Versmondók Blogja

A versmondás természetéből következően individuális tevékenység, ám igazán hatékonyan műhelyekben, tapasztalatcseréken lehet fejlődni. A legtöbb versenyen kiváló szakemberekből álló zsűri segít a résztvevőknek, látja el őket hasznos tanácsokkal.
A versmondók szakmai képzése, az egész mozgalom egyik problematikus pontja, mivel kevés azoknak a szakembereknek a száma, akik megfelelő segítséget tudnak nyújtani a versmondóknak. Néhány már korábban említett, elsősorban a pedagógusok képzését (képzők képzője) szolgáló tanfolyam és konferencia, kivételével semmiféle rendszeres oktatási nincs, ahol azok, akik versmondók felkészítésével foglalkoznak, szakmai segítséget kapnának, képzésben részesülnének.

A legkiválóbb előadói képességekkel rendelkező versmondóknak lehetőségük van olyan képesítést szerezniük, amellyel a vers és prózamondó előadóművészeti tevékenység folytathatnak, illetve a követelményrendszer teljesítése esetén a résztvevők olyan ismeretekhez jutnak, melynek birtokában, képessé válnak a versmondás tanítására, versrendezésre, illetve ilyen jellegű szakképesítéshez kötött munkakör betöltésére.
Ez idáig viszonylag kevesen vették igénybe az Országos Képzési Jegyzékben szereplő közép-, illetve felsőfokú vers- és prózamondó szakképesítés lehetőségét, amely a vizsgázóknak Vers- és prózamondó (középfokú), valamint Vers- és prózamondó előadóművész (felsőfokú) szakképesítést biztosít.

Képzés keretében, illetve egyéni felkészülés alapján a vers- és prózamondás, illetve az irodalmi műsorok szerkesztésének legfontosabb elméleti és gyakorlati alapismereteinek az elsajátítására nyílik lehetőség. Elsajátíthatják azokat az eljárásmódok és műelemzési metodikák, kommunikációs folyamatok, melyeknek eredményeként eljuthatnak a művek üzenetének megfejtéséhez és a helyes közvetítéshez. Megtanulhatják a művészi beszédnek, a non-verbális kifejezésnek azokat az eszközeit, melyek tudatos alkalmazásával a befogadó közönség számára élménnyé transzponálhatja a megszólaltatott műveket.
A versmondók felkészítésének egyetlen folyamatosnak tekinthető alkalma és formája a nyári versmondó táborok láncolata. A táborok kínálta intenzív gyakorlási és tanulási lehetőségek, sok tekintetben segítik a versmondók felkészülését, hatással vannak a versmondók későbbi teljesítményére. Több megyében (Tolna, Somogy, Komárom, Győr-Moson-Sopron megyék) szerveznek sikeresen a különbözőbb korosztályok számára versmondó táborokat. illetve több országos tábor is működik (Baja, Balatonszemes – Versművészeti Szeminárium, Színész és Előadóművész Felkészítő Műhely). Kiváló versmondó táborok működnek a határainkon túl is, a Vajdaságban, Felvidéken, Erdélyben, és a Kárpátalján, ahol rangos magyarországi szakemberek segítik a versmondók szakmai fejlődését.

Egy elméleti és gyakorlati szakmai képzésre épülő műhely tematikája képes a lehető legszélesebb palettát nyújtani, amennyiben a műhely megfelelő infrastrukturális közege, finanszírozása adott, állandó szakemberi mellett vendégelőadók meghívására nyílik lehetőség, meghatározott rendszerességgel követik egymást a foglalkozások, létezik állandó tagsága, ugyanakkor nyitott a betérő vendégek felé is. Ennek alapján, vázlatosan az alábbiak szerint határozható meg a versműhely tematikája, a versmondás eszközrendszerének tanításán túlmenően:

Szakértő és/vagy előadó és közönség beszélgetése, elemzés egy-egy műről, művekről megelevenített formában.
Elfelejtett nagy versek, például Vörösmarty: Délsziget, Petőfi: Tündérálom, Arany László: A délibábok hőse stb.
Nagy fordítások, például Tóth Árpád Shelly Óda a nyugati szélhez c. versének fordítása, Faludy György híres Villon fordítása stb.
Szórakoztató versek, például Chaucer: Canterbury mesék, Aucasin és Nicolete ófrancia széphistória. Rabelais: Gargantua és Pantagruel „ijesztő” klasszikusok emberközelben, például Milton: Elveszett paradicsom, Byron: Childe Harold, Tasso: Megszabadított Jeruzsálem
Verslegendák: Carmina Burana
Eráto: Énekek éneke, Goethe: A mester, Verseghy Ferenc erotikus versei stb.
Tematikus estek: „Égövek, ábrák, csillagok”, Hellász énekei, Carmina Catulli, „Gyűlölök és szeretek”, latin költészet, „Jézus tánca”, középkori misztikus énekek, himnuszok, „Dalolt ám a csalogány”, reneszánsz költészet, „Liliomhullás”, a szentimentalizmus és a romantika, „Jelképek erdején át”, a szimbolisták versei, „Vállamra veszem a tavaszt”, az expresszionizmus, „Úton”, amerikai pop költészet, „Consolatio mistica” a misztikus modern költészet, „A dolgok szalmakutyák”, a Távol-Kelet költészete stb.

A leírtak alapján a fenti szakmai tér műhely, mert gyakorló műhelymunka folyik. Szakkör, amely nem „iskolás”, mégis egyfajta szakág köré csoportosul a tevékenység. Emellett izgalmas, a műveltebb, mondjuk úgy, a szakmai vagy a műkedvelő közönség számára igazi csemegének számító társasági életet kínál. Ami ma nincs. Legalábbis a vázolt szinten.

Lutter Imre

Ha azt mondom: vers, akkor a hagyományos versmondás az, ami elsőként eszünkbe jut. Ha a versmondónak mondom ugyanezt, a versválasztást követően ilyen szavak kell, hogy röpködjenek a fejében: artikuláció, ritmus, beszédhiba súlya, tájnyelv preferálása/elvetése, légzéstechnika, ütem, hangsúly, enjambement, hangerő és hangszín használata, verbális eszközök egyéb használata. Néhány szakmai gondolat arról, ami a pódiumhoz szükséges, s amelyet a vers- és prózamondó versenyeken is értékel a zsűri.

Művészi beszéd

A helyes légzés- és beszédtechnika minden esetben alap a versmondásnál. De nem azért, mert a versmondás a szép beszédről szól! Véleményem szerint ez nagy tévedés. Hanem azért, mert versmondás közben az érthetetlen vagy súlyos beszéd zavaró és elvonja a figyelmet. A tájnyelvek esetében a kérdés az, hogy autentikus-e vagy sem. Az az akcentus, amit az ember egy tájegységről hoz, bizonyos esetekben segítség (például csángó mesék, délvidéki költészet stb.), máskor közömbös (lásd Latinovits), megint máskor zavaró tud lenni (egyértelmű, ha például csángó tájszólással mondunk svéd gyerekverseket vagy tudatosan szleng nyelvezetű szöveget). Szintén ilyen lényeges kérdés a hangsúly-hanglejtés problémája. Ha nem a meglévő eszköztárnak megfelelő verset választ a versmondó, akkor bizonyos mondatok egészen más értelmet nyerhetnek (pl. Petőfi Szeget szeggel: „A deákné vászonánál / Ő se' jobb: / Engem dönget a lopásért / S szinte lop; / Lopni jár ő, csókot lopni / Nénihez, / Míg anyánk a bibliában / Levelez.” – ebben a versben a „szinte” a szintén ismétlő kifejezésre utal, nem pedig arra, hogy „úgy tűnik, mintha”. A versmondók többsége a hagsúlyt a lop-ra helyezi, így utóbbi értelmezést nyeri el a sor, ami hiba. A helyes: a hangsúlyt a szinte-szóra kell helyezni!)
Hiba a túlartikulált beszéd is, az a ló túloldala. Ez is elvonja a figyelmet, ráadásul a vers elveszti hétköznapiságát, távol kerül az embertől, művi (és nem művészi) lesz.
A kettő között kell megtalálni a helyes utat.
Elsajátítható a művészi beszéd, de mint mindent, tanulni kell. Példának okáért: a fokozásnak három formája van, ha valaki ezt nem tudja, nyilván nem tudja a legmegfelelőbbet választani. Ez, mondjuk egy keretes versben, egy refrénszerűen ismételt versszak-sorozatnál az unalomba hajthatja a nézőt… Ha a versmondó túlordítja a verset, mert a feszültséget csak ezzel tudja éreztetni (holott sok esetben éppen a visszafojtott düh az erős és hiteles, tehát életszerű), akkor kizökkentheti a nézőt/hallgatót.

Színpadi megvalósítás

Értelmezi-értteti, látja-láttatja, érzi-érezteti, érzelmi-értelmi üzenet, kisugárzás, pódiumi viselkedés, öltözet, non-verbális eszközök használata, összhatás, pódiumi létállapot megléte.

A művészi megvalósítás nem véletlenül áll a legelső helyen a súlyozásnál, ez igényli ugyanis a legtöbb előkészületet, úgy mint a művészi eszközök elsajátítását és megfelelő alkalmazását, ösztönössé tételét, és persze az ehhez szükséges affinitást.

Verstanulás

A verset, prózát soha nem részenként tanulja a jó versmondó. Így ugyanis széttöredezik a fejében a szöveg és azzal lesz elfoglalva, hogy a részeket megfelelően, zökkenőmentesen párosítsa össze. Nem lesz íve és gondolatisága.
A verstanulást meg kell előznie a kutatásnak: vers körülményeit fel kell tárni (Babits Jónás imáját nem mondhatjuk anélkül, hogy ne tudnánk a gégeműtétjéről, ami alapvetően motiválta a vers megírására; nem mondhatjuk Nagy László Ki viszi át a szerelmet c. versét, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy politikai indíttatású és nem szerelmi versről van szó stb.).
Meg kell tehát ismerni a költő életét, életművét: milyen időszakban, milyen helyzetben keletkezett a vers, amennyiben lehetséges, fel kell kutatni, mit akart eredetileg mondani a költő. (Mindez veszélyes is: Arany János ült egy író-olvasó találkozón, amikor a kor egyik elismert irodalomtörténésze mondotta, hogy „a költő ezt gondolta, amikor írta a verset…”. Arany mögötte ült és megszólalt: „Gondolta a fene!”). Ha kortársköltőtől mondunk verset vagy mesét, akkor szerencsénk van: kérdezzük meg! Ha birtokában vagyunk az információnak, van alternatívánk, van lehetőségünk dönteni mellette vagy vele szemben.
A verstanulás nem puszta szövegtanulást jelent: az alatt is érik bennünk a vers, amíg memorizálunk, kialakul egyfajta (vélhetően még nem a megfelelő, de semmiképp a végső) értelmezés, érzés, ami a verssel való viszonyunkat alapvetően meghatározza majd. Ezért engedni kell a hangsúlyokat kialakulni, élni kezdeni bennünk. De éppen ezért nem jó hangosan tanulni, a belső hangunk az adott helyzetben még nincs meg (hogy is lehetne??).
A verstanulást követnie kell a kísérletezésnek. Ahhoz, hogy a vers és az előadó között lévő bizalmi viszony kialakuljon, próbálgatni kell mondani. A műhelymunka nem arról szól, hogy a konvenciókat be kell tartanunk. Arról szól, hogy megérezzük, meddig mehetünk el, mi sántít és mi igaz.
Amikor sikerült kialakítani a saját képünket a versről és annak mondásáról, jönnie kell a versérésnek, amikor nyilvánosság elé még nem állunk. Pihentetésnek hívják ezt. Amikor az ember nem nyúl a szöveghez, csak hagyja, hogy érjék olyan történések, események, amelyekről esetleg asszociálni tud, összefüggéseket, kapcsolódási pontokat találhat a verssel. Ennek időszaka egyénileg változó (érett versek esetében, amikor az ember nem mondja évekig, úgy változik, ahogy az attitűd: új értelmezéseket vél felfedezni benne. Mint a Kisherceg, sok év utáni újraolvasáskor. Ilyenkor viszont már revideálni kell a korábbi „teljesítményt”.)

Közös felkészülés, a külső szem

Jó, ha van instruktor, ha valaki ad visszajelzést. Erre alkalmas a pedagógusok egy része, de főként a versrendezők (ilyen képzésre korábban már utaltam).
A legnagyobb hiba, amit pedagógusok tömkelege követ el, hogy előjátszik: felolvassa a verset, hogyan kell elmondani. A vers szubjektív műfaj, nem lehet másokat utánozni, mert kirekesztjük magunkat a versből azáltal, hogy a külsődleges eszközök pontos másolására figyelünk. Olyan eszközökre, amelyek segítettek egy másik előadónak, de a mögöttük lévő késztetés, érzelmi-hangulati vagy létállapot bennünk nem realizálódhat ugyanúgy. Modorosak, ripacsok, hiteltelenek leszünk. Éppen az a lényeg, hogy a pillanat művészeteként a költő aspektusa, a mi érzésünk, gondolatunk és a pillanatnyi hangulat, miliő is befolyásolja a versmondásunkat. De nem más! Gyakran látni versszövegekbe bejelölt, ceruzával beírt instrukciókat is. Nem működnek! Fölösleges, mert nem hagyjuk élni a bennünk lévő hajtóerőt, elvész a motiváció. Instruálni nem lehet, nem szabad úgy, hogy soronként, szavanként vagy akár versszakonként mondjuk meg, hogy mit hogyan csináljon a növendék. Akkor sok kis utasítás, és nem egy asszociáció irányít.
Nem szerencsés egy adott verset egy előadótól meghallgatni, mert befolyásol bennünket. Jó lehetőség viszont többtől hallani, különösen, ha tudjuk vagy megfejthetjük az okát, ki miért mondta, mondhatta el úgy, ahogy. De semmiképp sem vezérelhet ilyenkor az a szándék bennünket, hogy elcsenjünk valamit, utánozzuk a művészt. Segítség lehet ugyanakkor magnóra felmondani, videóra felvenni a versmondást, mert magunkat kaphatjuk rajta nem megfelelő verbális és non-verbális kifejezéseken. Ezt közösen is érdemes a növendékkel tenni. (Kamera esetében ne erőszakoljuk a tanítványt, hogy mindenképp a lencsébe nézzen, ha zavarja, mert rutintalan versmondók nem tudnak elvonatkoztatni a gépi közegtől és amúgy is látjuk a gesztusokat, halljuk a hangot, látjuk a mimikát és érezzük a versmondást magát. Mondja ilyenkor nekünk, egy másik szögből vegye a kamera.)

A versmondás kulcsfontosságú szakmai iránymutatásai

Kezdet: az előadás nem akkor indul, amikor megszólalunk, hanem akkor, amikor érzékel bennünket a közönség: versmondó versenyen, amikor feláll az előadó a helyéről, mert már akkor a figyelem középpontjában van; színpadon, ha állóképpel kezdődik egy est, amikor bevonul a művész, vagy amikor a függöny felmegy. Nem kezdjük el akkor gombolni a zakónkat, nem forgatjuk a fejünket, nem „testedzünk”, nem köszörüljük a torkunkat, és nem úgy megyünk ki a pódiumra, hogy lerí rólunk minden félelmünk vagy lámpalázunk. Tudatosan, hiszen ez már a versre hangolódás legfontosabb fázisa, ennyi időnk maradt. Pont úgy, ahogy a közönségnek is...

Költő és cím: nem tartozik a vershez, puszta információközlés, ezért egyiket sem hangsúlyozzuk. Nagyon ritka esetben szerencsés az is, hogy a végén közöljük ezt az információt. Ez csak akkor működik, ha nagyon in medias res a vers, de veszélye is van, mert nagymértékben csökkenthetjük a hatást, ha az előadás után civilként szólunk a közönséghez. A vers mondanivalójának, értelmének ki kell derülnie, kapcsolódásának az előadóhoz és a közönséghez meg kell teremtődnie a vers végére. Az előadás pedig csak akkor fejeződik be, ha lejöttünk a színpadról és nem ránk figyelnek.

Korábbi iskolák alapvetése volt, amolyan megszeghetetlen, áthidalhatatlan szabály, hogy nem használhatunk non-verbális eszközöket egy vers tolmácsolásakor. Ez mára (szerencsére) elkopott. Természetszerűleg nem szabad eljátszani a verset, pont annyi fér bele, ami magunkból, ösztönből érkezik. Az érzelmeket non-verbálisan sem szabad azonban elfojtani, hiszen a vers főként érzelmekről szól. Ne szorítsuk le a kezünket, de ne integessünk (csak ha felállt a közönség és elment, mert pocsékul végighadonásztuk az egészet).

Szabad hétköznapi hangsúlyokat alkalmazni fennkölt szövegkörnyezetben is, a középkori kötelező szabályt („Szavald a beszédet…” – Shakespeare) az idő avíttá tette. Az előadónak az a célja, hogy megértsék és megérezzék, amit át akar adni. Teljesen mindegy, mit gondol a versmondás közben: ha én egy bizonyos ismerősömtől vagy a vele történt veszekedés emlékétől vagyok ideges, és ezt ültetem át a hazám védelmére a produkciómban, s közben ebből mit sem sejtve hisz nekem a közönség, mert üzenetet kapott, elértem célomat. De epekedhetek, földhöz vághatom magamat, az égig tárhatom karom, ha senki nem érti, mit művelek, így csak nevetségessé teszem magam és a verset.

Ha nem a klasszikus formában interpretálunk , hanem merünk formát bontani önmagunkban vagy társunkkal, színpadon performansszal, verses mozgásszínházzal, önálló esttel, verszenével, otthoni körben vers-ajándékkal, akkor a verstől szabad némileg elvonatkoztatni (ellentétes értelmet azonban csak paródia vagy műhelymunka eredményezhet).

Ha prózáról, meséről van szó, gyakorta előfordul, hogy több személy szólal meg a szövegben. Az előadó a narrátor, miközben a többi hang is jól elkülönülten meg kell hogy szólaljon, de: nem hangutánzásról van szó! Nem kezdhetünk el brekegni, mert béka az éppen ábrázolandó (vagy érzékeltetendő) állat, akkor ugyanis nem tudjuk helyesen, hitelesen a béka érzéseit, mondanivalóját tálalni. Furcsán hangzik, de igaz.

Ha minden hangsúlyos, semmi sem az! Tudnunk kell, hová tesszük a hangsúlyokat (itt nem csak szavakról beszélünk, hanem magáról a mondanivalóról). Csak így vezethetjük érvényesen a nézőt/hallgatót a cél, célunk felé.

Lehetőség szerint kerülendő a mikrofon használata, mert az emberi hang elveszhet benne, megmásulhat tőle.

A vers- és prózamondás egy furcsa háromszög: a szerző, az előadó és a közönség hármas viszonya. Egyik sem elképzelhető a másik nélkül. A háromszög minden oldala bizalmat feltételez, és mindenki kapcsolatba kerül mindenkivel. De az előadó a kulcspont, rajta múlik szinte minden! Mindegy, hogy a műhelymunka során mit próbál, mit gondol, vagy mire gondol közben, a lényeg a célba találás, hogy a néző vagy a hallgató is azonosulni tudjon saját életében, életérzéseiben, eszmeiségében az elmondottakkal. Vagy vitázzon vele…

Mindezeket pedig ismertetni, tanítani, próbálgatni kell a növendékkel, mert magától nem fogja tudni.


Lutter Imre

A kilencvennyolcadik életévében járó özv. Radnóti Miklósné ez év március negyedikén Pozsonyi úti lakásában a szőnyegben megbotlott és csontját törte. Egy heti kórházi kezelés után az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet sebészetéről átszállították a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába. A döntést háziorvosa, dr. Langermann hozta. Állítása szerint nem talált kórházat, amelyik befogadta volna a hosszabb, négy-öt vagy akár hathetes ápolást igénylő özv. Radnóti Miklósnét.





Április 6., kedd, Szeretetkórház, porta.

- Jó napot kívánok, özvegy Radnóti Miklósnéhoz jöttem. A rehabilitációs részlegbe.
- Hová?
- Földszint 7.
- Á, a szegényházba, az elfekvőbe. Menjen előre, forduljon balra és nyisson be az első ajtón.
Földszint 7. A kórterem kicsi, a falon pereg a festék, itt-ott a vakolat is hiányzik. A kórteremben négy kórházi vaságy van, háromban fekszenek, az egyikben özv. Radnóti Miklósné. A szeme nyitva, a tudata tiszta, s a nehéz öregségről beszél. Pereg a festék.

A Szeretetkórház Közép-Európa egyetlen zsidó kórháza. Ismertetője szerint feladatuk elsősorban a holokausztot túlélő zsidó emberek, és a Yad Vashem kitüntetettek magas színvonalú szakmai ellátása; krónikus ápolás 378 ágyon, de rendelkezésérére állnak minden magyar állampolgárnak. A kórház vezetője dr. Deutsch Zsuzsa ma házon kívül van.

Április 7., szerda, reggel 9 óra.
A Szeretetkórház vezetőjével és gazdasági igazgatójával folytatott telefonbeszélgetés annak tisztázásával kezdődik, tudták-e, kit raknak a földszint 7.-be, az elfekvőbe.
- Igen, természetesen. De ez nem elfekvő.
- Özv. Radnóti Miklósné, s barátai is úgy tudták, hogy a Baleseti Intézetből valamiféle rehabilitációs osztályra szállítják.
- Rehabilitáción ez esetben azt értjük, hogy foglalkozik vele egy gyógytornász.
- De miért ide került?
- Mert származásilag hozzánk tartozik, annak ellenére, hogy kitért.
- De miért a földszint 7.-be?
- Mert ha akut felvételt kérnek, akkor az illető oda kerül, ahol éppen hely van.
- Radnóti özvegye az emelt szintű ellátást, ápolást is meg tudta volna fizetni.
- Mi senki pénztárcájában nem turkálunk. Később föl lett ajánlva, menjen kétágyas szobába, de ő nem akart a modernebb, új részlegbe átkerülni. Igen, azt mondta, haza szeretne menni, de ezt csak akkor engedhetjük, ha a nővéri, s a gyógytornászi ellátása otthon megoldott.
- Miért van felfekvése?
- Nincs felfekvése, csak enyhe bőrpírja. Mellesleg volt, lett egy enyhe szívinfarktusa is. (A Szeretetkórház vezetője egy óra hat perc múlva újból telefonál és közli, Radnótiné felfekvése az előző kórházban keletkezett. Az információt pár perc múlva Radnótiné egyik barátnéja határozottan cáfolja.)
- Ha Radnóti Miklósnéért a barátai mentőautót küldenek, a Szeretekórház az özvegyet kiadja?
- Csakis annak, akit Radnótiné megnevez. Egyébként Radnóti Miklósné nincs gyámság alatt, szabad ember. Egy ép agyú beteg. Többé-kevésbé.
- Hogyan? Radnóti özvegye tehát szállítható?
- Igen.
- Nincs is szüksége kórházi kezelésre?
- Nincsen. Csak ápolóra és gyógytornászra.

Április 7., még mindig szerda.
Özv. Radnóti Miklósné egyik barátnéja arról beszél, Fifikét a balesetiből úgy bocsátották el, hogy járókerettel ugyan, de kijárt a vécére. És hogy amikor ide, az Amerikai útra jöttek, mindegyre a rehabilitációt keresték, és megdöbbentek, milyen helyen, hol találták rá, és hogyan bánnak vele. Hallottam, amikor azt mondta kérlelőn az ápolónak: "kicsit finomabban, mert nagyon fáj." Amikor pedig a kezelőorvosát kérdőre vontuk, azt válaszolta, "itt nincs kivételezés". Özv. Radnóti Miklósnénak hónapok óta volt, van saját, otthoni, bejelentett és fizetett gondozónője. Bojkó Éva pár kérdés után lecsapja a telefont, azután értesíti özv. Radnóti Miklósné egyetlen, Ausztráliában élő rokonát; hallani sem akarnak arról, hogy Radnótinét a barátai visszavigyék a lakásba, és ott gondoskodjanak róla. Akár úgy, hogy a Telki magánkórházból ápolókat fogadnak. Egy Európai Parlamenti képviselő tájékoztatja a Miniszterelnöki Hivatalt, milyen körülmények között van Radnóti özvegye.

Április 8., csütörtök, délután fél 3.
Dr. Langermann István, özv. Radnóti Miklósné háziorvosa a Mazsihisz Amerikai úti Szeretetkórházába megy, és megvizsgálja betegét. A beteg bal oldalára fordulva alszik. Felkelti, Radnótiné megismeri, és beszélgetnek. Dr. Langermann a nyelvet nézi és megitatja. Most a hátára akarja fordítani, ami Radnótinénak fáj. A háta ugyanis felfekvéses, sebes. Dr. Langermann megnyomja az ágyat és dicséri. Vízágy, ő kérte. A háziorvos kimegy, hogy beszéljen, konzultáljon a kezelőorvossal. Radnóti Miklósné pedig kérdésre előbb csak suttogva, majd érthetően azt mondja, igen, haza szeretne menni. Aztán, ahogy szokta, szájához emeli két ujját és búcsúzóul megcsókolja. Dr. Langermannal leülünk a Szeretetkórház kertjében, udvarán.
- Arra nem emlékszem, hogy Radnóti Miklósné mennyi ideje vesz igénybe, de harminchét éve vagyok háziorvos a XIII. kerületben.
- Miért került Radnóti özvegye Szeretetkórházba?
- Elesett az otthonában, és nem tudott lábra állni. Mentővel az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézetbe szállíttattam, ahol kimutatták, medencecsont törése-repedése van, amit nem lehet begipszelni. Fektetni kell és várni, amíg néhány hét alatt újra összecsontosodik. Ez az az időszak, amit át kell vészelni. Az Országos Baleseti Intézetben azonban nem maradhatott, hiszen aktív ellátást nem igényelt. Körül kellett nézni, hol van az a hely, ahol jó néhány hétig tartanák.
- Egy hét után azt mondták a Balesetiben, hogy Radnóti Miklósnénak menni kell?
- Nem mondanak ilyet, de ez természetes. Egy aktív traumatológiai osztályon nincs mód arra, hogy addig fektessék a beteget, amíg az föl nem gyógyul.
- Milyen kórházakba próbálta fölvetetni Radnóti özvegyét?
- Nem próbáltam sehol, mert van tapasztalatom. Illetve próbáltam a XIII. kerület kórházában, de ott nem volt 1-2 ágyas szoba. A Jakab utcai gondozóházban sem, ráadásul ott állandó orvosi felügyelet sincs. Ezek után fölhívtam az Amerikai úti Szeretetkórházat.
- De miért nem kerülhetett a Szeretetkórház új részlegébe, ahol az ellátás emelt szintű?
- Mert nem volt hely. Mert csupa idős ember van, és sokszor hetekig, hónapokig nincs üres ágy. Mert a halálukig vannak itt a betegek.
- Ezért került a régi épület elfekvőjébe?
- Nem elfekvő. Radnóti Miklósné a csonttörése miatt vált fekvőbeteggé. Sajnos a kényszerű fekvés miatt felfekvései lettek, sebek.
- Mennyibe kerül, mennyit kell ezért fizetnie Radnóti Miklósnénak?
- Ez a kórterem négy ágyas, azt hiszem, ezért semmit. A múlt héten felkerestem Holopné Schramek Kornéliát, a XIII. kerület alpolgármesterét, hogy segítsen. Szakképzett ápolókat kértem. Mert itt ugye 22 betegre jut 1 nővér, s az ápoltak majd mindegyike fekvőbeteg. És vízágyat is kértem. Időközben tüdőgyulladása is lett. Fekvőbetegeknél, ilyen idős korban így szokott lenni. Úgy gondolom, egy ilyen betegnél kizárólag az a lényeges, hogy a közelében ne legyen elmebeteg, aki egész nap ordít, jajgat, nem lehet tőle pihenni, és olyan se, aki a székletét, a vizeletét maga alá ereszti, amitől bűz van.
- Figyelembe lehet-e venni Radnóti Miklósné kívánságát, akaratát, azt, hogy otthon, a Pozsonyi út 1-ben szeretne meghalni?
- Igen, de ő nem mondja ezt. Az itteni kezelőorvosa szerint ma például kijelentette, maradni akar. Megmondom, mi a helyzet. Maga úgy gondolja, hogy ha valaki 100 éves, akkor ugyanúgy gondolkodik, mint a 30, 40 vagy az 50 éves. De téved. Egy szép napon, ha megérjük ezt a kort, akkor magára és rám is azt fogja mondani a minket kezelő személyzet vagy a hozzátartozónk, hogy szegény, szellemileg már nem olyan, mint volt.
- Ez esetben özv. Radnóti Miklósné hogyan tudja méltósággal itthagyni a világot?
- Veszélyes dolog, amit kérdezett. Mert kétségtelenül ott van minden emberben a vágy, hogy a saját környezetében akar lenni, de meghalni senki nem akar, azt csak mi gondoljuk. Ha ugyanis baj van, akkor az életösztön még a legsúlyosabb állapotban lévő betegnél is bekapcsol. A hetvenharmadik életévemben vagyok, és élettapasztalatom szerint az ember olyan lény, aki örök életre tör. Szeretne soha meg nem halni. Itt nem egyszerűen személyiségi jogi kérdésről van szó. Radnóti Miklósnét rá kellett arra beszélni - nem én tettem -, hogy maradjon. Mert itt van nagyobb biztonságban. Természetesen, ha tudnának szerezni egy vízágyat, és meg tudják szervezni a 24 órás ápolói szolgálatot, s hogy naponta egyszer orvos is lássa, akkor hazamehet. Úgyse tudják megoldani. Nincs az az Isten. Nézze, hiába van valakinek emberi joga ahhoz, hogy intézkedjen saját sorsáról, ha az, amit akar, a saját maga érdeke ellen való.
- Miközben a betegét vizsgálta, özv. Radnóti Miklósné az emberiségről, az emberről lesújtó szavakat mondott. Felidézi?
- Nem. Én azt nem. Soha. Rossz vért szülne. De hát Radnóti Miklósnénak ezek a mondatai is mind ugyanabból a makacsságból eredeztethetők, hogy nem érti meg, akármit is csinál, akkor is az marad, aki. Ahogy a megboldogult férje is.

Április 9., péntek.
Holopné Schramek Kornélia, a XIII. kerület egyik alpolgármestere köszöni az érdeklődést. Már csak azért is, mert Radnóti Miklósné a kerület díszpolgára. Sorsát szívükön viselik, és bármit megtesznek azért, hogy Fifi néninek jobb legyen.
- Langermann doktor úr - mondja Holopné Schramek Kornélia - Húsvét előtt, ha jól emlékszem nagypénteken, április másodikán keresett meg, és mi azonnal megtettük, amit kért: két szakképzett gondozónőt küldünk a Szeretetkórházba, egyet délelőtt, egyet délután.
- Langermann doktor úr szerint Radnóti Miklósné azért került a Mazsihisz Szeretetkórházába, mert a kerület kórházában valamint a Jakab utcai gondozóházban nem volt hely.
- Ha mi tudjuk ezt, rögtön új szobát nyitunk. Ha kell, úgy, hogy kiürítünk egy irodát. A Jakab utcai gondozóházunk nagyon családias, hetente kétszer jár oda orvos, és ha Radnóti néni mozgatható, abban a pillanatban átvisszük. Vagy a lakásába. Ahogy ő kívánja. Mi nem vagyunk orvosok, ha azt mondják, szükséges az otthonába vízágy, abban a pillanatban megvesszük. Mindenben készséggel állunk a rendelkezésére. Az ő döntése. Minket úgy tájékoztattak, hogy Fifi néni mozgatása a tüdőgyulladása miatt nem javasolt. Ezek után nagy bátorság kellett volna ahhoz, hogy másként döntsünk.

Április 9., péntek, délelőtt
Radnóti Miklósnét egy rutin vérvétel után átszállítják a Honvéd Kórház sürgősségi belosztályára. Április 11-én van a költészet napja, özv. Radnóti Miklósné nem akar kórházban meghalni.

Sörreklám lett

A nagyon rosszul látó özv. Radnóti Miklósnéval az utóbbi hónapokban különös dolgok történnek. Radnóti Nem tudhatom című verséből például sörreklám lett, amiről az özvegy nem tudott. Lakásába bementek, fölforgatták. Régi barátok szerint Fifi néni titkos naplóját keresték, azt akarják. A lakásból értékes dolgok tűntek, tűnnek el, például Kovács Margit szobrok. Özvegy Radnóti Miklósné pár hónappal ezelőtt új végrendelet készített. Ám a végrendelkezéskor tanúk nem voltak jelen. Az új örökösnek egy régi lakó kinyitotta a lakást... Az új végrendeletet az ügyvédnő a házvezetőnőnek, a házi gondozónak adta át. A boríték nem volt lezárva, a gondozónő elolvasta, és nehezményezte, hogy tíz hónapnyi ápolás után, miért nem kap semmit.

forrás:
Scipiades Erzsébet / Népszava

Az elnök régi–új üzenete a vers ünnepére

Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, s ez annak sikerül, akinek varázsereje van. A költő tehát táltos, vajákos, bűbájos – írja József Attila!
„De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak közös lelkét indítja mennynek a pokol ellen. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnénk abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, a képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mithoszokat. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi.”

De hát mire való a költészet? Semmire! Mindenre!
Semmire, mert a költészet önmagáért való szépség!
Mindenre, mert a költészet a teljes egész!

Mit jelent, mit jelenthet manapság a költészet: van-e létjogosultsága, miért mondanak verset, ha mondanak, sokan vagy kevesen. Játékos gyermek, értelmében, érzelmeiben éppen csak nyiladozó, vagy kibomlott erősszívű fiatal, középkorú felnőtt, melegszívű, unokáiknak múltat mesélő, öregnek aligha nevezhető szépkorú, miért tanul verset?

Hogy feltárja legbensőbb érzését, kitárja önmagát.

Ők a vers szeretői, hallgatói, akik meghallják a verset, az élet szavát, a gondolat, az érzelem rezdüléseit s tudják a költői üzenetet.

Sokan vagyunk, vagy kevesen?

Ha azokra a tenni akaró pedagógusokra is gondolunk, akik gyermekeik felkészítése közben, amikor a vers csodálatos rejtelmeire, rejtvényeinek feloldására, és a gondolatok tolmácsolására tanítják a fiatalokat és önmagukat is gazdagodnak, és ezt átadják tanítványaiknak; akkor azt mondhatjuk, hogy a versszeretők, ha nem is sokan, de vannak: léteznek, hatnak, rejtelmesen és sejtelmesen, öntudatlanul.

Elég hatékonysággal?

Mert, ha a változtasd meg a világot gyönyörű etikus parancsra gondolunk, akkor joggal merülhet föl bennünk: vajon mit tettünk? Tettünk-e eleget? Tanítottunk-e erkölcsöt, szebb életet, szorgalmat, szeretetet? Segítettünk-e a másikon? Segítettünk-e megérteni a Himnusz fájdalmas sóhaját és keserves imáját egy szebb jövőért, mely messzebbre mutat, mint az a halvány remény, mit Herder-jóslat tagadásaként kívánni merészelünk meg- és fennmaradásunkért.

Adtunk-e eleget: megtanítottuk-e a társadalmat a szép magyar beszédre? Megtettünk-e mindent, a nyelvet, tudatot és nemzetet romboló nyegleség, pongyolaság és pontatlanság, a majdhogynem lehetetlennek tűnő mameluk-bólogatás és azonosulás ellen? Lázadtunk-e a klipszerű, a gondolatot szégyenítő látásmód ellen? Mondtuk-e bárkinek is, hogy vigyázzon a simulékony nyelvre, mert ha az nem hordoz erkölcsöt és tartást, pusztítóbb lehet, mint a legsötétebb gazság. Segítettük-e kellő hatékonysággal a nem-beszélőket, adtunk-e segítséget számukra, hogy megtanulják a kimondott szó bűvöletét, megváltoztató hatását, bíztattuk-e arra mindazokat, akik ebben hittek, hogy higgyenek továbbra is benne, mert amiben hisznek, az az igazán fontos, s nemcsak önmaguknak, hanem sokunknak.

Mondtuk-e gyerekeinknek: Ti őrzitek a jövőt, nem azt, amelyik a közös jólétbe szeretne emelni egy nemzetet, hanem azt, amely olyan közösséget ad, amelyben megérted a másikat.

És tudod, hogy ez a tied, mert anyád emlőin szívtad magadba, vagy talán még korábban, mikor a rejtelmes nemlét előtti állapotban a gének által közvetített örökölt nyelvet, éneklést és szerelmet megtanultad melynek kimondásakor nem az eszedre, értelmedre hallgatsz, hanem szíved diktálta érzelmeidre, génjeidre. Mondtad-e fiadnak, hogy nyelvünkben és költészetünkben Balassi, Zrínyi, Petőfi, Ady hazaszeretetének fanatikus megszólalásai élnek tovább? Mondtad-e barátodnak, tanítványodnak, szerelmednek, hogy Csokonai, József Attila, Radnóti bűvös szavait ismételed, mikor kedvesed fülébe suttogod a boldogító, bódító szavakat, azokat a szavakat, amelyek segítenek és gátolnak, hogy megértesd magadat, hogy elhitesd gondolataidat, hogy érvényt szerezz igazadnak, elfogadtasd azt, amiben hiszel? Hited szerint az az igaz amit kimondasz, még ha tudod azt is, hogy a kimondott szó kevés, csak a költő képes olyan tömörséggel, átadással, érzékenységgel, kegyetlen őszinteséggel megfogalmazni a világot, amire csak az évszázadok hite által igazgyönggyé nemesedett ima képes. A legszentebb versek egyike, szólhat bármilyen nyelven, hívhatja istenét égből, földből, fákból, vagy..., vagy az ember önmagából.

A Budapesti Művelődési Központ 2009 novemberében újraindította a Budapesti Versmondó Klubot. A Budapesti versmondó Klubnak jelenleg négy hallássérült tagja van. Ez adja apropóját annak, hogy a HASÉ-ba írjak a klub létezéséről.

A klub havonta egyszer helyt azoknak a líra kedvelőknek, akik - kortól, nemtől, képzettségtől, egészségállapottól függetlenül – egyszerűen csak szeretik a költészetet. A tagok nem feltétlenül törekednek a megmutattatásra, előadásra. Hallgatják egymást, beszélgetnek arról, kit miért fogott meg egy-egy költő, egy-egy vers. Mitől, hogyan válik személyes üzenethordozóvá a költemény, hiszen mindannyian nehezen fejezzük ki, jelenítjük meg gondolatainkat, érzelmeinket, emócióinkat.
A versek mélységeinek feltárásában segít; a személyes üzenet kibontásához nyújtott szakmai támasz Wiegmann Alfréd rendezőre (Forrás Színház) hárul, aki hallatlan nagy tapintattal, kiváló pedagógusi gyakorlattal vezeti a beszélgetéseket.

Zsédenyi Mária, a művelődési ház művészei osztályvezetője kezdeményezésére a klub nyíltnapot tartott 2010. március 04-én késő délután. A meghívást elfogadóknak különleges élményben lehetett részük. A Művész klubban tea és aprósütemény mellett, „Étlap” /vers-lap:) / fogadta az érdeklődőket. A’ la carte lehetett választani a klubtagok megmutatható tudásanyagából.

Takácsné Földi Zsuzsa előadása jellel és hanggal, lenyűgöző csodálkozást váltott ki.
Egy lobogó lelkű ifjonc,- ki színésznek készül- elálmélkodott a „jel”adta lehetőség, a költészeti vizualizáció ilyen formájától. Sára Ildikó jellel és a hanggal elmondott verse szívet melengető és – szorító érzéseket váltott ki, míg Tiszai Annamária versmondása meg tudta nevettetni a hallgatóságot.

Wiegmann Alfréd, rendező szerint mind a hallóknak, mind a hallássérülteknek van lehetőségük egymástól tanulniok. Az utóbbiak elsősorban az értelmezés finomításával, nyelvi színek széles palettájával mélyíthetik ismereteiket, míg a hallók a metakommunikáció, a testbeszéd, az artikuláció fontosságának tudatosítását tarthatják szemük előtt.

A magyar nyelvnek sajátja a színes-ízes, hangsúlyos, tagolt beszéd, a kifejező artikuláció, amely rohanó korunkban elsilányul, érthetetlenné válik, nem csak a hallássérültek számára.

Jelszava is lehetne akár ennek az együttműködésnek az a Juhász Gyula gondolat, hogy
„Szépen Magyarul, szépen Emberül”!

Budapest, 2010-03-09 Anima

Január 22-ét – Himnuszunk születése napját – legújabb kori történelmünk avatta a Magyar Kultúra Napjává. Ez az a nap, amikor főhajtással emlékezhetünk meg legfontosabb közös kincsünkről, arról, amely jelzőjét és minősítését adhatja létünknek, arról, amely megkülönböztet bennünket más népektől.

Ez a MAGYAR KULTÚRA.

Nem különb és nem több mint más nemzetek kultúrája, de földrajzi és történelmi helyzete által különös státuszú; a felelősséggel gondozott, velünk együtt élő népek kultúra-megőrzésében betöltött szerepe által. A magyar kultúra helye és szerepe az egyetemességben vizsgálható, történelmi földmozgások ellenére kiállja ezt a próbát:
„számunkra, magyarok számára pedig eligazító jelzőrendszer és tápláló forrás; legyünk bár létszerűen élői, vagy tudatos választói e gyűjtő-tagoló kultúravilágnak.
A magyar kultúra minden rétegkultúrában jelzi, hordozza a magyarság hagyományait, kiképződött adottságait, szabályozó viszonyait és megkülönböztető produktumait. A kultúra általánossága magyarságunkban lesz konkrét, magyarul leszünk emberek.”
A magyar kultúra létünk érdekében kifejtett cselekvés és nemzeti azonosságtudat egyszerre. A kulturális hagyomány és érték, amelyet a történelmünk során létrehoztunk, ad igazolást fennmaradásunkhoz. Ebben a szakadatlan folyamatban és fennmaradásunkért folytatott harcban nemesedett kultúránk, s tartotta meg önmagát. Megőrizte a falvak hagyományát, a nép ajkán születő dalokat, a keze által formált eszközöket, a kúriák és kastélyok szervező erejét és műveltségét. S mindenekfölött talán a legfontosabbat, az anyanyelvet, amely egyformán szól mindenkihez, s amelynek megkülönböztetett szerep jutott.

Ignazio Butitta szicíliai költő Lingua e Dialetu című versében írja:

Verj bilincsbe egy népet,
vedd el ruhájukat,
tömd be szájukat,
még mindig szabad marad.
Vedd el munkájukat,
az útlevelüket,
az asztalt, amiről esznek,
az ágyat amelyben
alszanak, még mindig gazdagok.
Egy nép akkor válik szegénnyé és
rabbá,
amikor ősei nyelvétől
fosztják meg:
akkor mindörökre elvész.

Nem véletlen, hogy értékeink, kincseink közül éppen nemzeti himnuszunk születése vált a magyar kultúra ünnepévé. Nemcsak a magyar sors, magasztos történelmünk viharos századai sejlenek fel gyönyörű himnuszunkban, hanem a nép által átörökített, megőrzött tudatunkban folytonosan jelenlévő és belőle építkező kultúra is. Így az oly sokszor énekelt, vagy idézett sorok mögött ,,Isten, áldd meg a magyart” - mindig ott lüktet a közismert „Megismerni a kanászt” kezdetű pásztornóta is, kultúránk közös kincse.
Mert ahogyan Kodály írja:
„Az az igazság, hogy a földmíves nép közt fennmaradt: dalok java valamikor az egész magyarság tulajdona volt ez …az a közösség; ahol egy érzésben találkozhatok az egyszerű pásztor a nemzet bármely nagyjával, ahol mind a kettő csak ember és annyit ér, amennyire ember.”

Ezer esztendeje sorsfordító döntésével István – megkoronázásával – a keresztény Európa irányába jelölte ki a magyarság útját.
Egy évezred itt Európában, amióta a világ figyel ránk!
Egy évezred, amióta az egyetemességben küszködve, vigyázva építjük magunkat, beszívjuk és kileheljük Európa, a világ kultúráját, és vigyázunk azokra az értékekre, amelyeket magunkkal hoztunk.
Megosztjuk a megosztható tudásunkat a világgal, ha a világ nem is érti mindig, mit jelent és mit mond nekünk Balassi, Csokonai, Ady, József Attila, s talán csak sejti, amit Bartók és Kodály, de tudja a zseniális Neumann és Szent-Györgyi magyarságát.

A kultúra napja akkor válik igazi ünneppé, ha feladataink jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának –, hogy milyen módom kell a ránk hagyott kulturális örökségünkkel felelősséggel bánni. S ezt tovább kell adnunk az utánunk következő nemzedéknek, annak a nemzedéknek, amelynek nevelésében szerepünk óriási. Hiszen nekünk kell az értékes mintát felmutatni, hogy a kultúra értékeit becsülni kell; hogy törvényei szerint kell-élnünk, és tanulságait érvényesíteni kell.
Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget hordoz, hanem erkölcsöt is, olyan erkölcsöt, amely elé magyar jelző bátran kitehető.
Az értelmiség alkotó-közvetítő szerepe és felelőssége óriási.
A tudomány, a művészetek nem létezhetnek azt érteni, élvezni és művelni képes emberek nélkül. Értő közönség nélkül a tudományos eredmények, az alkotások, könyvek, a hangversenyek, a színházi előadások elvesznek vagy létre sem jönnek. Meg kell becsülnünk alkotásainkat; tárgyi ékeinket, kastélyainkat, kúriáinkat, amelyek értékes emlékei, lenyomatai az elmúlt koroknak; mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni a múlt és a jelen műalkotásait, könyveit, festményeit, zenedarabjait; őrizni, védeni kell nyelvinket, mint kultúránk legfontosabb hordozóját.

Csak múltunk és jelenünk kultúrájának védelme, az esélyek megteremtése biztosítja azt a lehetőséget és adja azt az erőt, melynek segítségével megbirokozhatunk az értéktelen, önmagát kultúrának álcázó fércművekkel és termékekkel szemben.

Ezen az ünnepen legyen jelen az a cselekvési vágy az alkotásra, a tenni akarásra, amely arra a reformkorra jellemző, amelyben nemzeti himnuszunk született.
Legyenek velünk Bessenyeiek, Tessedikek, Festeticsek, Széchenyiek, Grassalkovichok alkotó szelleme és mozgósító ereje, hogy tanuljunk példáikból; hogy Helikonok és a kultúrának új csarnokai; legyenek. Hogy a közműveltség ne csupán kívánalom, hanem az élet minőségét is jelző szabályként vonuljon be a magyar köztudatba.
Mert ahol uralkodik a műveltség, ott nincs ereje a műveletlenségnek.

Berzsenyi A Magyarokhoz című versében ezt így írja:

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán jöjjön ezer veszély.
Nem félek. Kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat
Ez tette Rómát a föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

Kívánom magunknak s mindazoknak, akik a magyar kultúráért felelőséggel tartoznak, akik nem kis erőfeszítések árán teszik dolgukat, hogy e mai nap legyen ünnep számunkra is, és tudják, hogy amit tesznek, azzal nemzetünket szolgálják.


Kiss László
a Magyar Versmondók Egyesületének elnöke


Lutter Imre reakciója:

A Magyar Versmondók Egyesületének védenie és terjesztenie kell a verset, a magyar kultúra értékrendjének egyik alapját. Ebben partnere a közönség, és néhány tiszteletre méltó közéleti személyiség. A küzdelem azonban gyakorta kétséges, mert hol a becsmérlés, a kiabálás hangosabb az emberi szónál, hol pedig az érdekek és alkuk terelik kevésbé lényeges, vagy épp felesleges (ön)célok felé a szükséges forrásokat. A szereptévesztés gyakori, a szerepvállalás annál ritkább.

Lutter Imre
az Első Magyar Versszínház igazgatója,
a Magyar Versmondók Egyesületének ügyvezető elnöke



TURCZI ISTVÁN:
Hazádnak rend

„Áldjon vagy verjen”
Vörösmarty Mihály


Hazádnak rend: sokba kerül.
Ha dícsérsz, átkozol,
elszámolással nem csupán
magadnak tartozol.

Van itt szégyellni pár dolog
a Dunatáj körül.
Egy helyre hord mindent a szél,
és csönddé tömörül.

Ha visszanézel, láthatod,
takarásban vagyunk.
Ahol nem láthat, aki lát,
még dolgozik agyunk.

Vissza nem ütni se könnyű.
Fájhat az is, ez is.
Cserzi a bőrt, nem csak viszket:
kis magyar nemezis.

És annyi példabeszéd közt
jutott már eszedbe,
emlékeidből mit teszel
fekete keretbe?

Itt voltál és nem leszel itt
- történelemszünet.
Majd hiányodból fiaid
kiveszik részüket.

Lásd, a hálátlan maradék
új fétisért kiált.
Berzenkedhetsz, az utókor
nem differenciált.

Jönni kisszerű halálból
vissza kevés szóval.
Posztumusz is gazdálkodni
a kimondhatóval.

Végképp nem törődni azzal,
lesz-e még, aki ért,
szöveghűséggel fizetni
élethalálodért,

amíg van, ki e sorokat
olvassa, vagy rója.
Annak, hogy így lesz-e mindig,
nincs megmondhatója.

Lépések sehováiban
diófa-halk remény.
Az nem lehet, hogy itt a vég.
Kezdődjön el a fény!

De hol van, mondd, hol a kéz, mely
teremteni képes?
Megértést bőven adni az
égi rendeléshez.

Ha álom holdfény-batáron:
homlokodig elér.
Megérint puhán, fehéren,
mint egy gyerektenyér.

És érintése arcodon
súlyával megmarad
lassan szétnyíló ujjai
ígérete alatt.

Fesztivál-győztesek fesztiválja – már maga a műfaj biztató a minőséget tekintve. És valóban, nem okozott csalódást az október 30–31-én megrendezett Feszt-Fest. A budakeszi Mezei Mária Művészeti Iskolában bonyolított első nap a helyszín barátságos kopottságával, a szűkösség gazdagságával volt egészen különös hangulatú, fázósan meleg és barátságos, a Szkénébeli második nap a professzionálisabb környezetben másfajta erényeit és lehetőségeit mutatta meg a megnyerően sokszínű színjátékos társadalomnak, amely egészen egyedülálló a maga nemében. Másutt elképzelhetetlen volna például, hogy egyetlen kivétellel egy játékteret használván, az egymást követő produkciók a rendelkezésre álló félórás, egy órás szünetekben megoldják a bontást-építést, a tér átrendezését – ebben a szférában az éppen látott előadásról szóló szakmai beszélgetéssel, evés-ivással áthidalván az így keletkezett interregnumot, minden esetben gördülékenyen oldódott meg a társulatot próbáló feladat. A programot végül is az élet szerkesztette, hiszen a fesztivál-zsűrik döntései rendelték egymás mellé a hét fesztivál-győztes előadást, szemléletükben, eszközrendszerükben, hangvételükben nagyon különböző produkciókat sűrítve a két napba. Lírai hangvételű mesefeldolgozás, zenés-, prózai és elsődlegesen mozgásszínház, de még egy ősbemutató is került a legjobbak közé. Négy kortárs magyar és három Shakespeare ihletésű mű. Nemes Nagy Ágnes, Hubay Miklós, Kárpáti Péter és Cziczó Attila, valamint Hamlet, Macbeth és Szentivánéji álom. Rengeteg odaadás és kreativitás, tehetség – ez a fesztivál statisztikai, egyszersmind minőségi mérlege.

A személyiség ereje nélkül nincs színház – még látványszínház, vizuális színház sem. A kis tér pedig kíméletlenül leleplezi a hamisságot. A Nemes Nagy Ágnes szakközépiskola Gyevi-Bíró Eszter rendezte Aranyecset című előadásának legnagyobb erénye az őszinte, tiszta megszólalás képessége, a gyönyörű versbeszéd, a nézőt megszólítani tudó tekintetek, az egészből áradó szépség és harmónia – ritka kincsek manapság. Az együttes ereje megmutatkozik abban is, hogy szinte észrevétlenül kerül át a keleti hangszereket megszólaltató zenekar (zene: Pap Gábor) a tér egyik oldaláról a másikra – egyszer csak azon kapjuk magunkat (és őket), hogy már ott vannak. Éppen mert ilyen erősek egyénileg és csapatosan is a játszók, erősebben mutatkozik meg az óriásbábok sutasága, az aranyecset segítségével foghoz, s ettől kivételes hatalomhoz jutó, zsarnokká váló halé például. A játszók oly hitelesen érzékítik meg a madarakat, s oly szemléletesen, szellemesen használnak kelméket és egyéb eszközöket helyszín és miliőteremtésre, hogy erősen megkérdőjeleződik a küllemében is suta báb alkalmazásának szükségessége.

A személyiség erejének megmutatkozásához, érvényesüléséhez, helyi értékének meghatározásához megfelelő helyzetek, színpadi szituációk kellenek – ezek híján célt, irányt téveszthet az erő megnyilvánulása. Mint a Körmendi Kastélyszínház Elnémulás című előadásában, amelyet bravúrosan adaptáltak egy budakeszi iskola pincéjére (otthon is valódi pince a helyszín). A képlet lélektanilag rendkívül bonyolult: a leigázója által elnémulásra, nyelvének, identitásának elvesztésére ítélt kis nép egyetlen, identitását még őrző képviselője, egy asszony a pince fogságában, kivégzésre vár. Őre a zsarnokságot kiszolgáló, az árulását durvasággal kompenzáló, lelkiismeretét közönnyel elhallgattató honfitársa, aki hatalmával visszaélve megerőszakolta. Az asszony, szíve alatt az erőszakkal fogant új élettel várja sorsa beteljesülését. Már a nem szerelem gyümölcse magzathoz fűződő anyai viszony is izgalmas drámai helyzet, ám még izgalmasabbá válik, amikor az őr is értesül az apaság tényéről. A siralomházban megjelenő pap segítőkészsége teszi végérvényessé és visszavonhatatlanná a pusztulásra ítélt nyelv sorsát: kegyelemért folyamodva eléri, hogy a terhességet igazolandó megvizsgálják a kismamát, ám a procedúra alkalom a magzat elpusztítására – az új élet s ezzel a nyelv továbbélésének lehetősége örökre elveszett. A pap felelősségének, őszinteségének kérdésével teljesedik ki a tézisdráma, rendkívül nehéz feladatot róva a színészekre. Az elfogadás, az összetartozás érzés folyamatosan fenntartásokkal keveredik, a résen lévő bizalmatlansággal, félelemmel, gyanakvással – nincs bizonyosság sem az árulást, sem az ártatlanságot illetően. Kínzó drámai patthelyzet, amelyben nincs föloldozás, megkönnyebbülés, megtisztulás. A meghúzva is rettentő hosszúnak tűnő szövegfolyammal, a túlírt helyzetekkel tiszteletreméltóan küzdenek a színészek, Rajner Ágota, valamint Tahin Zsolt a renegát és ifj. Tóth János a pap szerepében. Utóbbi játéka a legtalányosabb, ő tudja talán a leghatásosabban érzékeltetni a helyzet bonyolultságát, összetettségét, kiismerhetetlenségét – és megoldhatatlanságát.

A színészi erő dolgában vitatható leginkább a SzAFT Társulat Világvevő című előadása is, amelynek azonban a térkezelésével is adódnak problémák. Rendkívül plasztikus megoldások – a pettyes labdával való játékok például mint a gyermek s a gyermekhez való viszony megtestesülései – váltják egymást rendezőileg és színészileg is kevéssé kiérlelt helyzetekkel. Nincs „kijátszva” például a gyengédségbe forduló vészjósló késpenge közeledése az alvó asszony fejéhez, s kevéssé sikerül a fent lévők, a talk show-k világának s a lenti nyomorúságnak az ütköztetése, disszonanciájuk érzékeltetése, ám az anya/anyós szerepében Csernyik Katalin elementáris erejű; sorsot, miliőt teremt nemcsak Berta néni, hanem mindenki köré, aki kapcsolatba kerül vele a színpadon.

A Shakespeare viszonyulások – mert valójában mindhárom esetben erről van szó, nem drámainterpretációról tehát, inkább inspirációról – addig igazán izgalmasak, amíg nem késztetik a nézőt megfeleltetésre, helyzetek, szereplők beazonosítására. Az alapműtől való elszakadásban a legmesszebbre talán a Kompánia Színházi Társulat Lukács László rendezte Karnevál-Lakodalom című előadása jut, paradox módon mégis itt vész el leghamarabb a türelem; a kezdetben lenyűgöző koreográfiát nézve itt kerekedik felül a legkorábban a kérdés, hogy vajon mi köze mindahhoz, amit látunk, a játszóknak. A folklór elemek beemelése, az esztéticizmus eluralkodása közepette végzetesen elvész a kontaktus színpad és nézőtér között, a személyesség varázsa, s öncélúvá látszik válni a produkció. Kevéssé sikeresen ellensúlyozza ezt a közönség direkt megszólítása a clown Puck által s a tombola.

Két remek clown a főszereplője a Radikális Szabadidő Színház Gyross töredékek 1.0 – Rövidzárlat Helsingőrben című, Formanek Csaba rendezte előadásának is, Ros és Guil, azaz Béres Miklós és Szücs-Szabó Máté, s nagyszerű már a felütés is, amint a két villanyszerelő megjelenik közöttünk, hogy elhárítsa a bajt. Még akkor is őket nézné tovább az ember legszívesebben, végtelenül pontosan kidolgozott, szellemes etűdjeiket, amikor bekeverednek a játéktérbe az egyébként ugyancsak nagyszerű többiek, Polonius alakítója például, Beczásy Áron s az Opheliát játszó Szakács Zsuzsi, vagy Pokorny Szilárd mint Claudius, nem szólva a Hamletet megszemélyesítő, izgalmas egyéniségű Farkas Katáról. A nézőtéren időnként elburjánzó zavart erőteljes akusztikus és vizuális elemek zökkentik vissza a kívánt irányba, hogy együtt robogjunk játszva s keserűen nevetve a közös végzet, a nagy robbanás felé.

A humor a legfőbb erénye a szlovákiai Macbethnek is. A három szuggesztív egyéniségű színésznő, Henrietta Rab, Jana Lieskovská és Slávka Daubnerová tökéletesen át tudta verni a nézőket a felütéssel, amikor is a magyar anyanyelvű szereplő tolmácsolásában előadták, azért kell várakoznunk, mert a társulat férfi tagjai dugóba keveredtek. Nemcsak a budapesti élettapasztalat hitelesítette a közlést, hanem a színészi játék is, olyannyira, hogy többen javaslatokat tettek a nézőtérről a helyzet megoldására – jóllehet többségében szakmai volt a közönség. A szerepeket egy-egy kellékjelzéssel váltogató három színésznő – megfordítva a Shakespeare-korabeli szokásokat – végül férfi segítség nélkül, maga adta elő a darabot, lefegyverző játékossággal, ötletességgel, ott elunalmasodva csupán, ahol nagyon belefeledkeztek a szerepformálásba, a dráma-interpretációba. Vagyis ahol elkezdték komolyan venni magát a shakespeare-i helyzetet. A magyar és szlovák színésznők együttjátszása különösen megrendítő-szép élmény volt azokban a napokban, amikor a szlovák nyelvtörvény miatt a külvilágban ismét elszabadult az értelmetlen indulat.

A végére hagytam a fesztivál bizonyos értelemben szenzációját, a Fészek Színház ősbemutatóját, a Fémet, amely a szó szoros értelmében színház a javából, hiszen a best of előadások, a fesztivál-győztesek között ennek az előadásnak ítéltetett idén a Paál István-diploma. Hogy Cziczó Attila komoly színházteremtő erővel rendelkezik, azt eddig is tudtuk, s hogy szerzőnek, rendezőnek is jó, az sem most derült ki először. Az előadás legfőbb erénye számomra az, hogy úgy tud a fiatalok dilemmáiról, reménytelen életminta-kereséséről, tehát sorskérdéseiről – és ez is szó szerint értendő – beszélni, hogy abba az idősebb néző szíve is belefájdul, miközben persze rendkívül jól mulat egykori és jelenlegi önmagán. A színészi játék legfőbb erénye – a kiküszöbölendő beszédtechnikai, artikulációs problémáktól most eltekintve –, hogy a résztvevők nemcsak a maguk korosztályát jelenítik meg hitelesen, de a szülők generációját, jövendő önmagukat sem puszta karikatúraként ábrázolják, hanem finom iróniával, pontos, érzékeny megfigyelésekkel, empátiával az emberi esendőség, gyarlóság iránt. Sütő András Miklós a független színházi szféra kiemelkedő színészegyénisége – öröm látni ebben az előadásban is; Herczeg Anna érett, vérbeli komika, végtelenül pontosan ám leheletfinoman poentíroz; Bűdi Annamáriának a sokféle szerepben ezer arca van – hát még ha beszédtechnikája is volna! J –, a születésre váró, szüleinek drukkoló, illetve megszületettként a maga kamaszproblémáival apja-anyja között magányosan küzdő Stellaként Miklós Zsófia lenyűgözően magától értetődő, tiszta és egyszerű. Hiteles. És jók a többiek, Danhauser Soma és Szabó Ágnes is, és az egészből valami megrendítő életigenlés árad.

Igen, számomra ez volt az idei Best of best-je.

Szűcs Katalin Ágnes