudom mit gondolok.
Mégis mikor meglátom, olvadok,
szívem repes, feszül a test.
Vágyom, hogy érinthessem,
hogy hevüljön teste.
Csók és nyílik a száj.
Vad, őrjítő, nyelvem kitépő,
mennyekbe repítő,
ruhámat tépő, vad pillanat.
Mikor tested a testem alatt,
csak a csípő ring, kegyetlen.
Eltéríti tudatunk,
ma megint megkaptuk,
kéjes varázsát a napnak.
Lassan ernyed a test,
megpihen a két ember,
hangosan már csak a szívük ver.

/G.S-Ágnes/

Áldás

Adjon az Úr kenyeret
sokat asztalodra,
hozzon neked meleget,
hitet a házadba,
éltessen, hogy élni tudj
veszni sose hagyjon,
öltöztetve szívedet
vendéged maradjon.

Adjon az Úr égi fényt
reményt a lelkedbe
szeretettel öleljen
reggel,délben,este,
ott legyen ha elesel,
ébresszen,hogy felkelj
tüze vigyen utadon
mindörökké.Ámen.

/Mezei Marianna/