Művészi beszéd és színpadi megvalósítás


Ha azt mondom: vers, akkor a hagyományos versmondás az, ami elsőként eszünkbe jut. Ha a versmondónak mondom ugyanezt, a versválasztást követően ilyen szavak kell, hogy röpködjenek a fejében: artikuláció, ritmus, beszédhiba súlya, tájnyelv preferálása/elvetése, légzéstechnika, ütem, hangsúly, enjambement, hangerő és hangszín használata, verbális eszközök egyéb használata. Néhány szakmai gondolat arról, ami a pódiumhoz szükséges, s amelyet a vers- és prózamondó versenyeken is értékel a zsűri.

Művészi beszéd

A helyes légzés- és beszédtechnika minden esetben alap a versmondásnál. De nem azért, mert a versmondás a szép beszédről szól! Véleményem szerint ez nagy tévedés. Hanem azért, mert versmondás közben az érthetetlen vagy súlyos beszéd zavaró és elvonja a figyelmet. A tájnyelvek esetében a kérdés az, hogy autentikus-e vagy sem. Az az akcentus, amit az ember egy tájegységről hoz, bizonyos esetekben segítség (például csángó mesék, délvidéki költészet stb.), máskor közömbös (lásd Latinovits), megint máskor zavaró tud lenni (egyértelmű, ha például csángó tájszólással mondunk svéd gyerekverseket vagy tudatosan szleng nyelvezetű szöveget). Szintén ilyen lényeges kérdés a hangsúly-hanglejtés problémája. Ha nem a meglévő eszköztárnak megfelelő verset választ a versmondó, akkor bizonyos mondatok egészen más értelmet nyerhetnek (pl. Petőfi Szeget szeggel: „A deákné vászonánál / Ő se' jobb: / Engem dönget a lopásért / S szinte lop; / Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / Míg anyánk a bibliában / Levelez.” – ebben a versben a „szinte” a szintén ismétlő kifejezésre utal, nem pedig arra, hogy „úgy tűnik, mintha”. A versmondók többsége a hagsúlyt a lop-ra helyezi, így utóbbi értelmezést nyeri el a sor, ami hiba. A helyes: a hangsúlyt a szinte-szóra kell helyezni!)
Hiba a túlartikulált beszéd is, az a ló túloldala. Ez is elvonja a figyelmet, ráadásul a vers elveszti hétköznapiságát, távol kerül az embertől, művi (és nem művészi) lesz.
A kettő között kell megtalálni a helyes utat.
Elsajátítható a művészi beszéd, de mint mindent, tanulni kell. Példának okáért: a fokozásnak három formája van, ha valaki ezt nem tudja, nyilván nem tudja a legmegfelelőbbet választani. Ez, mondjuk egy keretes versben, egy refrénszerűen ismételt versszak-sorozatnál az unalomba hajthatja a nézőt… Ha a versmondó túlordítja a verset, mert a feszültséget csak ezzel tudja éreztetni (holott sok esetben éppen a visszafojtott düh az erős és hiteles, tehát életszerű), akkor kizökkentheti a nézőt/hallgatót.

Színpadi megvalósítás

Értelmezi-értteti, látja-láttatja, érzi-érezteti, érzelmi-értelmi üzenet, kisugárzás, pódiumi viselkedés, öltözet, non-verbális eszközök használata, összhatás, pódiumi létállapot megléte.

A művészi megvalósítás nem véletlenül áll a legelső helyen a súlyozásnál, ez igényli ugyanis a legtöbb előkészületet, úgy mint a művészi eszközök elsajátítását és megfelelő alkalmazását, ösztönössé tételét, és persze az ehhez szükséges affinitást.

Verstanulás

A verset, prózát soha nem részenként tanulja a jó versmondó. Így ugyanis széttöredezik a fejében a szöveg és azzal lesz elfoglalva, hogy a részeket megfelelően, zökkenőmentesen párosítsa össze. Nem lesz íve és gondolatisága.
A verstanulást meg kell előznie a kutatásnak: vers körülményeit fel kell tárni (Babits Jónás imáját nem mondhatjuk anélkül, hogy ne tudnánk a gégeműtétjéről, ami alapvetően motiválta a vers megírására; nem mondhatjuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet c. versét, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy politikai indíttatású és nem szerelmi versről van szó stb.).
Meg kell tehát ismerni a költő életét, életművét: milyen időszakban, milyen helyzetben keletkezett a vers, amennyiben lehetséges, fel kell kutatni, mit akart eredetileg mondani a költő. (Mindez veszélyes is: Arany János ült egy író-olvasó találkozón, amikor a kor egyik elismert irodalomtörténésze mondotta, hogy „a költő ezt gondolta, amikor írta a verset…”. Arany mögötte ült és megszólalt: „Gondolta a fene!”). Ha kortársköltőtől mondunk verset vagy mesét, akkor szerencsénk van: kérdezzük meg! Ha birtokában vagyunk az információnak, van alternatívánk, van lehetőségünk dönteni mellette vagy vele szemben.
A verstanulás nem puszta szövegtanulást jelent: az alatt is érik bennünk a vers, amíg memorizálunk, kialakul egyfajta (vélhetően még nem a megfelelő, de semmiképp a végső) értelmezés, érzés, ami a verssel való viszonyunkat alapvetően meghatározza majd. Ezért engedni kell a hangsúlyokat kialakulni, élni kezdeni bennünk. De éppen ezért nem jó hangosan tanulni, a belső hangunk az adott helyzetben még nincs meg (hogy is lehetne??).
A verstanulást követnie kell a kísérletezésnek. Ahhoz, hogy a vers és az előadó között lévő bizalmi viszony kialakuljon, próbálgatni kell mondani. A műhelymunka nem arról szól, hogy a konvenciókat be kell tartanunk. Arról szól, hogy megérezzük, meddig mehetünk el, mi sántít és mi igaz.
Amikor sikerült kialakítani a saját képünket a versről és annak mondásáról, jönnie kell a versérésnek, amikor nyilvánosság elé még nem állunk. Pihentetésnek hívják ezt. Amikor az ember nem nyúl a szöveghez, csak hagyja, hogy érjék olyan történések, események, amelyekről esetleg asszociálni tud, összefüggéseket, kapcsolódási pontokat találhat a verssel. Ennek időszaka egyénileg változó (érett versek esetében, amikor az ember nem mondja évekig, úgy változik, ahogy az attitűd: új értelmezéseket vél felfedezni benne. Mint a Kisherceg, sok év utáni újraolvasáskor. Ilyenkor viszont már revideálni kell a korábbi „teljesítményt”.)

Közös felkészülés, a külső szem

Jó, ha van instruktor, ha valaki ad visszajelzést. Erre alkalmas a pedagógusok egy része, de főként a versrendezők (ilyen képzésre korábban már utaltam).
A legnagyobb hiba, amit pedagógusok tömkelege követ el, hogy előjátszik: felolvassa a verset, hogyan kell elmondani. A vers szubjektív műfaj, nem lehet másokat utánozni, mert kirekesztjük magunkat a versből azáltal, hogy a külsődleges eszközök pontos másolására figyelünk. Olyan eszközökre, amelyek segítettek egy másik előadónak, de a mögöttük lévő késztetés, érzelmi-hangulati vagy létállapot bennünk nem realizálódhat ugyanúgy. Modorosak, ripacsok, hiteltelenek leszünk. Éppen az a lényeg, hogy a pillanat művészeteként a költő aspektusa, a mi érzésünk, gondolatunk és a pillanatnyi hangulat, miliő is befolyásolja a versmondásunkat. De nem más! Gyakran látni versszövegekbe bejelölt, ceruzával beírt instrukciókat is. Nem működnek! Fölösleges, mert nem hagyjuk élni a bennünk lévő hajtóerőt, elvész a motiváció. Instruálni nem lehet, nem szabad úgy, hogy soronként, szavanként vagy akár versszakonként mondjuk meg, hogy mit hogyan csináljon a növendék. Akkor sok kis utasítás, és nem egy asszociáció irányít.
Nem szerencsés egy adott verset egy előadótól meghallgatni, mert befolyásol bennünket. Jó lehetőség viszont többtől hallani, különösen, ha tudjuk vagy megfejthetjük az okát, ki miért mondta, mondhatta el úgy, ahogy. De semmiképp sem vezérelhet ilyenkor az a szándék bennünket, hogy elcsenjünk valamit, utánozzuk a művészt. Segítség lehet ugyanakkor magnóra felmondani, videóra felvenni a versmondást, mert magunkat kaphatjuk rajta nem megfelelő verbális és non-verbális kifejezéseken. Ezt közösen is érdemes a növendékkel tenni. (Kamera esetében ne erőszakoljuk a tanítványt, hogy mindenképp a lencsébe nézzen, ha zavarja, mert rutintalan versmondók nem tudnak elvonatkoztatni a gépi közegtől és amúgy is látjuk a gesztusokat, halljuk a hangot, látjuk a mimikát és érezzük a versmondást magát. Mondja ilyenkor nekünk, egy másik szögből vegye a kamera.)

A versmondás kulcsfontosságú szakmai iránymutatásai

Kezdet: az előadás nem akkor indul, amikor megszólalunk, hanem akkor, amikor érzékel bennünket a közönség: versmondó versenyen, amikor feláll az előadó a helyéről, mert már akkor a figyelem középpontjában van; színpadon, ha állóképpel kezdődik egy est, amikor bevonul a művész, vagy amikor a függöny felmegy. Nem kezdjük el akkor gombolni a zakónkat, nem forgatjuk a fejünket, nem „testedzünk”, nem köszörüljük a torkunkat, és nem úgy megyünk ki a pódiumra, hogy lerí rólunk minden félelmünk vagy lámpalázunk. Tudatosan, hiszen ez már a versre hangolódás legfontosabb fázisa, ennyi időnk maradt. Pont úgy, ahogy a közönségnek is...

Költő és cím: nem tartozik a vershez, puszta információközlés, ezért egyiket sem hangsúlyozzuk. Nagyon ritka esetben szerencsés az is, hogy a végén közöljük ezt az információt. Ez csak akkor működik, ha nagyon in medias res a vers, de veszélye is van, mert nagymértékben csökkenthetjük a hatást, ha az előadás után civilként szólunk a közönséghez. A vers mondanivalójának, értelmének ki kell derülnie, kapcsolódásának az előadóhoz és a közönséghez meg kell teremtődnie a vers végére. Az előadás pedig csak akkor fejeződik be, ha lejöttünk a színpadról és nem ránk figyelnek.

Korábbi iskolák alapvetése volt, amolyan megszeghetetlen, áthidalhatatlan szabály, hogy nem használhatunk non-verbális eszközöket egy vers tolmácsolásakor. Ez mára (szerencsére) elkopott. Természetszerűleg nem szabad eljátszani a verset, pont annyi fér bele, ami magunkból, ösztönből érkezik. Az érzelmeket non-verbálisan sem szabad azonban elfojtani, hiszen a vers főként érzelmekről szól. Ne szorítsuk le a kezünket, de ne integessünk (csak ha felállt a közönség és elment, mert pocsékul végighadonásztuk az egészet).

Szabad hétköznapi hangsúlyokat alkalmazni fennkölt szövegkörnyezetben is, a középkori kötelező szabályt („Szavald a beszédet…” – Shakespeare) az idő avíttá tette. Az előadónak az a célja, hogy megértsék és megérezzék, amit át akar adni. Teljesen mindegy, mit gondol a versmondás közben: ha én egy bizonyos ismerősömtől vagy a vele történt veszekedés emlékétől vagyok ideges, és ezt ültetem át a hazám védelmére a produkciómban, s közben ebből mit sem sejtve hisz nekem a közönség, mert üzenetet kapott, elértem célomat. De epekedhetek, földhöz vághatom magamat, az égig tárhatom karom, ha senki nem érti, mit művelek, így csak nevetségessé teszem magam és a verset.

Ha nem a klasszikus formában interpretálunk , hanem merünk formát bontani önmagunkban vagy társunkkal, színpadon performansszal, verses mozgásszínházzal, önálló esttel, verszenével, otthoni körben vers-ajándékkal, akkor a verstől szabad némileg elvonatkoztatni (ellentétes értelmet azonban csak paródia vagy műhelymunka eredményezhet).

Ha prózáról, meséről van szó, gyakorta előfordul, hogy több személy szólal meg a szövegben. Az előadó a narrátor, miközben a többi hang is jól elkülönülten meg kell hogy szólaljon, de: nem hangutánzásról van szó! Nem kezdhetünk el brekegni, mert béka az éppen ábrázolandó (vagy érzékeltetendő) állat, akkor ugyanis nem tudjuk helyesen, hitelesen a béka érzéseit, mondanivalóját tálalni. Furcsán hangzik, de igaz.

Ha minden hangsúlyos, semmi sem az! Tudnunk kell, hová tesszük a hangsúlyokat (itt nem csak szavakról beszélünk, hanem magáról a mondanivalóról). Csak így vezethetjük érvényesen a nézőt/hallgatót a cél, célunk felé.

Lehetőség szerint kerülendő a mikrofon használata, mert az emberi hang elveszhet benne, megmásulhat tőle.

A vers- és prózamondás egy furcsa háromszög: a szerző, az előadó és a közönség hármas viszonya. Egyik sem elképzelhető a másik nélkül. A háromszög minden oldala bizalmat feltételez, és mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel. De az előadó a kulcspont, rajta múlik szinte minden! Mindegy, hogy a műhelymunka során mit próbál, mit gondol, vagy mire gondol közben, a lényeg a célba találás, hogy a néző vagy a hallgató is azonosulni tudjon saját életében, életérzéseiben, eszmeiségében az elmondottakkal. Vagy vitázzon vele…

Mindezeket pedig ismertetni, tanítani, próbálgatni kell a növendékkel, mert magától nem fogja tudni.


Lutter Imre

Hogy került szeretetkórházba Radnóti Miklós özvegye?


A kilencvennyolcadik életévében járó özv. Radnóti Miklósné ez év március negyedikén Pozsonyi úti lakásában a szőnyegben megbotlott és csontját törte. Egy heti kórházi kezelés után az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet sebészetéről átszállították a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába. A döntést háziorvosa, dr. Langermann hozta. Állítása szerint nem talált kórházat, amelyik befogadta volna a hosszabb, négy-öt vagy akár hathetes ápolást igénylő özv. Radnóti Miklósnét.





Április 6., kedd, Szeretetkórház, porta.

- Jó napot kívánok, özvegy Radnóti Miklósnéhoz jöttem. A rehabilitációs részlegbe.
- Hová?
- Földszint 7.
- Á, a szegényházba, az elfekvőbe. Menjen előre, forduljon balra és nyisson be az első ajtón.
Földszint 7. A kórterem kicsi, a falon pereg a festék, itt-ott a vakolat is hiányzik. A kórteremben négy kórházi vaságy van, háromban fekszenek, az egyikben özv. Radnóti Miklósné. A szeme nyitva, a tudata tiszta, s a nehéz öregségről beszél. Pereg a festék.

A Szeretetkórház Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza. Ismertetője szerint feladatuk elsősorban a holokausztot túlélő zsidó emberek, és a Yad Vashem kitüntetettek magas színvonalú szakmai ellátása; krónikus ápolás 378 ágyon, de rendelkezésérére állnak minden magyar állampolgárnak. A kórház vezetője dr. Deutsch Zsuzsa ma házon kívül van.

Április 7., szerda, reggel 9 óra.
A Szeretetkórház vezetőjével és gazdasági igazgatójával folytatott telefonbeszélgetés annak tisztázásával kezdődik, tudták-e, kit raknak a földszint 7.-be, az elfekvőbe.
- Igen, természetesen. De ez nem elfekvő.
- Özv. Radnóti Miklósné, s barátai is úgy tudták, hogy a Baleseti Intézetből valamiféle rehabilitációs osztályra szállítják.
- Rehabilitáción ez esetben azt értjük, hogy foglalkozik vele egy gyógytornász.
- De miért ide került?
- Mert származásilag hozzánk tartozik, annak ellenére, hogy kitért.
- De miért a földszint 7.-be?
- Mert ha akut felvételt kérnek, akkor az illető oda kerül, ahol éppen hely van.
- Radnóti özvegye az emelt szintű ellátást, ápolást is meg tudta volna fizetni.
- Mi senki pénztárcájában nem turkálunk. Később föl lett ajánlva, menjen kétágyas szobába, de ő nem akart a modernebb, új részlegbe átkerülni. Igen, azt mondta, haza szeretne menni, de ezt csak akkor engedhetjük, ha a nővéri, s a gyógytornászi ellátása otthon megoldott.
- Miért van felfekvése?
- Nincs felfekvése, csak enyhe bőrpírja. Mellesleg volt, lett egy enyhe szívinfarktusa is. (A Szeretetkórház vezetője egy óra hat perc múlva újból telefonál és közli, Radnótiné felfekvése az előző kórházban keletkezett. Az információt pár perc múlva Radnótiné egyik barátnéja határozottan cáfolja.)
- Ha Radnóti Miklósnéért a barátai mentőautót küldenek, a Szeretekórház az özvegyet kiadja?
- Csakis annak, akit Radnótiné megnevez. Egyébként Radnóti Miklósné nincs gyámság alatt, szabad ember. Egy ép agyú beteg. Többé-kevésbé.
- Hogyan? Radnóti özvegye tehát szállítható?
- Igen.
- Nincs is szüksége kórházi kezelésre?
- Nincsen. Csak ápolóra és gyógytornászra.

Április 7., még mindig szerda.
Özv. Radnóti Miklósné egyik barátnéja arról beszél, Fifikét a balesetiből úgy bocsátották el, hogy járókerettel ugyan, de kijárt a vécére. És hogy amikor ide, az Amerikai útra jöttek, mindegyre a rehabilitációt keresték, és megdöbbentek, milyen helyen, hol találták rá, és hogyan bánnak vele. Hallottam, amikor azt mondta kérlelőn az ápolónak: "kicsit finomabban, mert nagyon fáj." Amikor pedig a kezelőorvosát kérdőre vontuk, azt válaszolta, "itt nincs kivételezés". Özv. Radnóti Miklósnénak hónapok óta volt, van saját, otthoni, bejelentett és fizetett gondozónője. Bojkó Éva pár kérdés után lecsapja a telefont, azután értesíti özv. Radnóti Miklósné egyetlen, Ausztráliában élő rokonát; hallani sem akarnak arról, hogy Radnótinét a barátai visszavigyék a lakásba, és ott gondoskodjanak róla. Akár úgy, hogy a Telki magánkórházból ápolókat fogadnak. Egy Európai Parlamenti képviselő tájékoztatja a Miniszterelnöki Hivatalt, milyen körülmények között van Radnóti özvegye.

Április 8., csütörtök, délután fél 3.
Dr. Langermann István, özv. Radnóti Miklósné háziorvosa a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába megy, és megvizsgálja betegét. A beteg bal oldalára fordulva alszik. Felkelti, Radnótiné megismeri, és beszélgetnek. Dr. Langermann a nyelvet nézi és megitatja. Most a hátára akarja fordítani, ami Radnótinénak fáj. A háta ugyanis felfekvéses, sebes. Dr. Langermann megnyomja az ágyat és dicséri. Vízágy, ő kérte. A háziorvos kimegy, hogy beszéljen, konzultáljon a kezelőorvossal. Radnóti Miklósné pedig kérdésre előbb csak suttogva, majd érthetően azt mondja, igen, haza szeretne menni. Aztán, ahogy szokta, szájához emeli két ujját és búcsúzóul megcsókolja. Dr. Langermannal leülünk a Szeretetkórház kertjében, udvarán.
- Arra nem emlékszem, hogy Radnóti Miklósné mennyi ideje vesz igénybe, de harminchét éve vagyok háziorvos a XIII. kerületben.
- Miért került Radnóti özvegye Szeretetkórházba?
- Elesett az otthonában, és nem tudott lábra állni. Mentővel az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe szállíttattam, ahol kimutatták, medencecsont törése-repedése van, amit nem lehet begipszelni. Fektetni kell és várni, amíg néhány hét alatt újra összecsontosodik. Ez az az időszak, amit át kell vészelni. Az Országos Baleseti Intézetben azonban nem maradhatott, hiszen aktív ellátást nem igényelt. Körül kellett nézni, hol van az a hely, ahol jó néhány hétig tartanák.
- Egy hét után azt mondták a Balesetiben, hogy Radnóti Miklósnénak menni kell?
- Nem mondanak ilyet, de ez természetes. Egy aktív traumatológiai osztályon nincs mód arra, hogy addig fektessék a beteget, amíg az föl nem gyógyul.
- Milyen kórházakba próbálta fölvetetni Radnóti özvegyét?
- Nem próbáltam sehol, mert van tapasztalatom. Illetve próbáltam a XIII. kerület kórházában, de ott nem volt 1-2 ágyas szoba. A Jakab utcai gondozóházban sem, ráadásul ott állandó orvosi felügyelet sincs. Ezek után fölhívtam az Amerikai úti Szeretetkórházat.
- De miért nem kerülhetett a Szeretetkórház új részlegébe, ahol az ellátás emelt szintű?
- Mert nem volt hely. Mert csupa idős ember van, és sokszor hetekig, hónapokig nincs üres ágy. Mert a halálukig vannak itt a betegek.
- Ezért került a régi épület elfekvőjébe?
- Nem elfekvő. Radnóti Miklósné a csonttörése miatt vált fekvőbeteggé. Sajnos a kényszerű fekvés miatt felfekvései lettek, sebek.
- Mennyibe kerül, mennyit kell ezért fizetnie Radnóti Miklósnénak?
- Ez a kórterem négy ágyas, azt hiszem, ezért semmit. A múlt héten felkerestem Holopné Schramek Kornéliát, a XIII. kerület alpolgármesterét, hogy segítsen. Szakképzett ápolókat kértem. Mert itt ugye 22 betegre jut 1 nővér, s az ápoltak majd mindegyike fekvőbeteg. És vízágyat is kértem. Időközben tüdőgyulladása is lett. Fekvőbetegeknél, ilyen idős korban így szokott lenni. Úgy gondolom, egy ilyen betegnél kizárólag az a lényeges, hogy a közelében ne legyen elmebeteg, aki egész nap ordít, jajgat, nem lehet tőle pihenni, és olyan se, aki a székletét, a vizeletét maga alá ereszti, amitől bűz van.
- Figyelembe lehet-e venni Radnóti Miklósné kívánságát, akaratát, azt, hogy otthon, a Pozsonyi út 1-ben szeretne meghalni?
- Igen, de ő nem mondja ezt. Az itteni kezelőorvosa szerint ma például kijelentette, maradni akar. Megmondom, mi a helyzet. Maga úgy gondolja, hogy ha valaki 100 éves, akkor ugyanúgy gondolkodik, mint a 30, 40 vagy az 50 éves. De téved. Egy szép napon, ha megérjük ezt a kort, akkor magára és rám is azt fogja mondani a minket kezelő személyzet vagy a hozzátartozónk, hogy szegény, szellemileg már nem olyan, mint volt.
- Ez esetben özv. Radnóti Miklósné hogyan tudja méltósággal itthagyni a világot?
- Veszélyes dolog, amit kérdezett. Mert kétségtelenül ott van minden emberben a vágy, hogy a saját környezetében akar lenni, de meghalni senki nem akar, azt csak mi gondoljuk. Ha ugyanis baj van, akkor az életösztön még a legsúlyosabb állapotban lévő betegnél is bekapcsol. A hetvenharmadik életévemben vagyok, és élettapasztalatom szerint az ember olyan lény, aki örök életre tör. Szeretne soha meg nem halni. Itt nem egyszerűen személyiségi jogi kérdésről van szó. Radnóti Miklósnét rá kellett arra beszélni - nem én tettem -, hogy maradjon. Mert itt van nagyobb biztonságban. Természetesen, ha tudnának szerezni egy vízágyat, és meg tudják szervezni a 24 órás ápolói szolgálatot, s hogy naponta egyszer orvos is lássa, akkor hazamehet. Úgyse tudják megoldani. Nincs az az Isten. Nézze, hiába van valakinek emberi joga ahhoz, hogy intézkedjen saját sorsáról, ha az, amit akar, a saját maga érdeke ellen való.
- Miközben a betegét vizsgálta, özv. Radnóti Miklósné az emberiségről, az emberről lesújtó szavakat mondott. Felidézi?
- Nem. Én azt nem. Soha. Rossz vért szülne. De hát Radnóti Miklósnénak ezek a mondatai is mind ugyanabból a makacsságból eredeztethetők, hogy nem érti meg, akármit is csinál, akkor is az marad, aki. Ahogy a megboldogult férje is.

Április 9., péntek.
Holopné Schramek Kornélia, a XIII. kerület egyik alpolgármestere köszöni az érdeklődést. Már csak azért is, mert Radnóti Miklósné a kerület díszpolgára. Sorsát szívükön viselik, és bármit megtesznek azért, hogy Fifi néninek jobb legyen.
- Langermann doktor úr - mondja Holopné Schramek Kornélia - Húsvét előtt, ha jól emlékszem nagypénteken, április másodikán keresett meg, és mi azonnal megtettük, amit kért: két szakképzett gondozónőt küldünk a Szeretetkórházba, egyet délelőtt, egyet délután.
- Langermann doktor úr szerint Radnóti Miklósné azért került a Mazsihisz Szeretetkórházába, mert a kerület kórházában valamint a Jakab utcai gondozóházban nem volt hely.
- Ha mi tudjuk ezt, rögtön új szobát nyitunk. Ha kell, úgy, hogy kiürítünk egy irodát. A Jakab utcai gondozóházunk nagyon családias, hetente kétszer jár oda orvos, és ha Radnóti néni mozgatható, abban a pillanatban átvisszük. Vagy a lakásába. Ahogy ő kívánja. Mi nem vagyunk orvosok, ha azt mondják, szükséges az otthonába vízágy, abban a pillanatban megvesszük. Mindenben készséggel állunk a rendelkezésére. Az ő döntése. Minket úgy tájékoztattak, hogy Fifi néni mozgatása a tüdőgyulladása miatt nem javasolt. Ezek után nagy bátorság kellett volna ahhoz, hogy másként döntsünk.

Április 9., péntek, délelőtt
Radnóti Miklósnét egy rutin vérvétel után átszállítják a Honvéd Kórház sürgősségi belosztályára. Április 11-én van a költészet napja, özv. Radnóti Miklósné nem akar kórházban meghalni.

Sörreklám lett

A nagyon rosszul látó özv. Radnóti Miklósnéval az utóbbi hónapokban különös dolgok történnek. Radnóti Nem tudhatom című verséből például sörreklám lett, amiről az özvegy nem tudott. Lakásába bementek, fölforgatták. Régi barátok szerint Fifi néni titkos naplóját keresték, azt akarják. A lakásból értékes dolgok tűntek, tűnnek el, például Kovács Margit szobrok. Özvegy Radnóti Miklósné pár hónappal ezelőtt új végrendelet készített. Ám a végrendelkezéskor tanúk nem voltak jelen. Az új örökösnek egy régi lakó kinyitotta a lakást... Az új végrendeletet az ügyvédnő a házvezetőnőnek, a házi gondozónak adta át. A boríték nem volt lezárva, a gondozónő elolvasta, és nehezményezte, hogy tíz hónapnyi ápolás után, miért nem kap semmit.

forrás:
Scipiades Erzsébet / Népszava

Mire való a költészet?


Az elnök régi–új üzenete a vers ünnepére

Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, s ez annak sikerül, akinek varázsereje van. A költő tehát táltos, vajákos, bűbájos – írja József Attila!
„De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak közös lelkét indítja mennynek a pokol ellen. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnénk abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, a képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.”

De hát mire való a költészet? Semmire! Mindenre!
Semmire, mert a költészet önmagáért való szépség!
Mindenre, mert a költészet a teljes egész!

Mit jelent, mit jelenthet manapság a költészet: van-e létjogosultsága, miért mondanak verset, ha mondanak, sokan vagy kevesen. Játékos gyermek, értelmében, érzelmeiben éppen csak nyiladozó, vagy kibomlott erősszívű fiatal, középkorú felnőtt, melegszívű, unokáiknak múltat mesélő, öregnek aligha nevezhető szépkorú, miért tanul verset?

Hogy feltárja legbensőbb érzését, kitárja önmagát.

Ők a vers szeretői, hallgatói, akik meghallják a verset, az élet szavát, a gondolat, az érzelem rezdüléseit s tudják a költői üzenetet.

Sokan vagyunk, vagy kevesen?

Ha azokra a tenni akaró pedagógusokra is gondolunk, akik gyermekeik felkészítése közben, amikor a vers csodálatos rejtelmeire, rejtvényeinek feloldására, és a gondolatok tolmácsolására tanítják a fiatalokat és önmagukat is gazdagodnak, és ezt átadják tanítványaiknak; akkor azt mondhatjuk, hogy a versszeretők, ha nem is sokan, de vannak: léteznek, hatnak, rejtelmesen és sejtelmesen, öntudatlanul.

Elég hatékonysággal?

Mert, ha a változtasd meg a világot gyönyörű etikus parancsra gondolunk, akkor joggal merülhet föl bennünk: vajon mit tettünk? Tettünk-e eleget? Tanítottunk-e erkölcsöt, szebb életet, szorgalmat, szeretetet? Segítettünk-e a másikon? Segítettünk-e megérteni a Himnusz fájdalmas sóhaját és keserves imáját egy szebb jövőért, mely messzebbre mutat, mint az a halvány remény, mit Herder-jóslat tagadásaként kívánni merészelünk meg- és fennmaradásunkért.

Adtunk-e eleget: megtanítottuk-e a társadalmat a szép magyar beszédre? Megtettünk-e mindent, a nyelvet, tudatot és nemzetet romboló nyegleség, pongyolaság és pontatlanság, a majdhogynem lehetetlennek tűnő mameluk-bólogatás és azonosulás ellen? Lázadtunk-e a klipszerű, a gondolatot szégyenítő látásmód ellen? Mondtuk-e bárkinek is, hogy vigyázzon a simulékony nyelvre, mert ha az nem hordoz erkölcsöt és tartást, pusztítóbb lehet, mint a legsötétebb gazság. Segítettük-e kellő hatékonysággal a nem-beszélőket, adtunk-e segítséget számukra, hogy megtanulják a kimondott szó bűvöletét, megváltoztató hatását, bíztattuk-e arra mindazokat, akik ebben hittek, hogy higgyenek továbbra is benne, mert amiben hisznek, az az igazán fontos, s nemcsak önmaguknak, hanem sokunknak.

Mondtuk-e gyerekeinknek: Ti őrzitek a jövőt, nem azt, amelyik a közös jólétbe szeretne emelni egy nemzetet, hanem azt, amely olyan közösséget ad, amelyben megérted a másikat.

És tudod, hogy ez a tied, mert anyád emlőin szívtad magadba, vagy talán még korábban, mikor a rejtelmes nemlét előtti állapotban a gének által közvetített örökölt nyelvet, éneklést és szerelmet megtanultad melynek kimondásakor nem az eszedre, értelmedre hallgatsz, hanem szíved diktálta érzelmeidre, génjeidre. Mondtad-e fiadnak, hogy nyelvünkben és költészetünkben Balassi, Zrínyi, Petőfi, Ady hazaszeretetének fanatikus megszólalásai élnek tovább? Mondtad-e barátodnak, tanítványodnak, szerelmednek, hogy Csokonai, József Attila, Radnóti bűvös szavait ismételed, mikor kedvesed fülébe suttogod a boldogító, bódító szavakat, azokat a szavakat, amelyek segítenek és gátolnak, hogy megértesd magadat, hogy elhitesd gondolataidat, hogy érvényt szerezz igazadnak, elfogadtasd azt, amiben hiszel? Hited szerint az az igaz amit kimondasz, még ha tudod azt is, hogy a kimondott szó kevés, csak a költő képes olyan tömörséggel, átadással, érzékenységgel, kegyetlen őszinteséggel megfogalmazni a világot, amire csak az évszázadok hite által igazgyönggyé nemesedett ima képes. A legszentebb versek egyike, szólhat bármilyen nyelven, hívhatja istenét égből, földből, fákból, vagy..., vagy az ember önmagából.

„Szépen magyarul, szépen Emberül!”


A Budapesti Művelődési Központ 2009 novemberében újraindította a Budapesti Versmondó Klubot. A Budapesti versmondó Klubnak jelenleg négy hallássérült tagja van. Ez adja apropóját annak, hogy a HASÉ-ba írjak a klub létezéséről.

A klub havonta egyszer helyt azoknak a líra kedvelőknek, akik - kortól, nemtől, képzettségtől, egészségállapottól függetlenül – egyszerűen csak szeretik a költészetet. A tagok nem feltétlenül törekednek a megmutattatásra, előadásra. Hallgatják egymást, beszélgetnek arról, kit miért fogott meg egy-egy költő, egy-egy vers. Mitől, hogyan válik személyes üzenethordozóvá a költemény, hiszen mindannyian nehezen fejezzük ki, jelenítjük meg gondolatainkat, érzelmeinket, emócióinkat.
A versek mélységeinek feltárásában segít; a személyes üzenet kibontásához nyújtott szakmai támasz Wiegmann Alfréd rendezőre (Forrás Színház) hárul, aki hallatlan nagy tapintattal, kiváló pedagógusi gyakorlattal vezeti a beszélgetéseket.

Zsédenyi Mária, a művelődési ház művészei osztályvezetője kezdeményezésére a klub nyíltnapot tartott 2010. március 04-én késő délután. A meghívást elfogadóknak különleges élményben lehetett részük. A Művész klubban tea és aprósütemény mellett, „Étlap” /vers-lap:) / fogadta az érdeklődőket. A’ la carte lehetett választani a klubtagok megmutatható tudásanyagából.

Takácsné Földi Zsuzsa előadása jellel és hanggal, lenyűgöző csodálkozást váltott ki.
Egy lobogó lelkű ifjonc,- ki színésznek készül- elálmélkodott a „jel”adta lehetőség, a költészeti vizualizáció ilyen formájától. Sára Ildikó jellel és a hanggal elmondott verse szívet melengető és – szorító érzéseket váltott ki, míg Tiszai Annamária versmondása meg tudta nevettetni a hallgatóságot.

Wiegmann Alfréd, rendező szerint mind a hallóknak, mind a hallássérülteknek van lehetőségük egymástól tanulniok. Az utóbbiak elsősorban az értelmezés finomításával, nyelvi színek széles palettájával mélyíthetik ismereteiket, míg a hallók a metakommunikáció, a testbeszéd, az artikuláció fontosságának tudatosítását tarthatják szemük előtt.

A magyar nyelvnek sajátja a színes-ízes, hangsúlyos, tagolt beszéd, a kifejező artikuláció, amely rohanó korunkban elsilányul, érthetetlenné válik, nem csak a hallássérültek számára.

Jelszava is lehetne akár ennek az együttműködésnek az a Juhász Gyula gondolat, hogy
„Szépen Magyarul, szépen Emberül”!

Budapest, 2010-03-09 Anima