Versmondók Blogja

A vers választása Szabó Éva szerint nem úgy történik, hogy mi megtaláljuk a verset. Akkor az igazi, ha a versek is megtalálnak bennünket. Nem lehet eredményes, pontosabban fogalmazva igaz a versmondás, ha a pedagógus vagy a versrendező megmondja, hogy ezt vagy azt a verset válassza a növendék. Mert nem történik meg a találkozás! Az éppen olyan, mintha megmondanák, kit szeressen az ember. Nem érdemes leszűkíteni sem ezt a kört, mert azzal éppen a versekkel való ismerkedés lehetőségétől, a repertoár kialakításától, a tág szemlélettől és a globálisabb képtől fosztjuk meg a tanítványt. Kell az útmutatás, a segítség, de csakis úgy, hogy az adott illetővel magával fedeztetjük fel az élményt, hogy a kötődés a maga természetességében alakuljon ki. Erre nincs külön szempont, csak belső késztetés, ami önmagában drámapedagógiai funkcióval bír. Karinthy Nihil c. versében megfogalmazott soraira visszagondolva, a magunk művészete átsegít a hétköznapok óhatatlanul elénk vetődő mocskán, kizárhatjuk a magunk teremtette külvilágot, egyedül lehetünk és mégse. A versmondás annyival több, hogy a saját érzésvilágunk (ami lehet csak a mi titkunk) másokban is vágyakat ébreszthet, hangulatokba helyezhet, fokozott és más irányú érzelmi többletet adhat. Másokat is megnyugtathatunk vele, felcsigázhatunk, adunk, anélkül, hogy magunkból eszmei vagy tárgyiasult értelemben elvennénk bármit is, sőt, gondoljunk csak a visszaérkező reakció kapott élményére… A valódi titok ebben rejlik, és ezzel fogható meg az amúgy iskolai tolmácsolásban felnőtt társadalom. Még ma is azt érzi az emberek többsége, hogy a vers egyfajta kényszer. Szöveg, amit meg kell tanulni. Hogy a költő olyan furcsa, megfoghatatlan valaki, akivel nem létesül valódi kapcsolatunk, tehát az érzelmi kinyilatkoztatásait sem vesszünk magunkra. Hogy a versmondás az, amikor egy ember kiáll a színpadra és szaval. Pedig ez nem így van. Azt kell megértetni, hogy a költő is elsősorban ember volt, s csak azután költő. Hogy ugyanúgy érzett: örült, fájt, bolyongott, utat/utakat keresett, olykor elhasalt, berúgott, szeretett, vagyis élt, és meghalt vagy a mi nagy szerencsékre még él. Mindezt megérteni akkor tudják, ha van olyan vers, amellyel érinthetünk. Érzelmileg. Amit ma a legkevésbé „tanítanak” iskolában (sem szövegileg, sem módszertanilag).

Ha azt mondjuk, vannak versmondó tagozatok és ezek egyik meghatározója éppen a kor lehet, nagy hiba lenne mereven kijelenteni, hogy vannak korosztályi versek. Persze, az öregséget, a kort egy élete végén álló költő szemével megfogni is hiba, ugyanakkor nem tudhatom, hogy mit élt át/meg a versmondó: lehettek sorstragédiái a családban, lehettek társadalmi problémái saját közösségén belül, sújthatta háború a térséget, ahol él, érhette atrocitás fizikai adottságaiból, neme miatt, identitása miatt, vagy akár rasszizmus miatt. Lehetett hőn szerelmes és bele is bukhatott, gondolkodhat máshogy filozófiáról, vallásról, politikáról, környezetről, mint az őt körülvevő többség és emiatt érezheti magát elnyomottnak. Mindezen tényezők csak esetlegesen függnek össze korosztályi adottságokkal, sokkal inkább individuálisak. Amit versválasztás segítése esetén csak akkor tudunk megítélni, ha ezeket a részleteket megfelelő emberi, szakmai és pedagógiai hozzáértéssel feltárjuk magunk előtt. Ugyanakkor fizikai adottságok léteznek, ezeket nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Nem hagyhatjuk rá minden esetben a versmondóra, hogy ezt vagy azt a különleges technikai bravúrt kívánó verset válassza, ha nincs meg az eszköztára hozzá. Nem nézhetünk el bizonyos dolgokat (technikai szint, artikulációs hibák, hangképzés, légzésproblémák, memória teherbírása, fizikai alkat mássága stb.), de mindenképpen nyíltan meg kell mondanunk, ha látunk lehetőséget rá, hogy mikor milyen körülmények között látjuk mi magunk (! – ezt hangsúlyozni illik) lehetségesnek, a vers előadását. Szubjektíve elmondhatjuk a véleményünket a vers választása során, de indokolnunk kell, és nyomatékosítani, hogy ezt sok ember sokféleképpen láthatja.

A vers értelmi és érzelmi egyéniségre szabása tehát elengedhetetlen. Emellett is ügyelni kell arra, hogy a mű irodalmi értéket képviseljen. Számtalan esetben találkozhat a néző versmondó versenyeken programversekkel (ma nagyon divatos például Wass Albertet mondani, akinek életműve leginkább mennyiségileg értékelhető, semmint minőségileg – az irodalmi nyelvezetről ez éppúgy elmondható nála, mint a kiindulópontról, a motivációról – könnyű hazafiasnak lenne, ha az ember elmenekült az elől, amiről ír –, a tobzódó közhelyekről vagy a gyakori logikai bukfencről). Ezeket iskolai ünnepségekre, intézményi megemlékezésekre tartogassa a pedagógus (bár ott is lehet jobbat találni, ami tényleg közel állhat az adott illetőhöz). Még riasztóbb, amikor egy hét-nyolc éves kislány vagy kisfiú áll ki a pódiumra azt mondani, hogy „a víz szalad. De a kő marad. A kő marad.”, mert nyilván nem tudja, milyen hazátlannak lenni, mi az a kitaszítottság, az emigráció stb. Másrészről pedig amellett, hogy kifejező és hiteles, sokat jelenthet a gyereknek magának az olyan vers, amelyben már megélt, vele megtörtént eset, esemény, állapot az, amibe kapaszkodhat, amit átadhat közönségének. Ezekben a saját kis eszköztárával is képes élni, ami nyíltabbá teszi a versmondás iránt! Éppen emiatt ez nemcsak a művészi kibontakozást, de a közművelődési értéket is erősíti.

Lutter Imre