Versmondók Blogja

Tükrömben ülök, sandán, mint egy denevér.

Rakosgatom a dolgaim, mind más dobozba,

itt régtől áttüzesített egy magyar óra,

ott öt évesen szánkón, arcom hófehér.

Rakosgatom a dolgaim, s lelek magamra.

Itt duzzadt arccal bódulok, kínoz fogam,

ott rabolva nézem bizonyítványomat;

képek, kínosan vicsorító emlékfalka.

S hinném, távolról még ura vagyok a csendnek,

mely a kirótt múltam újra megrendezi,

s talán még velem is lopva elhiteti,

hangyás képsorai semmit sem követelnek.

Aztán egy kéz kiált, Apám egy sír előtt,

ártatlanul legyilkolt terveit sorolja,

a fák csüngő lombjai lecsúszott paróka,

s átkot szórt szemmel hagyja el a temetőt.

Később új öltönyét viszik, szorongva látom,

űzik az olcsó, dermesztő gödörbe, lent

már várják, fent a némuló sosem pihent,

húzzák tovább a rettegőn, dobom lapátom.

Rendezem dolgaim, újabb doboz keres meg,

s bár öreg vagyok én, no de jó a fülem,

Messziről hallom, a múltunk csak intelem,

És nézem amint kibomlasz fosztó kezemben.

/Molnár József/