Versmondók Blogja

Metróval utazunk ketten, a massza, meg én.

Bosszúsan, meg unottan, meg zölden kicsikét.

Mennyien vannak – gondolom én. Mennyien vannak

– gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

„Keleti pályaudvar” – na ja… én is a massza része vagyok

- fut végig a program, aztán nyílik az ajtó újra.

„Pillangó utca” Szépnek tartom az elnevezést, már várom a lepkét.

És mint kamikáze, csapódik be a veréb a vagonba.

Bizarr egy meglepetés, és mi, a massza

hirtelen elkezdünk nagyon élni,

halványzölden még, kicsikét bátortalanul, és mégis

- idegen idegennel - ettől kezdünk el mi beszélni:

hogy” így, szegény, meg úgy szegény…hol van, nem látja?

Jaj, bocsánat! Az előbb még ott volt…nem?”

Járkálunk fel-alá és terelgetjük, még mielőtt

újra záródnának az ajtók. - még kirepül idejében.

Pár perc múlva, változunk újra zombiutassá,

itt ülünk némán, rosszkedvűen a plüssön.

Mennyire másképp volt az előbb minden a verébbel

- gondolom én, gondolja a barna kabátos férfi mögöttem.

Arra járva azóta a metrón mindig látom a képet;

a Pillangó utcából – titkon elmosolyodva, ha nyílik az ajtó, várom,

jön, vagy nem a veréb, és várja sok éve

pont ugyanúgy a barna kabátos férfi mögöttem.

/Csikós Szilvia/