Versmondók Blogja

Jött az este és ki leste,

Éle van a szélnek, nézd,

mindenhová befér

beretvája, hogy lemetssze,

ami már csak picit él.

Úgy zokognak ilyenkor a fák,

hogy csak úgy zörög

szélrázta platánok száraz

könnye - forog, pörög.

Az Idő rácsai mögött az ember

azért így is elvan, megvan.

Az őr átrendezi a levélszemetet

kint az utcán és bent a mailboxban.

A csökkentés rítusát gyakorolja most,

látod, minden lelketlen létező.

Csupán mi nem vesztenénk egy porcicát sem.

De hát, ez érthető.

/Csikós Szilvia/

Hiányzol...
s hiányod ekéje
szánt a szívembe,
hideg vasa dobálva
forgatja, lazítja
s egyre csak kutat,
s hosszú, mély barázdát
vájva benne
keresi a hozzád
vezető utat.

Hiányzol...
s hiányod törtetve
csírázik lelkemben,
s szorít ahogy
körém nő, szaporodik,
s átjárva egészen
s születve bennem
magként hasadva
rólad álmodik.

/Mezei Marianna/

Tükrömben ülök, sandán, mint egy denevér.

Rakosgatom a dolgaim, mind más dobozba,

itt régtől áttüzesített egy magyar óra,

ott öt évesen szánkón, arcom hófehér.

Rakosgatom a dolgaim, s lelek magamra.

Itt duzzadt arccal bódulok, kínoz fogam,

ott rabolva nézem bizonyítványomat;

képek, kínosan vicsorító emlékfalka.

S hinném, távolról még ura vagyok a csendnek,

mely a kirótt múltam újra megrendezi,

s talán még velem is lopva elhiteti,

hangyás képsorai semmit sem követelnek.

Aztán egy kéz kiált, Apám egy sír előtt,

ártatlanul legyilkolt terveit sorolja,

a fák csüngő lombjai lecsúszott paróka,

s átkot szórt szemmel hagyja el a temetőt.

Később új öltönyét viszik, szorongva látom,

űzik az olcsó, dermesztő gödörbe, lent

már várják, fent a némuló sosem pihent,

húzzák tovább a rettegőn, dobom lapátom.

Rendezem dolgaim, újabb doboz keres meg,

s bár öreg vagyok én, no de jó a fülem,

Messziről hallom, a múltunk csak intelem,

És nézem amint kibomlasz fosztó kezemben.

/Molnár József/

Mint egy sugárhajtású – elhúzott fölöttünk a nyár –

eltűntek a bögréről a pöttyök, lenyúlta

egy kleptomán katicabogár

éjjel még az ég is töksötét volt, pedig a Hold

mostanság zabálta magát degeszre, nem látni jambustól

a ritmust, holott ott volt, úgyhogy lehetne.

Belépett a forgóajtón az ősz, mégis rosszkedvünk tele

jött ki elébb, tűnődöm, most gazember legyek-e.

vagy csokit egyek-e.

Ez van, Józsikám… minden össze-vissza jár:

a pöttyök, a jambusok, III. Richárd; a nyár elhúzott,

mint egy sugárhajtású, pont.

Asszem, én is elhúzok valahová.

/Csikós Szilvia/

Külön utakon járunk
lábunk nem egyszerre lép,
semmibe száll az álmunk
vágyunk nem találkozik.

Vakvágányra terel az élet
beszűkül látóterünk
elmegyünk a lehetőség mellett
berozsdásodnak hétköznapjaink.

Hitünk zsákutcába vezet
nem ad több esélyt, reményt,
fölöslegessé válva lemorzsolódunk
elvesznek, kihűlnek érzéseink.

Kötelességből tesszük a dolgunk
fejünk fölé nőnek gondjaink,
észre sem vesszük a másikat
nem maradnak csak elvárásaink.

Külön utakon járunk
nem álmodunk új mesét
nem nézünk szembe a valósággal
szemünk ködösen semmibe néz.

/Mezei Marianna/

Mára már véget ért,mégis olykor visszatér.
Örültem,reméltem,bíztam és hittem.
Ám hitem újra elveszítettem.
Boldog voltam,mosolyogtam,
mégis minden nehéz percben egyedül voltam.
Szorongott a lelkem,valakit kerestem.
Már megint csak álmokat kergettem.
Kaptam a bókot és dobtam a csókot.
Hagytam hogy én legyek az álmod,
hogy érezd a közelségem minden percben.
Leragadtam,hanyatlottam,vágytam.
Majd jő a jelen s feleszmélek,
végleg elveszek benned....

/G.S-Ágnes/

Álmodott éjjel,és álmodozott nappal.
Kereste,kutatta éjjel-nappal a nőt várta.
Kalandos szerelem,de vajon a férfinek ez kellett?
A szél néha belekapott fürtjeibe,
lába alatt a homok puhán szétfolyt.
Az illat amit a víz hordoz magával,tiszta,
teljesen kitisztult a gondolata.
Érezte ahogyan a napsugár perzselte hófehér bőrét,
Nézett a végtelenbe,előtte csak egy ember tekintete lebeg,
hogy végre láthassa őt.
Tenger és végtelen,sohasem lelem meg,gondolta a férfi,
csak ment vitte őt szíve,hisz szerelme hajthatatlan,
s vágya nyughatatlan.
Alkonyodott már a nap is lenyugszik már,
mire ők egymás karjaiban találtak nyugalmat.
Simogatja a férfi a leány arcát,csókolta édes ajkát,
miközben keze kutatva kereste feszülő testének rejtélyes alagútját.
Édes szerelemmel vették egymást birtokba.
Percek,órák teltek el csendesen,olykor vad sóhajokkal,